Azt szeretnéd tudni, miként lettem politikus, és hogyan sikerült eljutnom odáig, hogy én is fejnek számítok a fejesek között? Bizonyára emlékszel, hogy négy évvel ezelőtt még vattakártolással foglalkoztam. Volt nap, amikor két riált, de volt olyan, amikor egy tumánt is megkerestem. Azért estére, akárhogy is volt, megvettem a három kiló, kavicson sült lepénykenyeret, meg a fél kilóhúst, és hazavittem vacsorára. De az a tökéletlen feleségem minden áldott este kezdte a szemrehányásokat, és egyre azt hajtogatta:

— Menj csak, kucorogj csak örökösen, tépdesd csak a vattát, este meg gyere haza fehér pókhálós hajjal-szakállal! Bezzeg a szomszédunk, a Hádzs Ali, akinek egy évvel ezelőtt még egy fityingje se volt, lassan, de biztosan úriember lett, jó társaságba jár, és mondja a felesége, hogy hamarosan parlamenti képviselő lesz belőle. Száz tumánt kap majd havonta, ezüstriálokban, és ezer megtiszteltetést! Te meg csak tépdesd azt a bolyhos vattát, amíg csak van benned szusz! Bárcsak megjönne már az eszed!

Csakhogy a feleségemnek most az egyszer igaza volt! Az ágrólszakadt, toprongyos Hádzs Ali mindenfelé lótott-futott, hetet-havat összehordott, úgyhogy lassanként lett is belőle valaki. A napilapokba került a neve, emlegették, hogy demokrata lett, és hogy kétségkívül képviselő is lesz belőle, parlamenti ülnök, aki még a sahhal és a vezírekkel is bratyizik. Az igazat megvallva, én magam is torkig voltam már mindazzal az átkozott, piszkos munkával, ami vele járt a mesterségemmel, és a nyüstölő húr suhogása az én fülemben már a halál angyala hangjánál is borzalmasabb volt. Ahányszor csak kézbe vettem a kártolóvesszőmet, bocsánat a szóért, de úgy éreztem, mintha a szamár farkát fogtam volna meg.

Éppen ezért egy este, amikor ez az arcátlan feleségem már kétségbe ejtett a szidalmaival, elhatároztam, hogy lassacskán felhagyok a kártolómesterséggel, és én is, akárcsak Hádzs Ali, a politika útjára térek. Történetesen a sors is kedvezett, mintha csak maga a jó isten is úgy akarta volna, hogy végre kívánságom szerint egyenesbe jussunk.

Nem is tudom már, mi történhetett, aminek a következtében akkor a bazárokban egyszerre elkezdtek kiabálni, hogy:
— Csukjátok be az üzleteket, és gyülekezzetek a parlament előtt!

Én is, akár az úton lemaradt szamár, amelyik csak erre a „gyiára” várt, villámgyorsan lezártam a boltomat. Nekifogtam az üvöltözésnek a bazár sikátoraiban. Nagy hűhót csaptam, nem volt annak se vége, se hossza. Megfigyeltem én már azelőtt, hogy ilyenkor miket szoktak mondani, és én is nekiláttam a szövegelésnek, mintha csak otthon vitatkoztam volna a feleségemmel. Akkorákat ordítottam, hogy azt bizony érdemes lett volna hallanod!

Azt kiabáltam:
— Hej! Irániak! Hej! Te önérzetes iráni! Veszélyben a haza! Hát meddig akarsz még sínylődni? Egység! Összetartás! Testvériség! Gyertek, intézzük el ezt az ügyet egyszer s mindenkorra! Vagy mártírként halunk meg, ás örökre fennmarad a becsületes nevünk, vagy életben maradunk, és akkor megszabadulunk ettől a szégyentől ás gyalázattól! Rajta! Allah nevében! Bátorság! Becsület!

