A szent búcsújáró hely, Ghom, főpapjai és a perzsa nemzet vezető nagyságai a haladás és a szabadság elősegítése legcélravezetőbb módjának a kultúra és a tudomány terjesztését találták. Ennek a szent és nemes célnak az elérése érdekében alapították meg a fővárosban „A nemzeti boldogság kulcsa tulajdonosainak társaságát”. Ennek a társaságnak a megyeszékhelyeken, a vidéki városokban, de még külföldön is, nagy központjai és tekintélyes fiókintézetei voltak, melyekben mindenütt volt igazgató, igazgatóhelyettes, titkár, könyvelő, pénztáros, statisztikus, ellenőr, a megfelelő szép gépírónőkkel; volt propagandaosztály, számvevőség, sőt még saját külön csekkszámlájuk is volt a bankban. Ez a társaság szakértő, megbízható képviselőket küldött ki az országba mindenfelé, hogy megismertessék az emberekkel kitűzött céljukat: szeretett honfitársaik kulturális előrehaladásának megszervezését, ennek révén boldogságuk megszerzését, valamint anyagi jólétük biztosítását.
Többek között az egyik ilyen országjáró küldöttség tagjai dr. Maszud Zemennia, Mirza Abdol Dzsavád Ghamkhár és Mirza Manszurpur voltak. Nekik a délkelet-iráni falvak egy részébe, többek között Surábádba kellett menniök, tanulmányozni, hogy milyen intézkedéseket kell majd hozni az ottani 1akosság írni-olvasni tanítása és anyagi jólétük biztosítása érdekében. A központot tudatniok kellett küldetésük eredményéről, és erre a célra ki keltett tölteniök a rengeteg statisztikai nyomtatványt és kérdőívet, amit a központtól kaptak. Azonkívül a rendelkezésükre bocsátott meghatározott összeggel személyesen kellett azon a vidéken megvalósítaniok elsődleges céljukat, ami az írás-olvasás megtanítása, azaz modernebb kifejezéssel: az analfabetizmus elleni küzdelem volt, vagyis az írástudatlanság megszüntetése.
Dr. Zemennia Amerika rengeteg sok megnevezhetetlen egyeteme közül a földművelésügyi egyetemen szerzett „agrikulturális pedagógusi” diplomát, ami a földművelők nyelvén földművelésügyi oktatót jelent. Azt mondják, legjobb tanulója volt annak az egyetemnek. Doktori értekezését, azaz tudományos papi nyelven (Isten áldása legyen a papokon) disszertációját, Az ember és az állat gyomorműködése szimptómáinak öröklődéséről, 750 oldalon megírta, megvédte és ki is nyomtatta.
Ha nem ragaszkodott volna olyan nagy szeretettel Iránhoz és honfitársaihoz, Ott is maradhatott volna, és ugyanazon az előkelő egyetemen mint professzor nagy fizetést és rendkívüli előnyöket élvezhetett volna. Azonban hazajött Iránba, és itt nincs is olyan rossz dolga! Mindenütt, a földművelési és oktatási munkákban, és a nem földművelési és nem oktatási ügyekben is, amit csak akar, mindent ő szervez, ő kivitelez, úgyhogy most már csökkent is a honvágya Amerika után, vagy a régi jó perzsa mondás szerint „elefántja már kevesebbet gondol Indiára”, és ő maga is aránylag kevesebbet hangoskodik. Megemberelte magát, lehiggadva teljesíti kötelességét, és bár állandóan panaszkodik, hogy kevés a fizetése, nem telik neki még a legszükségesebbre sem, mégis fényes lakást rendezett be magának, hírnevet, rangot és tekintélyes munkakört szerzett.
Ghamkhár úr is diplomás ember. Tanult, bölcs férfiú. Csak bizony a diplomája hazai iskolából származik. Már nyolc éve ugyan, hogy elvégezte a főiskolát, de azóta is állandóan csak a „doktori munkája” megírásáról beszél, melynek címe Pedagógiai és didakt ikai módszertan Ghabusz-e-Vosmgir sah szerint, azonban nem lehet tudni, hogy mikor készül el ez a tanulmány az egykori sah tud ományos elméletéről. Olyan ez, akárcsak a mondabeli Dedzsál szamarának a palunja, ez a szamár hátára való csomagnyereg, amelyiknek díszes két nagy zsebét úgy szövik, mint a perzsaszőnyeget. Dedzsál szamaráé azonban nem készül el, csak majd az utolsó ítélet napján. Ghamkhár úr barátai és ismerősei mindig így tréfálkoznak vele, és mindenhol azt kérdezik tőle: „Mi van már azzal a nyereggel?”
Ő különben rengeteg közhelyet, dagályos szóvirágot, üres frázist tanult be papagáj módra, mint: ambíció, akaraterő, embertársaink szolgálata, perzsa nyelvű kultúra, irodalom, nemzeti dicsőség, nagyhírű elődeink által ránk hagyott ősi örökségünk stb. Annyiszor ismételgette ezeket a szólamokat, hogy némelyiket talán már maga is elhiszi. Vagy talán mégsem? Ki ismerheti embertársai legtitkosabb gondolatait? Azonban egy biztos: ezekből a frázisokból jelszavakat kovácsolt magának, egyre csak azokat hajtogatja, akár helyénvaló, akár nem, időtlenül és összefüggéstelenül is, mindig, mindenütt, mindenkinek. Tudatlan, támogatásra szoruló honfitársai, testvérei, barátai állapotán siránkozik, és sajnálkozva, kétségbeesetten tördeli hozzá a kezét. Sóhajtásaival ilyenkor tüzet lehetne éleszteni. Olyan meggyőzőek, hogy alig lehet őszinteségükben kételkedni, annál kevésbé, mert esküdözés is kíséri azokat, miszerint Ghamkhár arra kéri az istent, hogy haljon meg, ha nem beszélt őszintén.
Purdzsenáb idősebb az előző kettőnél, és a küldöttségnek tulajdonképpen ő a vezetője. Kicsit régimódi ember, még nem szokta meg a nyakkendő viselését, és madzaggal köti fel hosszú alsónadrágját. Egyszer-kétszer még az is előfordult, hogy givé-ben (tornacipőszerű, könnyű, fehér, kézzel varrott vászoncipőben) ment be a hivatalába. Régi tisztviselője a pénzügyminisztériumnak, melyet szokásból máig is fináncminisztérumnak nevez. Saját állítása szerint ott őszült meg a szakálla és ott görnyedt meg a háta. Soha eszébe sem jutna, hogy életét máshol is tölthetné, mint hivatali íróasztala mögött. Ő olyan erősen megvetette ott a lábát, hogy még ha száz kormány kerülne is hatalomra, és ezerszer is színt változtatna a kormányzat, ő — mint mondja — akkor is „a folyó medre fenekének a kavicsa maradna”. Munkája megszervezésében és kivitelezésében a legkisebb változtatást sem tűri. Viszont annyira szereti a munkáját, hogy annak minden vonatkozásában tengernyi ismeretet szerzett. Gyönyörűen kaligrafálja a perzsa (vagyis az arab) betűket. Egyéni stílusa is van, amely kétségkívül mesteri. Fogalmazása sem kivetnivaló. És mondják, hogy az analfabéták korszerű írnitanítása céljából Új módszerek címmel olyan könyvet írt, amely teljesen megfelel korunk modern követelményeinek. El is várja, hogy ezt a könyvet állami költségen kinyomtassák. Azonfelül szentül meg van győződve arról, hogy ennek a könyvnek a megírása olyan erényes jó cselekedet volt embertársaival szemben, amelyik az üdvözülést, a túlvilági érvényesülést is biztosította nemcsak az ő számára, hanem még a leszármazottainak is, hetedíziglen.
Surábád — Szikesfalva —‚ mint Irán 42—43 000 falujának legnagyobb része, a városoktól távol eső pusztaságban fekszik, Kevir Lut közelében, ami szintén Szikespusztát jelent. A 300 × 200 mérföldnyi szikes talajt, amelyen elterül, kiszáradt sóstónak vélik. Csekély számú lakosságán kívül még a nevét is kevesen ismerik. Sőt neve, mint Irán óriási területén annyi sok más falué, még a térképen sem szerepel. Ez a név a századok során, hosszú évtizedek, évek, hónapok során, kétségtelenül meg is változott már néhányszor. Ki tudja, hogy nem volt-e azelőtt ez a Szikesfalva Dúsfalva? Kermántól délkeletre olyan helyen jött létre ez a falu, ahol manapság még a madár se jár. Három oldalról terméketlen pusztaság, kietlen síkság veszi körül, és csak egyfelől támaszkodik egy kopár, kiégett hegyoldalhoz. Hivatalos statisztikánk azt áll ítja, hogy minden négyzetkilométerén 0,6 személy él, azaz 10 km²-en hat ember. De a valóságban Surábádban a népszerűség még ennél is sokkal kisebb. Csupán nyolc-kilenc család az egész lakossága, és még azt sem lehet megérteni, hogy ezek tulajdonképpen hogyan élnek ott, mi tartja őket életben, és minek is akarnak egyáltalán életben maradni?
