A rendeltetés titkát
ki mondja meg nekünk?
Háfiz

Ramazán szent hónapja volt, és isten kegyelmének kapuja tárva-nyitva. A szomszédos fürdő tetejéről a környék egyik szent életű emberének a csiszolatlan hangja hallatszott, amint énekelve szólította imára az igazhivőket.

Ezzel egyidőben két szúnyog üldögélt a fürdő levezetőcsatornája szélén egy trágyacsomó tetején, és örömteljesen, bizalmasanbeszélgetett egymással. Az első azt mondja:
— Régen jutottunk ilyen finom, jóízű ételhez.
A másik tisztogatta a pofáját, és így felelt:
— Valóságos mennyei eledel! Világéletemben nem is kóstoltam ilyen zamatos és kellemes ízű falatot!
Az elsőnek már majd szétrepedt a búzaszemnyi bendője. Orrát közelebb tolta a trágyához, kóstolgatás közben nagyokat szippantott, és azt mondta:
— Becsületemre, remek aromája van! Még soha nem érte az orromat ilyen elragadó illat. Ma valóban kiváló szerencsénk volt, és felvitte az isten a dolgunkat!
A második az élvezettől hadzsihoz méltót böffentett — mivel Keleten így illik kifejezni a megelégedést a jó étel elfogyasztása után —‚ majd sopánkodni kezdett:
— Elég szomorú, hogy a sors nem juttat nekünk minden nap ilyen finom, dús lakomát.
Az első először szó nélkül, illedelmesen viszonozta barátja és asztaltársa böfögését. Azután így szólt:
— De nagy igényeid vannak! Ha az isten néha juttat nekünkvalamit, hálát kell adnunk érte! Amikor pedig semmit sem juttat, annak a rendeltetésnek is biztosan megvan a maga oka. Mindenképpen hálát kell adnunk istennek, mert a hálátlan szolga nem isten szolgája.
A másik rámosolygott, ás így szólt:
— Szerencsés vagy és boldog, mivel hited és meggyőződésed ilyen megingathatatlan, és minden körülmények között derűs vagy és megelégedett. Bezzeg án, szerencsétlen, már régóta kétségek és szorongások között tépelődöm ás vergődöm éjjel-nappal.

Az első szúnyogot mindenki szent és igaz, tiszteletre méltó léleknek ismerte, meggyőződéses istenhivő hírében állt, és mivel kétízben is gyalogosan, csupán az egyik szárnya igénybevételévei tette meg a nagy zarándokutat, Szúnyogfy Hadzsinak nevezték; hozzátartozói, barátai és rovartársai közt nagy tiszteletben állt, egészen kiváltságos tekintélynek és megbecsülésnek örvendett. Most visszamosolygott a társára, és kenetteljes hangon azt mondta:
— Vedd tudomásul, fiam, és vésd az emlékezetedbe, hogy ez mind csak a sátán kísértése, csalóka gondolatok ezek, amelyek csak megtévesztik és nyomorulttá teszik az ilyen hozzánk hasonló apró teremtményeket. Mert bizony az ördögnek minden gondja csak az, hogy bennünket, szúnyogokat, tévútra vezessen.

A másik szúnyog, bár még fiatal ás tapasztalatlan volt, művelt, haladó ifjú hírében állott, mivel néhányszor az örmény Juszefnál a boroshordó belseje körül röpdösött, egyszer pedig egy egész éjszakára a szúnyogzümmögés szent könyvének a lapjai közé szorult, ezenkívül pedig arról volt nevezetes, hogy csak olyan szúnyogokkal barátkozott, akik mindent tudtak az észről és az élőlényekről, és a modern gondolkodás hívei voltak. Felvilágosult, hitetlen lett. Most Szúnyogfy Hadzsi megjegyzésére feleletül megvetően felbiggyesztette az ajkát, és azt mondta:
— Ej, apukám, micsoda fanatizmus! A jó istennek semmi oka sincs rá, hogy egyoldalról megteremtsen minket, ártatlanokat, és a másik oldalról meg egy hozzá közel álló angyalból ördögöt csináljon, és azt, mint a bolhát, a mi nadrágunkba eressze, hogybosszantson bennünket. Nem, kedves Hadzsi, az ilyen beszéd rég idejét múlta, és még a Zümmögő Sah korából maradt ránk, nem való ez a huszadik századba!

A Hadzsi ezektől az istentelen szavaktól úgy elámult, hogy még a szája is tátva maradt. Mérgében erős zümmögésbe tört ki, és felfújt torka mélyéből kenetteljes, de dühös hangon kezdett beszélni, miközben még a szeme is kivörösödött:
— Tudatlan fiú, a te ajkadon még az anyatej szaga érzik, és még nem is nőtt le a szárnyad egészen a tested végéig, minek ejtesz ki ilyen nagyképű szavakat? Talán, isten őrizz, istentagadó kafer lettél? Mondogatták, hogy nincs rendben a szénád, de én eddig nem hittem el. Menj, tarts bűnbánatot, ne lovagold tovább a sátán szamarát, szállj le róla, mert ha nem, átkozott leszel az idők végezetéig!