Az emberek mind lezárták a műhelyeket, a bazárokat, úgy bizony, bár nem is látszottak mindnyájan túlságosan indulatosnak és hevesnek, mégis rendre mind bezárt, akárcsak alkonyatkor, mintha azután az úton hazafelé menet már csak az esti elemózsia megvásárlásáról lett volna szó. És bizony hatásos volt a bazároknak ez a hirtelen becsukása, és a kávéházak felé siető boltossegédek rikoltozása, akik akkor már azt remélték, hogy a bazár, ha Allah is úgy akarja, legalább néhány napig zárva marad, ás akkor ők elzarándokolhatnak Imámzáde Dávud kegyhelyéhez és sírjához.

Még én magam is megtévedtem, és őszintén elhittem, hogy mindez az én lázadó kiabálásom és dühödt ordítozásom eredménye, és begerjedtem, akárcsak a szamovár, amelynek felerősödik a lángja, és egyre nagyobb zúgással forr és bugyborékol tovább, és olyan erős szavakat kiabáltam, hogy később magam is elcsodálkoztam. Főleg annak volt a legnagyobb hatása, amikor azt ordibáltam, hogy:
— Ha pedig a sah sem fog segíteni, lehúzzuk a trónjáról!
Erre mindenfelől előkerültek a barátaim meg ismerőseim, és egyre csak figyelmeztetően sugdosták a fülembe:
— Seikh Dzsafar, mi bajod van, az istenért? Talán elment az eszed? Félrebeszélsz? Mi köze az ilyesmihez egy vattakártolónak? Mit ütöd bele az orrodat mindenbe? Minek sütögetsz itt el ilyen üres frázisokat? Menj inkább orvoshoz, és kezeltesd ki az elmebajodat!

De Seikh Dzsafarnál mindez süket fülekre talált. Mindennél fontosabb volt neki a haza fájdalma. Nem hagytam abba, azért se! Egyre hangosabban szónokoltam, dörömbölő visszhangot keltve a bazár boltíves fedele alatt, és hangom már a fagylaltos meg az uborkaárus kiabálását is túlszárnyalta.

Lassanként összegyűltek körülöttem a ráérők, a munkanélküliek, még a vakok és az ótvarosak is, és egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy egészen tekintélyes kísérettel rendelkezem. s akárcsak Káveh kovács Firduszi Sábndné-jában — akinek a történetét a fiam az iskolában tanulta, és esténként elmesélte nekem —‚ mint valami részeg teve, elindultam a parlament felé, a tömeg pedig egyre jobban szaporodott körülöttem. Mire odaérkeztünk a parlament kapuja elé, vagy ezren is lehettünk már. A parlament előtt az őr elállta az utunkat. Ordítozással és fenyegetőzéssel akartuk a színhelyről eltávolítani, de hiába! Láttuk, hogy nem mai gyerek, még a szeme se rebbent. Erőszakkal, verekedéssel sem igen juthattunk volna be. Az őr török volt, a perzsa szóra füle botját se mozgatta, tölténysor volt a dereka körül, és az arcára volt írva, hogy nem érti a tréfát.

Így hát a tömeg felé fordultam, és így szóltam:
— Emberek! A törvényt, azt tisztelni kell! De egy önkéntes megbízottunknak be kell jelentenie nevünkben a képviselőknek, hogy itt van egy ilyen és ilyen nevű ember, százezrek kíséretében, aki a nép jogait követeli, és azt mondja, hogy ma van az a nap, amikor a hősies és becsületes iráni nép képviselőinek teljesíteniük kell kötelezettségüket, mert különben a nép az életét is kész feláldozni, és én nem vállalhatom a felelősséget, nem ígérhetem meg, hogy meg tudom akadályozni a nép bármiféle megmozdulását.

Ebben a pillanatban egy fiatal szajjid, akinek egy hosszú hajfürtje kilógott ferde turbánja alól, és aki állítólag parlamenti szolga volt, kidüllesztette a mellét, mint valami pajzsőt, és kijelentette:
— Majd én átadom az üzenetet — és bement az országházba.