Ezek a falusiak hallották ugyan a sah, a próféta és az imám nevét, de a vallásból és annak gyakorlásából csak a bűnbánat hónapjának napkeltétől napnyugtáig tartó böjtölését, valamint a suta mohamedánoknak — Ali, a próféta veje, fiainak halálát gyászoló moharram hónapi mellverését és siránkozó gyászbeszédeit ismerik, de ezeket is csak akkor gyakorolják, ha éppen véletlenül a fülükbe jut, hogy mikor is kezdődik a ramazán, vagy mikor végződik a moharram. A perzsa nyelvből néhány száz mindennapi szónál többet nem beszélnek és nem is értenek meg.
Ennek a falunak olyan földbirtokos a tulajdonosa, akiről nem is lehet pontosan tudni, mikor és hogyan lett a falu ura. Annak a falunak pedig, ahol ő maga lakik Farsz megyében, Siráz közelében, különös török neve Getgehkendi, ami Borjúfalvát jelent. Mondják, hogy Surábádot még Al Mozaffar csapatainak átvonulása idején szerezte meg a családja. Azonban ez az úr még sohas em tette be a lábát Surábádba, csupán megbízottját küldi oda minden szent időben egyszer. Két-három évenként egyszerre csak előtűnik egy lovas, óriási porfelhőben, a pusztaság közepén, mint valami váratlan, hirtelen átok. Ahogy megérkezik, egy hajtásra megiszik egy korsó vizet, azután rákezdi a leckéztetést, verésről, kalodáról, akasztásról handabandázik, és a kancsal kedkhodától (a falu öregétől), na meg valamennyi szegény, éhes embertől elköveteli mindenüket, amijük csak van, készpénzt és minden egyebet. Bár ő maga is jól tudja, hogy fenyegetőzése csak üres beszéd, és úgysem hat ezekre a félhalott, tengődő emberekre, akiknek nincs miből tizedet adni a gazdának, hiszen még jártányi erejük sincs. De mégis emlegeti a gazda nevét — nehogy azt higgyék, hogy meghalt a kapitány. Ezenközben felfalja a falu néhány csonttá-bőrré aszott, sovány tyúkjának egyikét, majd mérhetetlen gőggel és további fenyegetőzések közepette a lovára ül, elporzik a pusztaságban, és csak rövid ideig jut még el a füléhez a falu népének a hangja, akik kórusban imádkoznak érte, amíg csak teljesen el nem tűnik a szemük elől a síkság égő, kegyetlen szívében, egészen addig az időig, amíg majd nagy sokára ismét errefelé veszi az útját, hogy újból megértesse a lakossággal, hogy nem gazdátlanok.
A három barát egy áprilisi napon, amely már nyáriasan meleg a pusztaságban, öszvérháton, és egy teherhordó öszvérrel, amelyen Jadolla, a szolgájuk ült, beporoszkált ebbe a faluba. A falusiak azt hitték, hogy álmodnak. Eddig sohasem jött hozzájuk senki, még a legöregebbjük sem emlékezett arra, hogy a gazda megbízottján kívül, három-négy alkalomnál többször, idegen emberre esett volna a tekintetük, amióta csak az eszüket tudták. Mindnyájan ámuldozva ugrottak ki kunyhóikból, viskóikból, és mindenfelől őket bámulták. De isten a megmondhatója, hogy még ez a „viskó” szó is túl megtisztelő ezekre a lakóhelyekre, talán helyesebb azokat zugoknak, odúknak, romoknak nevezni. Először valamennyien megtorpantak a füstös, kormos nyílások mellett, amelyek odúikon az ajtót helyettesítették, és úgy hunyorgattak a jövevényekre, mintha a tűző napfény bántotta volna a szemüket. A surábádiak az élő embereknél sokkal inkább olyan hullákra emlékeztettek, amelyeknek a húsa és bőre még nem rohadt le a csontjaikról. A soványságtól beesett szemük nagyobbnak látszott a rendesnél. Senyvedt, ványadt alakok voltak. Meg se mukkant közülük senki. Az asszonyok és gyermekek, fiúk, lányok egyaránt, úgy lézengtek, mintha csak hálni járt volna beléjük a lélek, alig álltak a lábukon; sápadtan, erőtlenül, szurtosan, mocskosan, fésűt sohasem látott hajjal; formátlan, meztelen lábakkal; olyan ócska, toldozott-foldozott rongyokban, amelyek teljesen érthetetlen módon, valamilyen csoda folytán nem hullottak le a testükről. A férfiak mögött álló asszonyok és gyermekek csak bámészkodtak, és tetőtől talpig — testük is, ruhájuk is — földszínűek voltak. Aki csak egy pillantást is vetett rájuk, azonnal a „sorsüldözött nyomorultak” kifejezés ötlött az eszébe.
Mindnyájan halk, riadt hangon kérdezgették egymást: „Kik ezek? Honnan jöttek? Mit akarnak? Miért szálltak itt le az öszvéreikről?” Azt hitték, hogy eltévedtek a pusztaságban, és csak azért jöttek ide, hogy megkérdezzék tőlük az utat. Felinduláson és oktalan félelmen kívül — amely állandóan úgy tapadt a csontjaikra, akárcsak a bőrük — ezekben az első órákban csak némi kíváncsiságot éreztek, olyasfélét, mint amilyet az állatok érezhetnek az emberek iránt az állatkert rácsai mögött.
Felhangzott Purdzsenáb hangja, ahogy a falu legöregebb ember ét, a kedkhodá-t szólította:
— Kedkhodá! Kedkhodá!
Megtört, magas termetű, hajlott hátú öregember vánszorgott előre, őszülő, kusza, kócos szakálla volt, hajlongani kezdett előttük, és torokköszörülve köszöntötte őket. Őneki, a falu többi, kivétel nélkül mezítlábas lakosával szemben, give volt a lábán. De micsoda give! Mi, irániak, sok olyan givét láttunk honfitársaink lábán, amelyiknek a varrása felfeslett, a hátsó részét (mert kérge nincs a givének) letaposták, az ilyesmi szóra sem érdemes. De ha a kedkhodá givéjéből kiverték volna a port és a sarat és a tépett, szétfoszlott, rongyokban lógó spárgákat, semmi sem maradt volna belőle. De akármilyen volt is, ez a give bizonyította, hogy ő a kedkhodá.
A kedkhodá üdvözölte őket, és állva maradt, ahol volt, néhány lépésnyire a vendégektől.
Purdzsenáb fogadta a köszönését, és megkérdezte:
— Miért nem jössz közelebb?
A kedkhodá két lépéssel közelebb ment.
— Gyere már közelebb! Hogy hívnak?
— Abdolla, az ön rabszolgája.
— Nem vagy a rabszolgánk, korona vagy a fejünkön, tiszteletreméltó Abdolla bácsi, kerbelái Abdolla!
A „kerbelái” jelzővel azt akarta mutatni, hogy feltételezi az öregről, hogy megjárta zarándokúton Kerbelát, az irániak kedvelt búcsújáró helyét. És megkérdezte:
— Ez a falu Surábád?
Kegyelmes uram, Surábád itt van.
— Különös! Hát ez is falu? Rendeld el, hogy szedjék le a terhekét ezekről az öszvérekről, vigyék az állatokat az istállóba, oldozzák le a szerszámjaikat, és mossák le langyos vízzel a testüket, hátukat, sörényüket, farkukat. Kiizzadtak, és ujjnyi vastagon rátapadt a testükre a sivatag pora. Amikor az izzadságuk megszáradt, adjanak nekik inni, enni.
— Kegyelmes uram, nekünk nincs istállónk.
— Hát az állataitokat hova kötitek be?
— Nincsenek állataink.
— Hogyhogy nincsenek?
— Nincsenek, honnan lennének?