A második szúnyog, aki a műveltségére sokat adott, és akit a fiatalok Okos Szunyinak neveztek, mert brosúrákat nyomatott ki a szabadságról, az erőszakról, a reformokról, valamint a szúnyogcsípés különböző módjairól; azonkívül pedig a Nemzeti Könyvtár ereszcsatornája alatt rendkívül érdekes konferenciát tartott kortársainak Szárnymozdulatok a sport és a nemzedék erősítése szempontjából címmel, most, Szúnyogfy Hadzsinak számára értelmetlen és nyers kijelentései és kíméletlen beszéde hallatára, idegesen felugrott, két karját kirántotta a trágyából, és nyíltan, köntörfalazás nélkül, mint az már a mai fiatalok szokása, így felelt:
— Ha meg akarsz engem ölni, ölj meg, de előbb hallgasd meg, amit mondani akarok.
És anélkül, hogy időt adjon arra, hogy a Hadzsi úr akár csak a száját is kinyissa, így folytatta:
— Volt olyan idő, amikor fél életünket a sötétségben töltöttük, olyannyira, hogy fajtánk egy része „vak szúnyog” néven volt ismeretes, és ezek csak éjjel jártak ki. Abban az átkos, rettenetes korszakban, amikor minden fanatizmus keletkezett, a mi agyunkat olyan félelmetes hiedelmekkel és borzalmas gondolatokkal töltötték meg, hogy már nem is maradhatott benne hely az igazság fénye számára. De ma, amikor az új szúnyognemzedék nap nap után a tudományok fényéből fakadó ezernyi ragyogó csillag körül és a nap körül táncol, énekel és muzsikál, könnyű szívvel és nyugodt lélekkel, igazán nincs már az ilyen hiábavaló prédikációnak semmi értelme.

Szúnyogfy Hadzsi mérges, lenéző vigyorral, gúnyolódó hangon felelt:
— Igen, kedvesem, éppen ez a tánc, ének és zene estéről estére, nap nap után ezreket pusztít el ezekből a tudatlan, korlátolt lényekből, ott vakuljanak meg, és ott porladjanak el, ahol vannak! Úgy kell nekik!
Okos Szunyi nevetett, és azt mondta:
— Ez nem számít. Ma a felvilágosultság korát éljük, és a mi versünk:

Éljen az a szúnyog, aki
A halála idején
Harcra kész fullánkkal indul,
Amerre vonzza a fény.

Szúnyogfy Hadzsi azt mondta:
— Ejha, micsoda öröm, masallah, hála istennek, el ne kiabáljam, még költő is lettél! Igazán minden művészetnek a mestere vagy! — s tele torokból nevetett.
Okos Szunyi azt mondta:
— Ha nem is vagyok költő, odaadó szerelmese vagyok minden szépségnek és gyönyörűségnek. — És miután ezt kijelentette, az örömtől és büszkeségtől tövig a trágyába verte gombostűforma bajszát, majd így folytatta: — Szent igaz, hogy a szépség imádatra méltó, és ez a mai látvány itt csakugyan minden szempontból a szépség teljességét és a teremtő tökéletességét tükrözi.

Szúnyogfy Hadzsi ennek a szíve szerint való beszédnek a hallatára megint étvágyat kapott. Hasa, mely először rizsszemnyi volt, majd főtt húzaszemnyire dagadt, most már egészen akkora lett, mint egy nagy szem borsó. Megfordult a saját tengelye körül, és fejét nyakig belesüllyesztette abba a legfinomabb, édes helvába, és mint a szakértő borivó, aki már kora reggel óbort kóstolgat, csettintgetett a felismerés örömétől. Apró szemeit vágyakozva a kívánatos lefolyócsatorna felé fordította, amely a szúnyogfiaknak valóságos búcsújáró helye volt, és végtelen odaadással és alázattal hálaadó imát kezdett rebegni istennek:
— Teremtőm, valóban hatalmas urunk vagy, és teremtményeidet hozzájuttatod a mindennapihoz. Hála neked azért, amit adtál, és hála azért is, amit nem adtái. Növényeket és különféle állatokat teremtettél, hogy egymást megegyék és lenyeljék, és hogy nekünk, a szúnyogtársadalomnak, akik kiválasztott teremtményeid vagyunk, eledelünkké váljanak, hogy mi erőre kapjunk általuk. Hegyet-völgyet teremtettél a semmiből, hogy azoknak a magaslatain ás mélyedéseiben a tudatlan emberek, és az embernél is tudatlanabb állatok lekucorodjanak és kiürítsék a beleiket, hogy mi szúnyogfiak mindennap jóllakhassunk. Nagy isten, mekkora a te hatalmad, hogy minket, apró szúnyogokat a föld legnemesebb teremtményeivé alkottál, a világmindenség és a teremtés koronájává tettél, és a világ birodalma királyságának kulcsát a mi két szárnyunk zászlajára kötötted. Igazán milyen jól is mondta Attár, a híres perzsa költő:

Az ég türkiz kupolája alatt
Minden, mit csak a levelekre írtak,
A szúnyogok osztályrésze,
Mert ők a két világ kiválasztott népe.

Uram, teremtőm, a te csodálatos hangod a magas cgekből értelmem füléhez hatolt, mondván: „Az én teremtményem az én titkom, és án az ő titka vagyok.” jóságos isten, a te végtelen bölcsességednek a bizonyítására maga az a tény is elegendő, hogy a két világ és a teremtés koronájává tetted legapróbb teremtményeidet, és az egész földkerekségen elterjesztetted őket. A te végtelen erőd segíti a gyenge szúnyogot ahhoz, hogy piciny szárnya meglebbentésével, a szellő életadó hullámai segítségével az ég hetedik emeleténél is magasabbra jusson, a hatalmas világmindenséget királyi szárnyai alá vehesse, és a magasságokba emelkedve tánca közben olyanná váljon, mint a napfény szikrázó villanása, vagy az angyalok kristály ragyogású könnycseppjei, vagy mint a te csillagköszörülő műhelyednek apró, lehullott gyémántszemecskéi; neked köszönheti, hogy így felülkerekedhet hetedhét országon, és úton-útfélen az elámult világ fülébe zengheti kellemesen hangzó szárnysuhogása magas és mély hangjainak melódiáját. Lyukat döf az erős elefánt vastag bőrébe, a vad oroszlánnak a vérét szívja, és, hála neked, még a szárnya sem rezdül a szúnyogfajzatnak az ég félelmetes viharában. Hála neked, bölcs, mindenható, egyetlen fullánkteremtőnk, aki nekünk, a föld apró gyermekeinek, olyan tüzes fullánkot kegyeskedtél adni, hogy a mesebeli Rosztam nyilával és Szame Nariman lándzsájával vetekedhetik. A mi kis ormányunk a legnagyobb egyházi bölcsek és világi tudósok tanúsága szerint a te mindenhatóságodnak a legeredetibb és legritkább alkotása. Ennek a szivattyúszerű kis ormánynak a segítségével a jelentéktelen kis szúnyog kiszippantja az ember és állat ereinek életnedvét, és a maga teste életévé és lelke erejévé teszi. Milyen mélységesen igaz a költő szava:

Teérted léteznek nap, hold és csillagok,
Szerájod tetején mind csillárként ragyog.

Nagy isten, iszap, posvány és mocsár teremtője, aki a földet, az időt, a világmindenséget és annak titkos céljait a mi javunkra hoztad létre, és a világ földjét ezernyi zamatos levezetőcsatornával díszítetted a mi kedvünkért, hogy egy rövidke pillanatra se szűnjünk meg téged imádni ás hálát adni végtelen kegyelmedért, hogy hálaadásunk ás dicséretünk zümmögése a magasságos mennyekig hatoljon, és az ég fennkölt kerubjainak fülébe zengjük zsolozsmánkat a te hatalmadról és mindenhatóságodról.

Szúnyogfy Hadzsi terjedelmes hálaadása befejeztével vontatott, kenetteljes hangon zümmögött, alázatosan meghajtott fejét közelebb vitte a trágyához, arcra borulva teljes szívéből hálálkodott még egyet, majd Okos Szunyi felé fordulva azt mondta:
— Neked pedig, tudatlan ifjú, tudomásodra hozom, és értsd meg, hogy:

Azért van víz, mocsár, posvány, iszap, mocsok,
Hogy a világ vérét szívják a szúnyogok.

És miután ezt elrebegte, Szúnyogfy Hadzsi elérzékenyülten háromszor is nyakig beleverte a trágyába a fejét, majd kiemelte abból a plátói finomságú keverékből.

Okos Szunyi a maga részéről cinikus mosollyal azt mondta:
— Masallah, ezer masallah, hála istennek, Hadzsi úrnak is költőnek méltóztatik lenni. Meg ne verjük szemmel! Összefoltozza a szavakat és a rímeket is!

Szúnyogfy Hadzsi azt mondta:
— Pedig ez nem tréfa, hihetetlen és sajnálatos tény, hogy, bár isten ennyi mindenféle jóval halmozott el bennünket, mégis egyesek, akiknek még a szívük is vak — és akik, sajnos, egyre többen lesznek —‚ nyakig belemerülnek az istenkáromló tévhitekbe. (Ezen a ponton maga a kegyelmes Hadzsi úr túláradó érzelemmel nyakig merült a trágyába, és ott a lehető legteljesebb mértékben hasznot húzott isten végtelen és korlátlan kegyességéből.)

Okos Szunyi türelme a végére járt, egyben a gyomra is kezdett megtelni. Azt mondta:
— Ugyan kérem, maguknak fanatikusoknak állandóan isten neve van a nyelvükön. Úgy beszélnek róla, és úgy foglalkoznak vele percről percre, mintha örök időktől fogva közeli barátok, szesztestvérek lennének, és egy tálból ennék vele a cseresznyét.

Szúnyogfy Hadzsi tiltakozott:
— Az isten a tanúm, hogy ez nem igaz. Én sohasem állítom, hogy ismerem az istent, és jobban tudom nálad, tejfelesszájú, hogy az örökkévalót senki sem láthatta, nem ismerhette, és nem is érthette meg ezen a világon, és az ítélet napjáig sem fogja senki látni, sem megismerni, sem pedig felfogni, hogy ő kicsoda, micsoda, hol van, mit cselekszik, mi a célja, mi a szándéka.

Okos Szunyi feleletét a szokásos perzsa áldással kezdte:
— Isten nyugosztalja az édesapját, Hadzsi uram, de hát akkor hagyják békén az istent, hogy nyugodtan végezhesse a maga dolgát, és legyenek meggyőződve arról, hogy ha ő meg akarja ismertetni magát valakivel, jobban tudja annak az útját-módját, mint csekélységem, vagy akár kegyelmességed is. Valóban, akárki mondta, jól mondta, hogy:

Ha van isten, velünk mi dolga lenne?
És ha nincs, nekünk mi dolgunk vele?

Szúnyogfy Hadzsi felhúzta a szemöldökét, és azt mondta:
— Igaz, hogy őt még senki sem látta közülünk, de az istenben boldogult Hadzsi Váled, a zümmögő ulema — isten nyugosztalja —‚ aki egyedülálló volt a maga idejében ész, bölcsesség, álomfejtés, valamint a vallás szerinti tisztalelkűség szempontjából is — és akinek sírja a nagy kloákánál mind e mai napig búcsújáró helyünk —‚ azt állította, hogy réges-rég, amikor ez a lefolyócsatorna itt még nem is létezett, isten megjelent az egyik prófétának — áldott legyen az emléke —‚ aki így megláthatta, hogy a fullánkja akkora, hogy ha a teve hátába szúrná, a mellén jönne ki; fullánkjának a mérge pedig olyan hatékony, olyan égető, hogy ha a karaván első tevéjének az első lábába ontaná, az egész karavánnak, az utolsó tevén ülő hajcsárig, már csak a hamvait szórhatná széjjel a szél. És a prófétának ezen igaz szava is bizonyítja a szúnyogoknak szóló isteni igét: Teremtményem, higgy bennem, aki téged a magam képmására teremtettelek. Azaz minket, szúnyogokat, az ő képére alkotott a teremtő, és nekünk, apró lényeknek is hegyes fullánkot adott, benne gyilkos méreggel.