— Különös! Hát mondd meg, hogy vigyék ezeket a szegény öszvéreket valami árnyékos helyre, lazítsák meg a szíjat a hasukon, vegyék le a nyergüket, adjanak nekik egy kis abrakot, ne félj, megfizetjük.
— Bocsánat, nem értem, mit mondott, uram, mit adjunk az öszvéreknek?
— Abrakot.
— Nem értem
— Egy kis szénát, árpát, lóherét…
— Uram, nincs nekünk szénánk, árpánk, sem lóherénk, honnan legyen?
— Nagyon különös! Ilyet se hallottam még, hogy egy faluban ne legyen széna és lóhere! Ezek az öszvérek szomjasak, éhesek, két napja nem ettek rendesen; akármit adtok nekik, megeszik.
— Semmink sincs. Megmondom, adjanak nekik száraz füvet.
— Isten áldása legyen a házadon! Készítsetek nekünk hármunknak lakást és valami fekvőhelyet!
— Nincs itt olyan lakás, amelyik kegyelmes uramékhoz méltóvolna.
— Ugyan, ugyan! Különös helyre kerültünk! Meleg is van. Intézkedj hát, hogy itt egy kis árnyékos helyet tisztítsanak meg, tegyenek oda egy kelimet, hogy ráüljünk, és készítsenek egy csésze teát. Nekünk magunknak van cukrunk és teánk. De gyorsan, mert már olyan fáradtak vagyunk, alig várjuk, hogy lepihenhessünk.
— Nincs nekünk kelimünk, nincs szamovárunk, sem teáskannánk, sem poharunk.
— Hát mitek van nektek?
— Áldjon meg az isten, csak amit itt látsz, kívül-belül csak ez van…
— Hát mit esztek ti?
— Amit az isten ád.
— Hogyhogy amit az isten ád?
— Úgy, ahogy mondom, csak az van. Néha sáska jön, megfogjuk, megsózzuk, felássuk a földet, oda berakjuk, azután kiszedjük és megesszük.
— Csak ez van?
— Igen, hát igen, csak ez. Vagy néha datolyamagot is találunk, akkor lisztet őrölünk belőle, vízzel összegyúrjuk és megesszük.
— Az nem étel.
— A gyomrot megtölti.
— De hát hogy is maradtok ti életben?
— Hát csak így. A hegy sziklái közt is találunk néha ehető füveket. Máskor meg a fiatalok indákból font kötélből és fából csapdákat készítenek, és ha a sors jó hozzájuk, és valami a csapdájukba kerül, felosztjuk egymás közt, és hálát adunk érte az istennek.
— Hát nincs nektek birkátok, marhátok, tyúkotok, kakasotok?
— Nincs bizony. Hol találjunk nekik ennivalót? Csak egy-két tyúkunk és kakasunk van, azok, akárcsak mi magunk, megvannak evés nélkül. Magot sohasem kapnak. Nem vágjuk le a fejüket, amíg csak el nem pusztulnak az éhségtől és a tetűtől. De amikor vége az esztendőnek, és az isten a Nourúz, az újév ünnepét ajánd ékozza nekünk tavasz első napján, fűlevest főzünk.
— Mi az a fűleves? Ilyet se hallottam még!
— Liszttel, kis joghurttal, sok vízzel és sok fűvel készítik.
— Áldjon meg az isten, az is étel?
— Csak ez van, amit mondtam. Az ember fiának a gyomra a puszta füvét és a fa gyökerét is megszokja, különösen akkor, ha még meg is főzik és meg is sózzák. De néha még mezeiegér is kerül a csapdába. A gyerkőcök megeszik.
— Mezeiegér? Hát azt hogy eszik meg?
— Micsoda kérdés; hogy eszik meg? Lehúzzák a bőrét, kiürítik a beleit, megfőzik és megeszik.
— Hát a vallásunk nem tiltja az egérevést?
— Itt nincs tilos és szabad. Az éhes embernek még a döghúst is meg szabad ennie.
— Ez is élet? De hogyan is maradtok ti életben? Hogyan tartjátok fenn magatokat?
— Az az igazság, hogy ezen a vidéken sok a só. Azt gyűjtögetjük. Évente egyszer-kétszer vándorkereskedők jönnek ide öszvrháton, és egy kis árpalisztet, száraz kenyeret, fehérítetlen vásznat és néhány zsákot adnak érte cserébe.
— Tegyük fel, hogy egyszer, ne adj isten, semmiféle ennivalót nem találtok. Akkor mit csináltok?
— Hálát adunk az istennek.
— Ez az egész?
— Hát igen. Ha már nagyon nagy a nyomorúság, akkor összeesünk és meghalunk. Magukat tartsa az isten életben mihelyettünk. Minden úgy van jól, ahogy az úristen elrendeli.
— Jóságos isten! Hát ennek a falunak nincs gazdája?
— Dehogy nincs, van!
— Ki az? Hogy hívják?
— Ghazanfar-ol-Ajáleh.
— Sohasem hallottam a nevét. Ki az és hol van?
— Arra Siráz felé lakik valahol. Azt mondják, valamikor régen lett ez a falu az övé, amikor Ale Mafszel hadserege vonult el errefelé.
Purdzsenáb megértette, hogy a kedkhodá Al Mozaffar helyett mondhatott Ale Mafszelt. Elmosolyodott, és így folytatta:
— De hát miért nem művelitek a birtokát?
— Nem érdemes ezt művelni.
— Persze felfuvalkodott, gőgös ember, és nem hagy titeket békében.
— Nem, isten tartsa meg, nem avatkozik a mi dolgunkba. Csak örül annak, hogy ő a gazda, a föld birtokosa. Nem bánt az senkit. Az isten tartsa meg a fejünk fölött, hogy az ő árnyékában élhessünk.
— Biztosan, mint sok más földbirtokos, ő is olyan nyomorult gazember, aki felfelé megalázkodik, a népet pedig kihasználja.
— Valláhi, bizony isten, nem tudom, hogy gazember-e, de minket nem bánt.
— Ennél nagyobb bántalmat is el lehet képzelni? Hiszen az ember még azt sem tűri, hogy a kutyája, macskája éhen haljon.
— Valláhi, mit mondjak? Talán nem is tud róla.
— Ügy látom, egyik napról a másikra tengődtök itt. Nincs vetemény, nincs földművelés.
— Isten áldja meg magukat, miért mondják, hogy egyik napról a másikra tengődünk? Mi ezt arra mondjuk, akinek elvette az isten az eszét.
— Hát akkor jobb, ha azt mondom, hogy élőhalottak vagytok?
— Mondja, ahogy akarja, joga van hozzá. Mi csak a maga alázatos szolgái vagyunk.
— Isten ments!— Hála istennek.
…Háromnegyed óra múlva a barátok egy roskadozó vályogfal árnyékában ültek a saját kelimszőnyegükön és vékony pokrócaikon, és ették az ételt, amelyet Jadolla a nyeregkápából szedett elő és elébük tálalt. A kedkhoda tízlépésnyire tőlük megállt, keze a mellén, alázatosan lehajtott fejjel. A falu lakossága, nő, férfi, kicsi, nagy, kissé távolabb mind ott álltak mögötte, és nézték a vendégeket. Az sem tartotta őket vissza, hogy csak úgy tűzött a nap testüknek a rongyaikból minden araszon kilátszó részeire. Feszült figyelemmel, rendületlenül lesték a jövevények ételét és étkezésük módját. Ez a látvány nyilvánvalóan újdonság és szórakozás volt számukra.
Zemennia azt mondta:
— Barátaim, mi eszünk, ezek meg itt csak nézik. Ez nem istennek tetsző cselekedet. Nem megy le a falat a torkomon. Én a magam részét nekik adom.
Ghamkhár is azt mondta:
— Nekem is a torkomon akad a falat, ás szégyellem magam előttük.
Purdzsenáb bólintott, és azt mondta Jadollának:
— Gyere, szedd össze az ételt. Végy le belőle magadnak, ás add a többit ezeknek az embereknek, hadd egyék meg.
Nagy zűrzavar keletkezett. Mindnyájan nekiestek az ételnek, amelyhez hasonlót még sohasem láttak, még csak a szagát sem érezték egész életükben. Némelyek mohón, de mások lassan, szerényen, tartózkodóan vették el a falatot, ás a szájuk dolgozni kezdett. Ettek, rágtak és hálálkodtak. A kedkhoda előbbre jött, és azt mondta:
— Isten éltesse magukat. Isten adjon helyette ezerannyit ezen a világon, a másvilágon pedig…
Purdzsenáb elhárította:
— Kedkhoda, ez a hálálkodás felesleges. Ha igazán jót kívánsz nekünk, hozz egy kis hideg vizet, mert bizony rég nem ittunk, ás nagyon szomjasak vagyunk.