Eddig jutottak a beszélgetésben, amikor egy harmadik szúnyog is odaröppent — kis, kerek, furcsán felcsavart turbánnal a fején —‚ messziről és hirtelen, mintha csak a túlvilágról érkezett volna. Zümmögött egyet, melléjük telepedett a trágyára, és még mielőtt a verejtéke megszáradhatott volna, egyszeriben kijelentette, hogy:
— Ez itt isten ajándéka, és mindenkinek, aki imádkozik, jussa van hozzá.

Neki is látott az étkezésnek habozás nélkül, mohón, mint a török, aki Jághma házába érkezett, vagy a közgyám, aki hozzájutott az árvák vagyonához. Habzsolva, hatalmas falatokkal csillapította első éhségét, majd felütötte a fejét, összeráncolta a szemöldökét, és rászólt Szúnyogfy Hadzsira:
— Micsoda közönséges alak vagy, úgy beszélsz, mint a bazári vigécek. Nekem semmi közöm a ti vitátokhoz, de te az üres szavaiddal két egymással ellenkező dolgot mersz itt állítani. Összetéveszted az allegóriát a filagóriával. Még senki sem torkolt le, azért mersz itt nagyképűsködni. Hagyd abba ezt az értelmetlen handabandázást, és ha csak egy csepp ép eszed is maradt még abban az üres tökfejedben, értsd meg a híres mondást, mely szerint „Az egyedülvaló úristen minden okoskodás fölött áll. Lényegét a mi eszünk fel nem foghatja”. ÉS a Korán is mondja, hogy „Amikor tisztán akarom meghatározni a te lényegedet és jelentőségedet, és gondosan megvizsgálom, nem látok mást, csak teremtményedet, amelyik olyan, mint te vagy, és a te tulajdonod”.

Okos Szunyi ismerte ugyan véletlenül ezt az ifjú hívatlan vendéget, és tudta róla, hogy se hite, se meggyőződése, de mégis szufi bölcselkedőnek mutatja magát, mások azonban már régóta hitetlen kafernek ismerték, és „Istenkáromló Papnak” nevezték el. Ráismert, de nem akarta mutatni, mivel tudta, hogy ez a „pap” is, akárcsak a többi, imád beszélni. Magában azt gondolta: „Cseberből vederbe essek?” És hogy megmeneküljön a hiábavaló, kínos beszélgetéstől, Úgy tett, mintha nem is hallotta volna, hogy az Istenkáromló Pap mit mondott, és nyugodt lélekkel ismét nekilátott a trágya fogyasztásának, mialatt a foga közt az akkoriban divatos slágert dúdolgatta, amelynek ez volt a refrénje:

Röpdöső táncomat járom,
Beléd döföm a fullánkom.

De Szúnyogfy Hadzsinak, akit idegesíteni kezdtek az Istenkáromló Pap szitkolódásai, sértett önérzetében egyszerre harci kedve kerekedett, és annak a rendhagyó turbánnak a láttára — amelynek a felcsavarási és megkötési módja az igazhivők szemében magának a hitetlenségnek a jele volt — felhorkant, és kidülledt, vörös szemekkel, kidagadt erekkel, szinte teljesen magánkívül, felkiáltott:
— Te hitehagyott szakadár, te istentagadó, ha te igazhivő lennél, nem pedig szélhámos, nem csavarnád a turbánt a fejedre ilyen lehetetlenül! Menj a pokolba, meséld ezeket a hiábavaló zagyvaságokat azoknak, akik végtére is, akárcsak te magad, szalmát és árpát fognak majd zabálni, mint a szamarak. Én, hál’ istennek, nem vagyok olyan művelt, hogy megérthessem azt, amit te itt összehordasz, de a jó isten maga olyan erős hitet és meggyőződést ajándékozott nekem, hogy fel tudom fogni azt a tényt, miszerint mindenki, aki kételkedik abban, hogy a teremtő fullánkja milyen nagy és milyen hegyes, hitetlen kafer és vallásilag tisztátalan. Megölni sem bűn az ilyet, hiszen még a verejtéke is tisztátalan, és még az az asszony is bűnt követ el, aki hozzámegy feleségül.

A harmadik szúnyog, az Istenkáromló Pap, erre olyan ideges lett, hogy felüvöltött:
— Hát te baromi tunya állat, te vadszamár, hogy hihetsz te valamiben, amiről nem is tudsz semmit a világon?

Szúnyogfy Hadzsi színe a dühtől olyan fekete lett, mint a szurok. Mérgében kétszer is elakadt a lélegzete, mire ki tudta nyögni:
— Te oktalan prédikátor, kevesebb hiábavalóságot prédikálj, mert isten a tanúm, hogy ha még egyet is mukkansz, úgy a nyakadra csavarom ezt a céda turbánodat, hogy menten megfulladsz.

Az Istenkáromló Pap parázs verekedést szimatolt, és felordított tele torokból:
— Te oktalan, otromba, se füle, se farka óriás! Én az ész és a logika nézőpontjából szólok hozzád, te buta állat, te meg féktelen, részeg üvöltözéseddel hülyeségeket válaszolsz nekem. A vallást és a bölcsességet nem lehet a gyomorral összehasonlítani. Különben is nekünk, gyenge teremtményeknek, mi szükségünk van az ilyenfajta magyarázkodásokra?

A szúnyog nem tudja, mióta létezik
A kert, amelyben él,
Ő télen született, és elviszi a tél.

Szúnyogfy Hadzsi csúfondárosan nevetett, és így szólt:
— Igazat méltóztatsz mondani, ez nem a moha dolga, nem a papok dolga, hanem a szamárnyereg-készítőé és a józan észé.

Az Istenkáromló Papot majd szétvetette a düh, és azt mondta:
— Tegyük fel, hogy a bölcsesség és az ön magasan járó gondolkodása szempontjából jelentéktelen, amit én mondok, de a próféta szavait csak el méltóztatik fogadni? És mi az ön véleménye a két szent mondásról, melyek szerint „isten semmit sem teremtett, ami az észnél szeretetreméltóbb” és „a mi hitünk lényege az ész”?

Mikor a Hadzsi úr látta, hogy méltó felelet nem telik ki tőle, szorult helyzetében csúfolódni és szitkozódni kezdett:
— Tetves álpap, fogd be a pofád! Azt hiszed, hogy én is, mint te, fél életemet munka és szilárd meggyőződés nélkül az iskolapadban töltöttem a papírok között, és nem volt más gondom, mint az arab igeragozás és az arab idézetek? Hál’ istennek, amit én megtanultam arabul, az csak egy mondat, és az is a tanítóknak szól:

Amit ti taníttok, az semmi más,
Mint körmönfont szőrszálhasogatás.

Itt már Okos Szunyi is a beszédbe elegyedett velük. Tetszett neki, amit a harmadik szúnyog mondott az előbb, a védelmére kelt, a Hadzsi felé fordult, és azt mondta:
— Hát igazán nem vagy egyéb, mint maga a megtestesült fanatizmus! Élemedett korodban nem is akarod megérteni, mit mond más isten teremtménye, felelet helyett is vak dühödben kíméletlenül csak a magadét hajtogatod.

Szúnyogfy Hadzsi majd megpukkadt a méregtől és a sértődöttségtől. Nagyot nyelt, szembefordult Okos Szunyival, és tele tüdőből ráordított:
— Te buta csavargó, csirkefogó, akiről nem is tudni, milyen vallású, te aztán fogd be a pofád, és ne tedd tűzbe a kezed azokért, akik még a tiednél is bűnösebb tévhitet vallanak. Emlékezz a régi példázatra: mikor a bűnös sakáltól megkérdezték: „Ki a tanúd?”, azt felelte: „A farkam”. Ilyen hiábavaló sleppje akarsz lenni te is egy ilyen elvetemedettnek. Tudd meg, hogy én nem vagyok mai gyerek, és nem ijedek meg a magam árnyékától. Esküszöm a Zümmögő Próféta összezúzott mártírszárnyára, hogy ha csak meg is mersz mukkanni, úgy beleürítem a fullánkom mérgét abba az üres eszed tokjába, hogy egyszeriben ahhoz az átkozott kerítő apádhoz fogsz menekülni a másvilágra. Annak az összevissza csavargatott turbánnak éppen ilyen semmirekellő, lókötő barátra van szüksége! Bizony kár a becsületes szúnyog nevet az ilyen magatokfajta rovarokra vesztegetni, akiknek az esze elkeveredett az ürülékével. Ti állatibbak vagytok a szamárnál, és szamarabbak az embernél!

Az Istenkáromló Pap, aki mindig harcra kész volt, most már nem tartóztatta magát tovább, akkora szájat tátott, mint egy kapu, és azt bömbölte:
— Hé, te ormótlan, tunya szamár, bár ott törted volna ki a nyakad, amikor Mekkába zarándokoltál, hogy Hadzsi legyen belőled! Ezért bizakodtál el ennyire, de majd ezért is fogod megütni a bokádat. Most pedig pofa be, halálos csend legyen itt, mert ha nem, felvágom az ollómmal azt a műveletlen pocakodat, és kiteszem a beleidet a terítékre.

Ezeket mondta, és ki is vette a derekára kötött tolltartóból az ollóját, amelyet támadásra emelt.

Okos Szunyi, ahogy meglátta, hogy ez a támadó fél elég erős, elérkezettnek látta az időt arra, hogy ő is kitöltse a mérgét, nekiveselkedett, egy csomó mocskos, durva, mocsárszéli szitkot vágott a Hadzsi úr fejéhez, kidüllesztette a mellét, és ott hencegett, ugrabugrált és fenyegetődzött a „pap” bal oldalán.

Szúnyogfy Hadzsi útja elöl-hátul el volt zárva, így nem tehetett egyebet, mint azt, hogy — vallásos kötelességének tartva az istenkáromlással és az istentagadással szemben a szent parancsot, amely szerint „akárhol kézre kerítheted, öld meg őket” — előkészüljön az ölésre. Tekintélyes hasát mint védőpajzsot tartotta maga elé, és azt kiáltotta:
— Semmirekellő tudatlan, neked mindegy a „mész” és az „ész”? Mondj még egy ilyen zagyvaságot és széttépem azt a képmutató pofádat!

Okos Szunyinak végleg elfogyott a türelme, és így szólt:
— Te csaló szélhámos, rögtön úgy az ülepedbe vágom a fullánkomat, hogy tetőtől talpig tüzet fogsz. Még meddig akarod ezzel az álszenteskedéseddel az ártatlanok vérét szívni?

Ennyit mondott, gyilkos szándékkal felreppent, és a Hadzsi háta mögött szállt le, mint maga a bukfencező halál. De a Hadzsi is edzett tornász volt, a régi perzsa birkózás minden fogását jól ismerte és sokat gyakorolta. Most szárnnyal, fullánkkai, kézzel, lábbal nekilendült, és az ellenfelek szembeszálltak egymással.