A kedkhoda csodálkozott a kérésen.
— Valláhi, isten bizony, maguknak való vizünk nincsen.
— Hát ti milyen vizet isztok?
— Ennek a falunak a régi időkben nagy víztartálya volt, amelyet a mozgó homok elpusztított és kiszárított. A falu mellett vizesárok is húzódott, de az már teljesen beomlott, és évek óta nem tisztították ki a sarat belőle. Ennek a fenekéről ezer kínnal, küszködéssel, sáros, keserű vizet szedünk ki. Ez a mi vizünk. Megtöltjük vele a korsóinkat, és amikor a sár és a keserű sók már leülepedtek bennük, ás a víz már nem olyan keserű, megisszuk, megemlékezve a kerbelai vértanú, Ali fia, Hoszein szomjas ajkáról, ás átkozzuk Jazídot, a gyilkosát.
— Hát a vetést mivel öntözitek? A földműveléshez víz kell!
— Micsoda vetés? Micsoda földművelés?
— Hát ez nem is falu! Olyan faluról, ahol nem művelik a földet, még nem is hallottunk!
— Azelőtt művelték, de most ez van, amit itt lát.
— Miért nem gyűjtitek össze az esővizet, amikor esik az cső?
— Mikor van itt eső? De ha néha mégis esik, összegyűjtjük, amennyit csak tudunk, és hálát adunk isten nek.
— Hát ez nem élet!
— Élet és halál isten kezében van.
— De hát akkor minek maradtok itt?
— Hát hova menjünk?
— Akárhova, csak el innen, hiszen itt még a pokol fenekénél is rosszabb. Itt élőhalottak vagytok!
— Nem tudunk ezen segíteni semmiképpen. Hol van itt a környéken másik falu? Nincs lovunk, sem öszvérünk. A holminkat min vigyük el? És hova menjünk, hogy ne legyen ennél is roszszabb? De ha az úton nem halnánk meg, akkor is nagy bajba kerülhetnénk. Látszik, hogy maguk nem tudják, hogy ez a puszta óriás dív-ekkel, szörnyű sárkányokkal van tele, meg manókkal, akik az embereken lovagolnak, és vékony lábú, talpnyaló vámpírokkal. Ki tudja, el tudnánk-e menekülni előlük?
A három barát nevetett. Purdzsenáb azt mondta:
— Kedkhoda, mi már hallottunk dívekről, szörnyekről, manókról, de mi az a talpnyaló vámpír?
— Az mindegyiknél veszedelmesebb és gonoszabb. Mikor az ember elalszik, jön, és a nedves nyelvével addig nyalja az ember talpát és szívja a vérét, amíg belehal.
— Eh, apókám, ez már micsoda zagyva beszéd? Hogy is képzelhettek ilyet?
— Isten rendelése ez.
— Végül is azért csak gondoljátok még meg, nem kellene-e innen elmennetek?
— Allah maga akarta így.
Ahogy a falubeliek meghallották dr. Zemennia nevét, abban a hitben, hogy orvos, körülvették, áldották, imádkoztak érte, és gyógyszert és gyógykezelést kértek tőle. Mert természetesen mindnyájan betegek voltak, egyetlen egészséges ember sem volt köztük. Szegény Zemennia buzgón magyarázta ugyan, hogy ő nem olyan doktor, de ez sehogy sem ment a fejükbe, rá se hederítettek, csak tovább hálálkodtak, imádkoztak, kértek, könyörögtek. Végül is, ami orvosság csak volt náluk, szétosztogatták a nyugalmuk kedvéért. Purdzsenáb még a nála levő pipadohányt is az utolsó morzsáig az asszonyok tenyerébe ürítette. De a surábádiak csak nem hagyták abba. Óriási huzavona kerekedett ebből a félreértésből. Végül is Jadolla közbevetette magát, és nagy nehezen megmentette dr. Zemennia bőrét azoktól a mozgó halottaktól.
Akkor Purdzsenáb a kedkhodához fordult:
— Tiszteletreméltó kerbelai zarándok, Abdolla bácsi! Ha valaki tesz valamit egy irániért, azt úgy szokás megköszönni, hogy: „ne fájjon a kezed miatta”. Hát meg ne fájduljon a kezed ettől a különös búcsújárástól, amit itt rendeztél! Most legalább gyere velünk, és mutasd meg nekünk egy kicsit a falut!
— Kegyelmes uram, a falu csak ez, amit itt látnak.
— Én itt szűk, sötét, kormos, üres odúkon kívül semmit sem látok, és ezek is inkább állatok barlangjaihoz hasonlítanak, mint emberi lakóhelyekhez.
— Márpedig csak ez van, amit látnak. Itt esünk a földre, amikor megszületünk, és itt kerülünk a föld alá, amikor meghalunk.
— És hol a temetőtök?
— Nincs nekünk temetőnk. A falu mögött van egy szakadék, az valamikor olyan árok volt, amilyeneket régente ástak a városok körül, hogy be ne juthasson az ellenség. Ott gödröt ásunk a halottnak, beletesszük ruhástól, és földet szórunk fölé, no meg egy kis tövises csaláni, bogáncsot, és nehéz sziklákat is teszünk rá, nehogy valami vadállat kiszedje és megegye. Azután meg elmondjuk érte a halotti imát.
— Na és a fürdő?
— Hallottuk már a nevét, de hát nekünk az sincs. Mi kaviccsal és homokkal tisztogatjuk a bőrünket.
Lassanként beesteledett. Mitévők lehettek volna, Ott feküdtek le aludni a szabadban, az omladozó fal mellett. A kedkhoda meg nagyon illedelmesen jó éjszakát kívánt nekik, és magukra hagyta őket. A falusiak is behúzódtak odúikba. Sehol semmi fény, lámpavilág; az estét csak az jelezte, hogy egymás után elcsendesedtek a hangok. Még a gyerekek is abbahagyták a siránkozást, mintha semmiféle élő és mozgó lény nem is létezett volna arrafelé. A barátok pedig, ahogy lehetett, lefeküdtek egymás mellé előszedett pokrócaikra és párnáikra, és az éjszakai ég alatt, arccal a mennybolt felé fordulva, elgondolkoztak azon, hogy most olyan világba kerültek, amit a toll már nem képes leírni. Fejük fölött az égbolt olyan gyönyörűen, olyan élénken ragyogott, hogy ahhoz foghatót addig még álmukban sem láttak.
Délkelet-Irán mennyboltja híres a szépségétől. Éjjelente rengeteg sok villogó, fényes csillagával, kristálytiszta levegőjével olyan, mint egy óriási, sok ezer karbunkulussal ékesített királyi palást, amely a pucéran szégyenkező, csupa seb földet pompázatosan felöltözteti.
Sok százezer csillag gyúlt ki a mennybolton mindenfelé, csillagok, amelyek máshol oly kicsinek, távolinak látszanak, de itt döbbenetesen, csodálatosan nagyok, amint villódzva ragyognak! A rengeteg csillag olyan közelinek tűnt fel a barátoknak, mintha csak puszta kézzel meg lehetett volna fogni azokat, hogy lehozzák a földre. Olyan közel voltak, hogy közöttük érezték magukat, mintha valahogy közéjük kerültek volna. Minden csillagból tüzes, aranyos selyemszálak látszottak lógni a föld felé. Szinte meg akarták volna ragadni ezeket a selyemfonalakat, hogy felmásszanak rajtuk, és valóban elérjék azokat a csillagokat. A csillagok pedig, mint szomjas, hőség sújtotta madárkák szívecskéi, repestek, villództak, és ezt a szívdobogást szinte még hallani is lehetett.
Dr. Zemennia azt mondta:
— Csodálatos ég! Én ilyen mennybolt alatt képtelen vagyok aludni!
Gharnkhár azt mondta:
— Ilyen látvánnyal a fejünk fölött bűn is volna aludni!
Purdzsenáb azt mondta:
— Én nem szeretem a regényt, novellát, mesét, de egyszer egy Dzsemálzáde-novellában azt olvastam egy ilyen éjszaka leírásában, hogy az ilyen égen a csillagok úgy lobognak, dobognak, mint a teremtés pulzusa, és ünnepi fénybe borítják az éjszakát. Ez a leírás nagyon tetszett nekem.