Okos Szunyinak volt valami fogalma a dzsiu-dzsicu nevű japán birkózásról, és egy szempillantás alatt úgy elkezdte szorongatni a Hadzsi torkát, mint valami harapófogó. s azt kiáltotta:
— Jallah, nosza, most kérj segítséget Allah háza kapujának angyalaitól és a Zümmögő Szent Olemától!

De a Hadzsi, aki, mint minden Hadzsi, az azerbajdzsániak szavával élve „vastagnyakú”, és a mi magunk egyszerű nyelve szerint csökönyös volt, mint egy szamár; ráadásul meg még a mészárosok bazárjának híres verekedői közé is tartozott, öklével hátulról úgy mellbe verte támadóját, hogy a vékonydongájú, tapasztalatlan ifjú térdre rogyott, és így a Hadzsi izmos nyaka könnyedén kiszabadult a fogásából. A Hadzsi nem is adott neki sok időtarra, hogy magához térjen, szembefordult vele, rávetette magát, és durva fullánkját úgy belevágta a modern úr egyik legérzékenyebb részébe, hogy az, szegény, hangosan felsikoltott, és már-már azt hitte, hogy élete napja leáldozott.

A harmadik szúnyog eddig a pillanatig határozatlanul állt a küzdőtéren, de mikor látta, hogy szövetségese szorult helyzetbe került, harcias ordítozással úgy fejbe kólintotta a Hadzsit a szöges cipőjével, hogy az majd elvesztette az eszméletét. De még ebben a szédült ernyedtségében is a példabeszéd járt az eszében, mely szerint „az igazhivő nem hal meg”, és megragadta a „pap” borotvált fejét, maga felé húzta, és az orrát úgy a fogai közé szorította, hogy az egyszeriben elfelejtette, mi a különbség istentagadás és hit között, és már-már azon volt, hogy az arab nyelvtant elejétől végéig felmondja kínjában, mikor Okos Szunyi összeszedte magát, feltápászkodott, és társa megmentésére sietett.

Szörnyű csetepaté keletkezett, zűrzavaros hangok kavarogtak a levegőben. Szakértő munkába kezdett a fullánk mérges tőre, akárcsak a tű a szabó, vagy az ár a cipész kezében. Kezük-lábuk a trágyába merült, lélegzetük szaggatott lihegéssé vált, egymásnak esett az istenkáromlás és a hit, mintha elérkezett volna a rovarok ítéletnapja. Dögönyözték egymást, tekeredtek ide-oda, dühödten ordítoztak, szúrták-marták egymást, fetrengtek, perdültek, fordultak. Rikoltozásuk és visongatásuk megsüketítette a világ fülét, nyögésük és bőgésük az egekig hangzott. Gyilkos szándékú fullánkjuk minden pillanatban behatolt valahova, és mire kijött, még a szelet is kihozta magával az áldozatból. Haragjuk és gyűlöletük erejétől a trágyacsomó mintha az utolsó ítélet helyszínévé változott volna, és ebben a szörnyű összevisszaságban a fullánkos ellenfelek jajszava Eszrafil, a halál angyala kürtszavává változott.

Már-már elérkezett az a pillanat, amikor az ellenfelek az utolsó fullánkot döfték volna egymásba, mellyel kiszorították volna a másikból az utolsó szelletet is, amikor éppen egy egérke ment arra, és mit sem sejtve a hittagadás és a hit ádáz harcáról, gyomra kiürítése végett a trágyacsomóhoz érkezett. Vizelete szökőkútja még csúcspontjára sem jutott, már első cseppjei is, félelmetes árvíz és kegyetlen vihar módjára, elsöpörték és elpusztították az újdonsült hősöket, meggyőződésük mártírjait. Így láthatják a mindenáron vitatkozók, akik a kákán is csomót találnak, hogy milyen mélyenszántó érveknek és nagyfontosságú vitáknak vethet véget az egérpisi. Az egér még csak a közepén volt ennek az istenadta élvezetnek, amikor már kirajzolódtak a trágyán az igazságkeresés és a fanatizmus harca három hőse élettelen testének körvonalai, „mintha semmi fontos dolog sem történt volna”.

Alig egy pillanattal azután két hangya ment arra, aggodalmasan, szaporán, fürkészve jártak mindennapi élelmük után, és amikor az öldöklés színhelyére érkeztek, annyira megörültek a három holttestnek, hogy boldogan összecsókolóztak. Azon nyomban megkaparintották az istenadta eledelt, és lihegve húzni kezdték a hullákat maguk után.

Még csak útjuk kis részét tették meg, amikor az egyik hangya így szólt:
— Valóban szerencsénk volt, hogy ilyen kövér falat került a kezünkre.
A másik azt felelte:
— Kár, hogy ezen az egyiken turbán van, és nagyon silány és vékonypénzű.
Az első gúnyos mosollyal mondta:
— Hát nem tudod, hogy a turbánosok, akik a tudományokkal foglalkoznak, mindig csak az érvekkel és ellentmondásokkal törődnek, nem pedig a gyomrukkal?
A másik, aki Szúnyogfy Hadzsi kövér hulláját hurcolta, és csak úgy lihegett a teher súlyától, azt mondta:
— Bizony, hálátlan teremtmények vagyunk. Én magam vagyok a leghálátlanabb. A jóságos úristen ilyen jó zsíros falatot kegyeskedett nekem juttatni, mégis elégedetlenkedem, hogy miért nem ilyen kövér mind a három?
A másik, amelyik valósággal meggörnyedt a két soványabb holttest súlya alatt, megtorpant, mint az úton maradt szamár, amelyik a „gyiára” vár; megragadta az alkalmat, letette a terhét, és így szólt:
— Valóban csak isten kegyelmes rendelése juttathatja a szárnyas szúnyogot a szárnyatlan hangya zsákmányává. Akárki mondta, jól mondta, hogy: „Aki a mindennapi élelmet adja, szárnyat is ad hozzá.” Talán illő volna itt letenni egy kicsit a terhünket, amíg elmondunk egy hálaimát.