Az ég valóban felfoghatatlanul, mérhetetlenül szép volt. De a barátokat végül is elnyomta az álom, és nagyon jól aludtak. Azonban, sajnos, néhány óra múlva a metsző hideg, amelyik hajnal felé egyre erősebben lepi el a pusztát, felverte őket álmukból. A hold már sokkal feljebb haladt az égen, és élénk, egyöntetű, győzedelmes ragyogása ellenállhatatlan, kifejezhetetlen vonzóerőt kölcsönzött a tegnapi félelmetes, sivár pusztaságnak. Leírhatatlan fehér fény ragyogott mindenütt a földön, szinte azt lehetett hinni, hogy havazott. A végtelen síkság levegője halványkék lett, akárcsak a tenger.
A barátok, a hideg ellen védekezve, közelebb húzódtak egymáshoz, és végül is teljesen lemondtak az alvásról, sőt Ghamkhárnak még az is eszébe jutott, hogy cigarettára gyújtson. A szemüket az égre szegezték, és nem volt kedvük beszélni. Lassanként előtűnt a hajnalcsillag, amelyiket Iránban karavánkeltő vagy karavánvivő csillagnak neveznek a falusiak, mert amikor feljön, a karavánnak szedelőzködnie kell, hogy még a hajnal hűvösségében folytathassa az útját. Olyan volt ez a csillag, mint egy pompás drágakövekkel ékes érdemrend, amelyet most tűztek a mennybolt mellére.
Kisvártatva, valamivel délebbre, a napkelte helyén, felvilágolt a horizonton a „hamis hajnal”, de akkor még nem kelt fel a nap. Vagy egy órával azután az ég szinte már csaknem pirossá változott. Fél öt volt, mire teljesen világos lett, és pontosan négy óra ötvenöt perckor izzó üstként tűnt fel a nap a horizonton, mint valami kegyetlen, vérszomjas kényúr, félelmetes, ellentmondást nem tűrő óriás. Elrendelte az ébresztőt, és a barátok felkeltek. A kedkhoda, mellre tett kézzel, megállt előttük tizenkét lépésnyire, és várta a parancsukat. Rendes, tiszta vizet nem találtak, így lemondtak a teáról, megelégedtek egy falat száraz kenyérrel és két-három kétszersülttel, ami még megmaradt, és az arc- és kézmosást is máskorra halasztották.
És most eljött a küldöttség feladata végrehajtásának az ideje. Annak a nyomtatott, hosszú ügyrendnek, amelyet a társaság adott nekik végrehajtás céljából, sok paragrafusa volt. A tizenharmadik pont beszédek megtartását írta elő: minden faluban, ahova csak mentek, néhány beszédet kellett mondaniok a falusiak számára. Némi kölcsönös udvariaskodás után elhatározták, hogy dr. Zemennia mondja az első beszédet. A kedkhoda, Purdzsenáb parancsára, szólt a falusiaknak, és azok valamennyien összegyűltek a falu mögött, a mellett a bizonyos temető mellett.
Dr. Zemennia egy sima kő mögött előkészítette a papírjait a beszéd elmondásához. A nép közül némelyek álltak, mások leültek a földre. Alig értették meg, hogy miről is van Szó tulajdonképpen. Nők, férfiak, öregek, fiatalok, teljesen azonos arckifejezéssel, amelyre a nyomorúság ütötte rá a bélyegét, maguk elé meredtek; nem fogták fel, hogy mit mond, és mit is jelent az egész? A férfiak nyitott szájjal bámészkodtak, és szünet nélkül vakaróztak. A gyerekek forró, maláriától dagadt hasukra feküdtek a földön, és az ujjuk hegyével rajzolgattak a homokba. Néhány aszszony kivette szikkadt mellét, amely olyan volt, mint valami ócska gumilabda, amelyikből kiment a levegő, és szoptatni kezdte csecsemőjét. A gyerekek mindenfelé hangosan siránkoztak.
Purdzsenáb a kő mögé ment, és megnyitotta az ülést. Elmondta, hogy mi a bizottság célja, és azután átadta a szót dr. Zemenniának, aki elkezdte beszédét; annak tárgyát, egyszerű falusi emberek számára is érthetően, bejelentette, majd azt mondta:
— Bevezetőül szükséges, hogy először beszéljek kicsit, tisztelt hallgatóimnak, az öröklott és szerzett tulajdonságokról, a férfi és női sejtekről, a kromoszómákról, a génekről, a tenyésztésről, a termesztésről, az ojtásról…
Zemennia belejött a szónoklásba, majd a biológia és pedagógia neves bölcseinek mondásaiból is idézett saját szavainak igazolására, és ahogy belemelegedett, csaknem ragyogóan beszélt, és a bölcs ékesszólást már-már a legmagasabb fokra juttatta, amikor hirtelen egy asszony, akinek gyermek volt a karján, felkiáltott:
— Jaj nekem, tetőtől talpig összenedvesítettél, te átkozott kölyök! — és gyermekét a vállára ültetve, megbontotta a gyülekezetet, és eltűnt szem elől.
A falusiak között egyszeriben zúgás-morgás keletkezett. Mozgolódni kezdtek. És dr. Zemennia is, amikor rájött, hogy „kétlábú állatok fülébe énekelte a Korán verseit” — ahogy az irániak mondják a meg nem értésről —‚ nem ragaszkodott tovább a szónokláshoz, abbahagyta a beszédét ott, ahova éppen eljutott. A falusiak szétszéledtek mindenfelé, és így ért véget a tüzes felszólalás.
Ghamkhár és Purdzsenáb urak okosabbnak vélték ennek a paragrafusnak a kivitelezését saját programjukból eleve törölni, és így áttértek a tizennegyedik pontra. Ez volt a „nézetük és véleményük leírása az azon a vidéken látottakról és hallottakról”. Nyugodt és csendes zugban ült össze a bizottság, és ennek a paragrafusnak haladéktalanul eleget akartak tenni. Purdzsenáb, sajnálkozva az események felett, amelyek megszakították a szónoklatot, azt mondta:
— A központ rendelkezése szerint kötelesek vagyunk minden faluban és tanyán legalább három napot tölteni, a helyzetet a lehető legnagyobb alapossággal tanulmányozni és a statisztikát elkészíteni. De azt hiszem, hogy itt teljesen elég volt ez az egy éjszaka és a fél nap is. Tisztelt barátaim, arra kérlek tehát benneteket, hogy mondjátok el eddigi benyomásaitokat és véleményeteket, valamint terjesszétek elő javaslataitokat, hogy azután majd én is hozzátehessem a magamét, és így eredményre jussunk, és elküldhessük a központnak az egyesített javaslatokat.
Dr. Zemennia, aki nagyon szenvedélyesen szeretett szónokolni, azt mondta:
— Ilyen rövid idő alatt lehetetlen a lelke mélyére hatolni egy ilyen közösségnek, amelyiknél a haladást akarjuk előmozdítani. A közösség testi-lelki viszonyai, társadalmi és közgazdasági helyzete, egyéni és kulturális lehetőségei több tanulmányozási időt kívánnak. És az én véleményem az, hogy minden munkánknál szem előtt kell tartanunk a haladottabb népek, főleg Amerika példáját. Tapasztalatokon alapuló eljárásaik nekünk példaképül kell hogy szolgáljanak. Az út, amelyet választanunk kell, a reformok útja. Ma már elmúlt a puszta teória és véleménynyilvánítás ideje. A gyakorlaton, a kivitelezésen, a tetteken van a sor. Az előírás szerint kell cselekednünk, meg kell figyelnünk, hogy a mi bölcs cselekedetünk és ezeknek az embereknek az oktalan cselekedetei között mind pszichológiai, mind biológiai szempontból mi a különbség, és hogy mi ennek az oka. Milyen a tudatuk és milyenek elfásult gondjaik? Ennek megállapításánál figyelembe kell vennünk Adarnson professzor és a híres Darleson tapasztalatait és nézeteit, valamint Mackenson professzor tanulmányát A látható és láthatatlan kozmikus sugárzásokról, különös tekintettel az ibolyántúli sugarak hatására. Ezek nyomán grafikonszerűen fel kell rajzolni kockás papirra az emlékezőtehetségük és beszédképességük egymáshoz való viszonyát, különös figyelemmel ösztönös, tudatalatti cselekvéseikre. Ezeknek az eredményei alapján pedig a tudatukat mind álmukban, mind ébren, de különösen éber állapotukban, gondos tudományos vizsgálatnak kell alávetni, és azután egy kis laboratóriumi teszttel a biológiai konstancieljüknek az értékét kell meghatározni. Az eredményt pontosan ki kell számítani, és annak alapján lehet majd kidolgozni a segélyprogramot, amelyet ennél a közösségnél akarunk végrehajtani. Ahogy a programot és a részletes munkatervet elméletileg előkészítettük, haladéktalanul megfelelő embereket, szakértőket kell felkérni, sőt kongresszust kelt összehívni, hogy megtalálják a kivitelezés kellő útját, és pontosan meghatározzák, hogy itt milyen módon lehetséges társaságunk célját, az analfabetizmus elleni küzdelmet, sikeresen végrehajtani, és az erre vonatkozó írott tervet cselekedetté változtatni.