És anélkül, hogy kivárta volna társa beleegyezését vagy tiltakozását, már le is tette a terhét és leborult. Fejét alázatosan a földre hajtotta, és hátát, amely férges búzaszemhez hasonlított, az égnek emelte. Imádkozni és hálálkodni kezdett:
— Istenem, hogyan is adhatunk neked méltóképpen hálát kegyes jóságodért, amellyel bennünket, hangyákat elhalmozol? Egyetlen szárnyatlan teremtményednek sem adtál olyan erőt és gyorsaságot, mint amilyet nekünk ajándékoztál. Mi egy másodperc leforgása alatt annyi utat teszünk meg, amelynek hossza test ünknek több mint százszorosa. Saját testsúlyunk tízszeresét, húszszorosát könnyedén visszük el otthonunkba, a távoli bolyba, hegyen-völgyön, úttalan utakon keresztül. Azt mondják rólunk:

A cingár kis hangya
Megfogja a lábát,
És a bolyba húzza
A nagy gyomrú sáskát.

Hangyák teremtője, jóságos isten, neked a hangya imádata és hálaadása olyan fontos, hogy Szent könyvednek, a nagy Koránnak, egyik szúráját az ő nevéről nevezted el. Arról szól ez a vers, hogy amikor Salamon király irtó hadserege a Nemel pusztába, a hangyák birodalmába érkezett, akkor, avégből, hogy bennünket baj és kár ne érhessen, isten hangja megszólalt: „Nemel puszta lakosai, vonuljatok be házaitokba!” Hatalmas isten, nem kétséges előttünk, hogy a hangya a teremtés legnagyobb titka, amely legjobban bizonyítja isten hatalmát, amint ezt a Korán kijelentése is tanúsítja: „Én a magam képmására teremtettem a hangyát, földi helyettesemet.” Ezt az örömhírt küldted nekünk, ó, mindenható, és ez megerősíti mindazt, amit mi mondunk magunkról. Teremtő istenünk, az erő segítségével, amelyet nekünk hangyafiaknak ajándékoztál, úgy kiirtottuk a földkerekségről a mammut fajtáját is, hogy írmagja sem maradt, pedig annak minden foga kétakkora volt, mint egy ember. És persze, ha egyszer rászánjuk magunkat, az ember fajtáját is ki fogjuk pusztítani. Nagy isten! A legutolsó hangyafajtának, a vörös hangyának is olyan erőt és hatalmat adtál, hogy minden évben kétmillió ártalmas bogarat pusztít el, és a kezünkben levő statisztika szerint évente hét hektár földet tisztít meg a kártékony rovaroktól. És vajon melyik teremtmény versenyezhet velünk tudomány és bölcsesség dolgában? Olyan csodálatos földrajzi érzékkel és tájékozódóképességgel áldottál meg bennünket, hogy sötét éjszakán a hegyek között, a sötét erdőkön keresztül, hosszú kacskaringós, úttalan utakon áthaladva, a legkisebb tévedés nélkül megtaláljuk kics hangyabolyunk bejáratát. A társadalomtudományban és a közgazdaságtanban sem vetekedhetik velünk senki. Melyik fajta és melyik nemzet múlhat felül bennünket az igazi civilizáció szempontjából, vagyis az együttműködésben, az összetartásban, a testvériségben és az egyenlőségben? Egyetlen, igazságos isten, árkok, bolyok teremtője, valóban a saját képedre alkottál bennünket ilyen okosnak, nemesnek, szorgalmasnak és bölcsnek, és nem mondhatjuk el elégszer, hogy: „Isten a mi menedékünk, és mi vagyunk az ő kiválasztott népe.” A levegő szárnyas teremtményeit és az apró és nagy, föld feletti és föld alatti állatokat mind azért teremtett ed, uram, hogy ízes trágyájuk a mi készételünk legyen, és míg ők dolgoznak, és igyekeznek élelmüket megszerezni, mi nyugodt lélekkel irnádkozással és hálálkodással tölthessük időnket. Egyedülvaló isten, minden kerek ás hosszú dolgok alkotója, ha te nem rejtőznél el szemünk elől, végtelen sok, megszámlálhatatlan jótéteményedért és adományaidért hálából mi a te bolyodat a legfinomabb magokkal és a legkövérebb hullákkal töltenénk meg, és lakhelyed réseit és repedéseit, még ha akkorák volnának is, mint a hegyek barlangjai, betapasztanánk nyálunkkal és testünk váladékával. Mindenható isten, a te kegyelmed és jóságod oly nagy irántunk, hogy még a gőgös ember is elismeri nagyságunkat és hatalmunkat. Nemrég egy ház romjai között egy sarokban egy ócska könyv szétmálló lapjait rágcsáltam, és tekintetem egy cikkre esett, amelyet a XVII. században Ghazáli írt, aki állítólag nagy tudósuk volt. A sok jó, amit írt rólunk, annyira megtetszett nekem, hogy érveit és okoskodásait többször is elolvastam, és megtanultam kívülről. Ez a perzsa tudós egy hangya nevében szól az emberiséghez, és ezt mondja: „Ember, aki azt hiszed, hogy isten ezen a világon mindent a te számodra teremtett, tudd meg, hogy nekem ő maga derékszíjat kötött a derekamra, és fekete díszruhában hozott a világra, hogy olyan öltözékben járhassak, mint te magad. Sőt, téged az én alárendeltemnek teremtett, hogy éjjel-nappal szánts, vess, önlözz, hogy amikor a búzát, árpát és a többi kalászosokat learatod és begyűjtöd, bárhová rejtsed is, én utat találhassak hozzá. Isten segítségével a házad pincéjéből, de még a föld alól is megérzem a szagát, és ezen a nyomon szimatolva eljutok a magokhoz. Te minden fáradozásoddal talán még egyévi élelmet sem gyűjtöttél magadnak, de én egész évre valót vihetek magammal belőle, sőt még többet is biztonsággal el tudok rejteni. Amikor a pusztában szárítom az élelmemet, megérzem, mielőtt az idő esősre válik, és máshova viszem onnan az ennivalót. De te, amikor kazlat, boglyát raksz magadnak a mezőn, nem tudsz semmit előre arról, hogy jön az eső vagy az árvíz, és az egész aratásodat tönkreteszi. Miképpen adhatok méltóképpen hálát istennek én, akit ilyen kicsi létemre ilyen szépnek és ügyesnek alkotott, és ilyen nagy teremtményt, mint te, csak azért hozott létre, hogy az én számomra vess, arass, küzdj és dolgozz, hogy azután én egyem meg termésed javát.”

Mikor az első hangya eddig jutott el hálaimájában, a második — aki eddig művelt hangya módjára nagyon udvariasan, jólnevelten, szerényen meghallgatta a társát — látta, hogy ennek nem lesz se vége, se hossza. Unta már ezt az együgyű prédikációt, hiszen ő egész életét a tudományok megszerzésével és a természet megfigyelésével töltötte, a teremtés kutatására szentelte, tanulásra, és a világok és az emberek filozófiájának a tanulmányozására. Most útitársához lépett, vállára tette a kezét, és azt mondta:
— Testvér, közeleg az este, beborult az idő, utolérhet bennünket a zivatar. Félek, hogy ha még hosszúra nyújtod az imádságot, nem érünk haza idejében.

A hálálkodó hangya hallgatott társára, és a hűséges barátok ismét vonszolni kezdték terhüket, verejtékezve, nyögdécselve. Ugyanakkor fáradságuk megkönnyítésére szépen, egybehangzóan azt dúdolták:

A hangya húzza a terhet,
Dolgozik, küzd és remél.
A másvilágon pihenhet
Majd, amikor már nem él.

És ekkor nehézterhű barátaink egy vakondtúráshoz hasonló földkupacra kerültek, süppedő talajra. Mire észbe kaptak, hogy hol is vannak tulajdonképpen, kézzel-lábbal ki akartak kecmeregni, de egyre jobban süllyedtek, akárcsak a pokolba. Még a félelmetes hely fenekére sem értek, amikor a homok alól egy óriás pókhoz hasonló állat csúf pofája vicsorgott rájuk. Megragadta a két jámbor jó barát torkát, és kegyetlen, tudatos ügyeskedéssel beljebb húzta félelmetes fészkébe a bölcs filozófust és a hálálkodó igazhívőt egyaránt, miközben tiszta szívből, mély megindulással ezeket mondta:
— Istenem, százezerszer hála neked, hogy a mindennapimat ma is kirendelted nekem, és éppen a kellő időben eljuttattad hozzám. Ezúttal ismételten megnyilvánítottad végtelen jóindulatodat irántunk, hangyászok iránt. Ó, világok ura, föld és ég teremtője, mindennapi élelmünk kirendelője, valóban hogyan is tudhatnék méltóképpen hálát adni neked, aki kegyes nagyságoddal a szúnyogok gyomrát megtöltötted, hullájukat a hangyafiaknak adtad, hogy lépésről lépésre idecipeljék házam ajtajához, énhozzám, aki a te mindenhatóságodnak és mindentudásodnak teljes bizonyítéka vagyok. Valóban igaz, hogy

Teremtőm, kegyes jóindulatod
A hangyának szárnyas szúnyogot juttatott.

Nagy isten, aki jóságoddal elhalmozol bennünket, süppedő földkupacok teremtője, te a te hangyászodat a magad képére teremtetted ilyen végtelenül erősnek, és nem férhet kétség ahhoz, hogy ezt a mindenféle javakkal tele világot a mi kedvünkért és a mi számunkra hoztad létre, és bennünket tettél a teremtés koronájává és a világ büszkeségévé. Mi is, mint te magad, istenünk, akinek létezése nagy fontosságú, mindig elrejtőzünk szem elől, és így nem érzékelhetnek minket az erre járók, mielőtt a kezünkre kerülnek. A kezünkre, igen, mert végzetes karmokat ajándékoztál nekünk, amelyekkel erősen megfogjuk a többi teremtmény torkát, hogy végezzünk velük.

A hangyásznak itt torkán akadt a szó. Hirtelen erős zápor kerekedett, és árvíz keletkezett, amely betöltötte a gödröket és a mélyedéseket. A víz a teremtés koronája, a hangyász fészkét is elöntötte, és ez a kis lény, amely a föld urának képzelte magát, nehéz, halálos vergődésben elindult a megsemmisülés felé, és pillanatok alatt már nem is létezett, mintha anya sohasem szülte volna.

Rövidesen elállt a zápor zuhogása, vége szakadt a villámlásnak, elcsendesedett a mennydörgés moraja, és ahogy lassan-lassan elült a zúgó vihar és ismét kiderült az idő, újra felhangzott ugyanannak a közismerten szent életű embernek a zsolozsmája a fürdő háztetőjén. Azt énekelte: „Isten az embert a maga képére teremtette.”

Baranyi Angela és Bidzsári Haszan fordítása