A doktor beszéde még a fentebb leírtaknál is sokkal hosszabb és kacskaringósabb volt, de mi itt csak az egyik részét idéztük, amelyik a legvilágosabb, és ő maga szerint a legfontosabb is volt.
Ennek a beszédnek a hatására Purdzsenáb, mintha nehezen megrágható ételen csámcsogott volna, egy ideig csak az ajkát és száját mozgatta, míg végre megszólalt:
— Igen, igen; nagyon, nagyon hasznos beszéd volt ez, igazán, milyen csodákra is képes a tanulás! Igazán kiváló szónoklat!
Azután átadta a szót Ghamkhár úrnak, és azt kérdezte:
— Mi a te véleményed?
Ghamkháron meglátszott, hogy jól felkészült a beszédre, és alig várta, hogy végre ő is szóhoz juthassan. Azonnal kapott az alkalmon, és rákezdte:
— Ép testben ép lélek. Tiszteletreméltó barátunk főleg ezen emberek lelkivilágának szentelte figyelmét, de én meg vagyok győződve arról, hogy testi épségükre több gondot kellene fordítani. A híres történetben, a Hadísz-ban azt olvassuk, hogy „két tudomány van: a vallásé és a testé”.* A testet már ismerték a vallás létrejötte előtt is, melynek során a lélek fontossá vált, a testet mindig ismerték, mindig tudtak róla. A testet pedig testgyakorlással kell nevelni. A torna már az ősi Iránban is nagyon magas fokon állt. Olvassuk a történelemben, hogy világhírű őseink a lovaglást a jó nevelés fontos részének tartották. A mi mai zurkhánéink, amelyekben híres tornászaink ősi iráni tornagyakorlatokat űznek, drága örökségünk maradványai, amelyek dicső múltunkról tanúskodnak. A férfiasság és a bátorság mindenféle iskolánál fontosabb.
Itt Purdzsenáb halkan, fél szájjal azt mondta:
— A késelés is.
— A torna bevezetését kell mindenekelőtt megvalósítani. Az én véleményem az, hogy Surábád és a többi hazai falvak lakosságának nagy és modern stadionokat kell építenünk. Nem szükséges, hogy azok olyan hatalmas, pompás épületek legyenek, mint a szenátus. Nem, egyáltalán nem, én az egyszerűséget többre becsülöm. Minél egyszerűbb, annál jobb. A boldogság és az egészség titka az egyszerűségben rejlik. De persze ha egy nagy úszómedencéje is van, annál jobb! Az úszás a test minden izmát erősíti. A biciklizés is nagyon hasznos: a haza fiatalj alt vállasabbakká, ügyesebbekké fejleszti, és megtanítja őket arra, hogyan kell a nehézségeket és az akadályokat leküzdve, útjukon továbbhaladni előre. De persze a biciklizés nem veszélytelen. Én a magam részéről a saját nemzeti játékunk, az alak-dolak híve vagyok. Annak a költsége is nagyon csekély: egy félméteres farudacskával ütögetnek egy arasznyi botocskát. s ha még „fejbetörőcske” is van rajta, az a veszedelmes kis kiálló csücsök megtanítja a fiatalokat, hogyan száiljanak szembe a veszéllyel. És az is fontos, hogy amikor a sportolás után a test kiizzadt, ne hagyják rászáradni a verejtéket, és a ruhájukat se vegyék fel izzadt testre. Ebből sok baj származhatik. A testet langyos tus alatt kell lemosni, és jó szárazra kell törölni. Ehhez még európai fürdőköpeny sem szükséges, a mi long nevű fürdőkötényeink, melyek az egész alsótestet köröskörül bokáig eltakarják, minden fürdőköpenynél jobbak: tartósak, jól beszívják a nedvességet, tisztára lehet velük törölni a testet, és olcsók is. Persze azért a testedzés egyedül nem elég. Iskolára is szükség van. De a tanulás helyét is a higiénia követelményeinek megfelelően kell felépíteni: legyen világos, tiszta, levegős. Külföldön az iskolák ablakai speciális üvegből készülnek, amelyek nem akadályozzák meg az ibolyántúli sugarak behatolását, és nagyon hasznosak a gyermekek erejére, egészségére. Ott még a nyers tejet is, amit ingyen adnak a tanulóknak reggelenként az iskolában, ezekkel a sugarakkal erősítik fel. Miért ne tehetnénk ezt meg mi is? Miért jut kevesebb nekünk, mint másoknak? Nekünk fényes ősi múltunk van. „Mi vagyunk azok, akik más országok padisahjaitól adót szedtünk évről évre.”
Itt Purdzsenáb elmosolyodott, és a foga közt azt mondta:
— Az ám, furkósbottal vertük ki belőlük, meztelenre kopasztottuk őket. Nem adót, hanem „bajuszadót” szedtünk tőlük, mint amilyennel az erősebb jogán a késelő csirkefogók a „bajuszuk tekintélyére” rendszeresen sarcolják a gyengébbeket.
Isten tudja, hallotta-e Ghamkhár ezeket a megjegyzéseket, vagy sem, de az biztos, hogy anélkül, hogy elvesztette volna a beszéd fonalát, így folytatta:
— A ma gyermeke a holnap embere, és országunk, hazánk jövendő sorsa a fiatal nemzedék kezében van. Igaz, hogy az anyai nevelés a gyermek számára a legjobb iskola, de az iskola és a testnevelés is a boldogság és az egészség két emlője. Nem lehet megoldani? A „nem lehet”-et ki kell küszöbölni! Napóleon talán nem mondta, hogy „lehetetlen az én szótáramban nem létezik”? Mi a XX. század emberei, az atomkor gyermekei vagyunk. Nézzétek meg, Japán milyen rövid idő alatt fejlődött ki ennyire! Miért ne érhetnénk utol? Ha akarjuk, utol is érjük! Az isten minden módot megadott erre nekünk, irániaknak. Olyan termékeny a földünk, hogy ahhoz fogható nincs sehol a világon. Egy szem búza negyven szemet ad! Azonkívül az irániakaz ellenségeik felismerésében a világ legokosabb emberei. A saját fülemmel hallottam, amikor egy művelt külföldi, aki nemrég jött Iránba, és még csak töri a nyelvünket, azt hitte, hogy a harámzáde, a „fatytyú” szó, amit annyiszor mondunk egymásnak tréfás elismeréssel, valóban „okos”-at jelent, és azt mondta: „Az iráni mind nagyon, nagyon harámzáde.” Itt ambícióra van szükség. Igyekezettel a hegyet is ki lehet mozdítani a helyéből. A mi jó termőföldünk délvidéken, az olajdús Khuzesztánban, a fél földnek kenyeret tudna adni, és a világ gabonaraktára lehetne. Igyekeznünk kell, nem szabad beletörődni abba, hogy a hozzáértők…
Purdzsenáb ismét azt mondta a foga közt:
— …a hozzáértők éhen dögöljenek, és a sarlatánok telezabálják magukat édes helvával a halotti torukon, és nagy tudálékosan mindenféle hiábavaló, üres szólamokat csűrjenek-csavarjanak, hatékony cselekedetek helyett.
Hangosan pedig azt mondta:
— A ti magas fejtegetéseitek, uraim, mind az értelmen és a tudományon alapszanak, és csak úgy árad belőlük az iskolaszag. Én ugyan, szégyen, gyalázat, nemigen jártam iskolába, és egyáltalán nincs is jogom beleavatkozni az ilyen magasröptű kulturális elmefuttatásokba, és nem is állítom, hogy okos, vagy intelligens vagyok, de azt hallottam, hogy az angolok, akik elég kulturálatlan emberek, egyfajta döntő értelemben hisznek, amelyet ők „lóésznek” neveznek, és ez ugyanaz, amit a franciák bon sens-nek, mi pedig „józan észnek” hívunk. Ha énnekem nem is ér fel az eszem a kegyelmes ló úr eszével, azonban mondják, hogy nem hiányzik teljesen a fejemből a józan ész. Akárhogy is, a kor és a tapasztalatok kissé felnyitják az ember szemét. A józan ész pedig most azt diktálja, hogy ezekkel a doktori szónoklatokkal és bölcs fejtegetésekkel, bármilyen tüzesek is, itt nem lehet vizet forralni, és ezekből az érvekből, ahogy mondani szokás, Fatiménak — bocsánat a szóért — nem lesz bugyija. Meztelen marad, bizony! Ha a fülünket ezeknek a házaknak az ajtaira, Falaira tapasztjuk, a hangok, amelyek ezekről a vályogfalakról a fülünkbe jutnak, azt mondják: „Éhes vagyok!” Éhes embernek pedig csak kenyérrel lehet felelni! A szomjas embernek és a szomjas földnek meg vízre van szüksége, nem bizottságra, nem propagandára, tervre, jelentésre és száz mindenféle fajta irkafirkára. Hogy is mondja a régi vers?
Halódó testét elhagyja a lélek,
Mi haszna most tenni szájába mézet?
Az isten a tanúm, és ti magatok is elismerhetitek, hogy fennkölt szónoklataitokban túl sok a „ha” és az „esetleg”. És a régi mondást is ismeritek:
Ha HA ESETLEG-hez menne,
A gyerekük BÁRCSAK lenne.
Mi idejöttünk, hogy lássuk, mit tehetünk ténylegesen, hogy valóban segíthessünk ezen a közösségen. Az ész, bármennyire egyszerű is, azt parancsolja, hogy azt kell nekik legelőször adni, amire leginkább szükségük van. Én, uraim, úgy is visszamehetek innen, hogy a ti összes külföldies, szép beszédeteket mély tisztelettel és szeretettel szem előtt tartom és elfogadom. De nem gondoljátok, hogy az üres gyomornak a dinnye csak víz?
Gondolj a kenyérre,
Csak víz a dinnye!
Bár itt ezeknek az embereknek vízre is ugyanolyan szükségük van, mint kenyérre, mert bizony az iráni talaj alatt tárolt víznek még négyötöde kihasználatlan, mégis, elsősorban a kenyerükről kell gondoskodni. Ezek az emberek, akiket itt láttunk, éhesek, kenyérre van szükségük; meztelenek, ruhára van szükségük; betegek, orvosra van szükségük. Persze, a mi országunknak nagy jövedelmei vannak, és sokan akadnak itt is olyanok, mint Hatem Tai, az a félig-meddig regei alak, aki az araboknál a nagylelkűség, a jóindulat és segítőkészség szimbóluma. Ezek segitenék is őket, és adakoznának a számukra. Igen, de tizenöt-tizenhat millió ember jóllakatásához, testüknek felöltöztetéséhez, istennek tetsző fedél alá juttatásához rengeteg vagyon szükséges, és ezt egy-két év alatt nem is lehet megoldani. Sok állandó bevétel és befektetés volna ahhoz szükséges. Azt mondják, Malcolm angol követ, aki a múlt században Fathali sah idejében jött Perzsiába, könyvében akkor azt írta, hogy rengeteget utazott a világ körül, de sehol sem látott kevesebb koldust, mint Perzsiában. Jönne csak most ide, hogy a mai állapotokról írjon, ma bizony a világon sehol sincs annyi éhes koldus, mint itt!
Abban az időben ennek az országnak a földje kenyeret adott az egész lakosságnak, miért ne adhatna ma is? Azt mondjátok, tisztelt barátaim, hogy ma nagyobbak az igények, és ennek a földnek a termése nem bírja azokat kielégíteni? De hát legalább egy részét kielégíthetné, nem? Persze, a földnek vízre van szüksége. Ha az iráni falusiaknak vizük lenne, kenyerük is lenne, és ha már jóllakhatnának, lassan-lassan lehetne majd a további szükségleteikre is gondolni. Nemrég olvastam egy Föld és ember című könyvet, amelyben egy hindu tudós, Gandhi tanítványa, aki a nagybirtokosoktól elvette a földet, és a nincstelen parasztoknak adta, azt mondta: „A kormányzat első kötelessége az, hogy az embereknek kenyeret adjon, és ha már mindenkinek jutott kenyér, akkor összeülhetünk, és a tejről, zsírról és gyümölcsről is hozhatunk határozatot.” Én azt mondom, most azon igyekezzünk mi is, hogy népünk minden egyes emberének kenyeret és vizet juttassunk. Rádióra, tudományok terjesztésére és minden egyébre később is lesz még időnk!
Dr. Zemennia megszólalt:
— Ezek szerint a tevéleményed az, hogy a mi országunkban nincs is szükség sok minden egyébre? Lehetséges ez? Ilyesmi elképzelhetetlen.
Purdzsenáb azt mondta:
— Kedvesem, mikor mondtam én, hogy másra nincs szükség? Persze hogy szükség van!
De nem lehet üres szóval ülni a nagyok belyébe,
Csak akkor, ba már kezünkben a nagyság minden ismérve.
Szerintem az irániak többségének — sajnos, egyelőre — vízre, kenyérre, ruházatra és lakásra van égető szüksége.
Gharnkhár most a szavába vágott:
— Végül is be kell látni, hogy azért nem minden falunk olyan, mint ez a Surábád, és megbízottunk is sok mindenféle van.
Purdzsenáb helyeslően bólintott, és azt mondta:
— Hál’ istennek. Ezerszer is adjunk hálát Allahnak! De azért el kell ismernünk, hogy, sajnos, az ilyenfajta falu sem ritkaság. Azonban tegyük fel, hogy ebben az egész nagy Iránban csak ez az egyetlenegy falu ilyen. Az is szégyen volna, mert ez nem egyéb, mint egy sajnálatra méltó leprafészek, és rothadó gennyének bűze minden tisztességes, érzékeny ember orrát bántja, bárhol is legyen. Nemrég azt olvastam, hogy gróf Gobineau, aki Franciaország követe volt a múlt században, Naszreddin sah uralkodása idején, egy tanulmányában azt írta, hogy a perzsa vidék valójában majd mindenütt bevetetlen, kietlen pusztaság, és hogy ott egész napokat utazhat az ember anélkül, hogy házat, embert, vagy akár egyetlen zöld levelet Vagy egy szál füvet is látna. Hát még most, mit szólna ehhez a vidékhez? De hál’ istennek, ezt nem látta!
Ghamkhár azt mondta:
— Az az igazság, hogy éri is lassan-lassan a te véleményedre jutok, és kezdem hinni, hogy ha ezek az emberek rendezett életet élhetnének, és megvolna a mindennapi kenyerük, hogy erőre kaphassanak, akkor talán megjönne az eszük is, és gondolkodni kezdenének azon, hogy mire is van még szükségük, és a továbbiakban ők maguk is megoldanák minden problémájukat. Mert nézzük csak, talán amikor mi gyerekek voltunk, és még nem vezették be a törvényes, kötelező oktatást, nem küldte-e mégis iskolába a gyerekét ebben az országban mindenki, akinek csak megvolt a betevő falatja? Már akkoriban sok lánygyerek iskolába járt. Talán nem igaz a mondás, hogy a szükség sok mindennek az anyja, és sok mindent létrehoz? Én is biztos vagyok benne, hogy amint jóllaktak és kenyérhez, vízhez jutottak, ezeknek is az lesz az első dolguk, hogy előteremtsék gyerekeik számára a tanulás és haladás lehetőségét. Azután majd csak kerül valahogy tanító, osztály, könyv, toll és papír is hozzá.
Purdzsenáb azt mondta:
— Áldjon meg az isten, igazad van. De a közbiztonságra és a jogvédelemre minden embernek, minden népnek olyan szüksége van, mint a szabad levegőre és a lélegzésre, és olyan mértékben is van szüksége. Nélkülözhetetlen, ez világos, és semmiféle magyarázatra nem szorul.
Dr. Zernennja azt mondta:
— Igazad van! És ennek a felismerése hihetetlenül megkönyn yíti a mi munkánkat itt, Iránban. De mindettől eltekintve, elvégre mi küldetésben vagyunk itt, és ezzel a csekély összeggel, ami rendelkezésünkre áll, meg kell teremtenünk a falu lakossága részére az írni-olvasni tanulás lehetőségét.
Purdzsenáb cigarettája füstjét mélyen leszívta, füstkarikákat fújt száján, orrán keresztül, és csendesen azt mondta:
— Testvér, tegyük fel, hogy ennek a falunak a lakói valamenynyien, kivétel nélkül, kezdetlegesen megtanultak írni és olvasni, azaz meg tudják különböztetni, hogy h meg a az ha, m meg a az ma, f meg a az fa, és azt is tudják, hogy az a magánhangzó és a b mássalhangzó. Az ilyen féltudás micsoda javukra szolgálhat? Persze a tudás az lámpás, de én olyan lámpást is láttam már, amelyik még lábunk alatt sem világította meg a talajt. Ezeknek itt nincs tolluk, papírjuk; könyv, újság nem jut el ide; még lámpájuk sincs. Sőt az az igazság, hogy még jártányi erő sincs bennük, még temetőjük sincs, hogy legalább a sírkövek feliratait elolvashassák. Az ilyen tudás micsoda bajukat orvosolhatja? Legyetek meggyőződve arról, hogy ezek a surábádiak négy-ötszáz perzsa szónál többet nem ismernek, és a mi beszédünket nem is értik meg teljesen. Ha meg is tanulnának írni, rövidesen megint csak elfelejtenének mindent, amit csak megtanultak. Én magam találkoztam valakivel egy ilyen isten háta mögötti faluban, aki elmondta nekem, hogy gyerekkorában megtanult írni, de később úgy elfelejtette, hogy még a saját nevét sem képes már leírni. Azt hiszitek, hogy én a tudás ellensége vagyok? Arra kérlek benneteket, értsétek a szavaimat igy, ahogy mondom: én nem vagyok a Korán verseinek és bölcs mondásainak ellensége, de pillanatig sem kételkedem abban, hogy az éhes gyomor még a hitet sem ismeri.
Ghamkhár nagyon levertnek látszott. Szokása szerint ismét sóhajtozni kezdett, kétségbeesetten, sajnálkozva tördelte kezét, és bánatos, kenetteljes hangon azt mondta:
— Ezerszeresen sajnálom, hogy mi, irániak, akiknek ősei a többi országok padisahjaitól adót szedtek, ma a dervisek koldustálkájával, keskul-lal a kezükben járkálunk ajtóról ajtóra, de honfitársaink és hittestvéreink éhes gyomrát mégsem tudjuk jóllakatni. Igen, neked van igazad, az ilyen segítségre, az ilyen jóakaratra mondják hazánkban, hogy „a szemöldökét akarta kiszedni, és a szemét szúrta ki”. Ennek a vidéknek, ezeknek a házaknak a hangtalan panaszát most jól megismertem. Azt mondják:
Tégy hát valamit, hogy ne vérezzen már úgy a szívem,
Annak, hogy csak a könnyeimet törlöd le, mi haszna?
Dr. Zemennia, bár addig igyekezett angol—amerikai módra hidegvérűnek mutatkozni, végül is nem volt képes visszafojtani sajnálkozását, és azt mondta:
— Belátom, ez igaz. Az emberek, ha a kormány, az állam nem gondoskodik róluk, és nem törődik jólétükkel, nem adják iskolába a gyermekeiket, mert a logikus gondolkozásra nincs erejük az éhségtől, sőt még arra sem képesek, hogy tiltakozó szavukat felemeljék. Párizsban is ez a felirat áll az egyik nagy francia forradalmár szobrának talapzatán: „Először a kenyér, azután a tanulás és a nevelés.” Azonban nekünk megbízatásunk és kötelességünk van. Nem szabad átengednünk magunkat érzelmeinknek, nem feledkezhetünk meg küldetésünk céljáról. Én azt ajánlom, hogy miután mindhárman egyazon következtetésre jutottunk, oszszuk fel a rendelkezésünkre álló összeget a falu lakossága között, és ne vesztegessük itt tovább az időnket, hanem lássunk hozzá jelentésünk megfogalmazásához.
Purdzsenáb azt mondta:
— Ugyan kérlek, mi hasznuk ezeknek a pénzből? Pénzzel nem foltozhatják be a lyukat a gyomrukban. Nincs szegényeknek boltjuk, bazárjuk. Pusztaság veszi őket körül, ameddig csak a szem ellát. Ha pénz kerülne is a kezükbe, semmire se mennének vele. Vajon nem volna-e helyesebb mielőbb elmenni innen, minél meszszebbre? Ahogy valami rendesebb helyre érkezünk, állapodjunk meg, nedvesítsük meg kissé kiszáradt torkunkat, és ott írjuk meg a jelentésünket.
A megbeszélés és tárgyalás közepette egyszerre csak zűrzavaros hangokat hallottak a házak felől, mintha tűz ütött volna ki, vagy a tatárok támadtak volna a falura. Nő, férfi, öreg, fiatal, furkósbotokkal a kezükben, ordítozva rohantak feléjük. Üvöltözésük az égig hatolt. Atkozódás, szitkozódás hullott jégeső módjára a három jó barát fejére. Azok a nyomorult félhalottak, akikről félórával ezelőtt még azt hihették volna, hogy védekezés nélkül megfulladnának, ha valaki két ujjal befogná az orruk likát, most megszállott őrültek módjára úgy viselkedtek, hogy azt a józan ész fel nem foghatta. Viselkedésükben, minden mozdulatukban olyan őrjöngő riadalom, utálat és gyűlölet nyilvánult meg, melynek láttára a legmerészebb embernek is mába szállt volna a bátorsága.
Azt kiabálták:
— Menjetek el innen, de tüstént, hogy soha többé ne lássa a szemünk baljóslatú, szerencsétlenséget hozó arcotokat! Takarodjatok, mert ha nem, majd meglátjátok, mi lesz itt, és akkor magatokra vessetek! Pusztulj atok innen ebben a pillanatban, még ebben az órában!
Néhány fiatal, fütykössel a kezében, előrehatolt, hogy megtámadja őket, de a kedkhoda, bár veszett dühe semmivel sem volt kevesebb a többiekénél, közbevetette magát, és nagy nehezen elejét vette a bajnak.
Kiderült, hogy az egyik terhes asszony, aki állítólag szejjed is volt, tehát a próféta leszármazottja, azt álmodta, hogy a hasa felnyílt, és három fekete, mérges, szarvas áspiskígyó jött ki belőle.
Volt Surábádban egy Hadzsi anyó nevezetű öregasszony, aki a faluban a jósnő és a vajákos asszony szerepét töltötte be. Teljesen megbízott benne a falu apraja-nagyja, és elhitték, hogy úgy látja a múltat és a jövőt, mintha csak a tükörben látná. Mindnyájan meg voltak győződve arról, hogy álomfejtései soha, hajszálnyira sem tértek el az igazságtól. Hadzsi anyó a terhes asszony álmát most úgy magyarázta, hogy a három fekete szarvas kígyó az a három ismeretlen férfi, aki a faluba érkezett. Záfár, a dzsinnek királya küldte őket ide, és végzetes, baljóslatú jelenlétük az egész lakosságot megrontja. Minden perc, amit a faluban töltenek, balszerencsét hoz az emberekre, pestist, kolerát. Haladéktalanul ki kell őket zavarni, és ha nem akarnak elmenni, vérüket ontani nem bűn, Allah megbocsátja.
A barátok nagyon megrémültek, egykettőre felszedték a sátorfájukat, felrakták a holmit az öszvérek hátára, és Surábádot és népét istennek ajániva, gyorsan nekiindultak a pusztaságnak.
Harmadnapra elértek egy olyan faluba, ahol már kenyér és víz is volt, ott megszálltak, megírták a jelentéseiket, mindhárman aláírták, és ismét útnak eredtek.
Tizenegy nap múlva, ezer fáradsággal a testükben és gonddal a szívükben, megérkeztek Teheránba. Azonban miután már jól megfürödtek, megborotválkoztak, és elmentek A Nemzeti Boldogság Kulcsa Tulajdonosainak Társasága központi székhelyére, hogy benyújtsák a jelentésüket, látták, hogy — amint az irániak mondják — „a helye még nedves, de a gyerek már nincs ott”. Hűlt helye volt annak a társaságnak, már bottal üthették a nyomát. Megtudták, hogy időközben kormányváltozás volt, és ez a társaság is feloszlott. De az új kormány erre a célra új társaságot kíván alapítani, lényegesen magasabb színvonalút, és tekintélyesebbet az előbbinél.
* Dzsemálzáde megjegyzése: „Állítólag téves a tisztelt úr beszéde. Ez nem a beszélő hibája.”
Baranyi Angela és Bidsári Hasan fordítása