Alig telt el néhány perc, máris jöttek a parlamentből, és hívatták a „kegyelmes Seikh Dzsafar urat”. Én pedig kihúztam magam, ahogy csak tudtam, és teljes gőgös méltósággal vonultam be az épületbe. De akkor eszembe jutott, hogy most aztán milyen istennek tetsző feleletet adhatok, ha megkérdezik tőlem, hogy:
— Ember, mit is akarsz te tulajdonképpen? Mi a célod az egésszel?

Már-már azon voltam, hogy megkérdezem a mellettem lépegető parlamenti szolgától, aki az utat mutatta:
— Testvér, mondd meg nekem, tulajdonképpen mi is történt ma itt, és egyáltalán miről is volt szó? Miért csukták be a bazárokat?

De már nem tellett az időből, egyszerre csak a képviselők előtt találtam magam. Annyira zavarba jöttem, hogy még a fél pár cipőm is lemaradt a lábamról, és úgy, ahogy voltam, félig mezítláb kellett belépnem a terembe. Először láttam életemben ilyen ülést. Te jó isten! Micsoda keménygalléros urak! Szorosan egymás mellett ültek ott a székeken, akárcsak a hívek a mecsetben, minden sorban véges-végig, szinte egymáshoz tapadva, mintha óriási olvasóknak a szemei lettek volna, és itt-ott, akárcsak az olvasók zárószemei, egy-egy fez meg turbán bukkant fel közöttük.

Legelöl, a főhelyen, ahol, mondjuk, az előimádkozó ült volna a mecsetben, ott helyezkedtek el a nagy fejesek, közelükben pedig, tollal és tintatartóval felszerelve, két-három firkáló személy feketitette sűrűn a papirostömkeleget. Úgy járt a toll a kezükben, akárcsak majd a mennyei bíráké az ítélet napján, amikor tudvalevőleg mindenkinek fel fogják jegyezni a bűneit és jótetteit.

Szóval, hogy ne untassalak a részletekkel, az első sorból felém fordult az egyik fehér hajú keménygalléros, és azt mondta:
— Igen tisztelt Seikh Dzsafar, a kormánybizottság máris komoly és sürgős intézkedéseket tett avégből, hogy az ügyek rendezésénél tartsák szem előtt a nép kívánságait, és így joggal hihetjük, hogy a nép várakozása szerinti eredmények meg fognak valósulni. Kegyelmességedet pedig, mint a nemzeti jogok bajnokát, arra kérem, nevemben nyugtassa meg a népet, csillapítsa le az embereket, és adja nekik szavát, hogy a nép kívánságait, jogosultságuk szerint, kétségkívül teljesíteni fogjuk.

Ezután pedig többen is felszólaltak, cifra, tekervényes frázisokkal, amikből én csak annyit pedzettem, hogy az első fehér hajú keménygalléros a vezírek elnöke volt, a többiek pedig a demokraták, a középpártiak és az egyéb fű-fa meg mi a fene pártok fejesei voltak.

Mikor mindezek után kiléptem a parlament kapuján, hosszas szónoklatot szándékoztam intézni a tömeghez, és az imént hallott frázisokból is szívesen elpufogtattam volna nekik egynéhányat, de láttam, hogy a tömeg teljesen szétoszlott. Kiderült, hogy az önérzetes, becsületes nép nem tartotta érdemesnek, hogy tovább küzdjön jogai érdekének védelmében. Mindenki elment, hogy a saját ügyes-bajos dolgai után lásson. A vakok meg a sánták pedig, akik a csirkebazárból utánam eredtek, ott kockáztak a téren, és rám se hederítettek, mintha nem is ők üvöltözték volna a világ fülébe néhány perccel azelőtt, hogy:
— Éljen Sheikh Dzsafar!

Én meg lehajtott fejjel hazafelé indultam, hogy minél előbb beszámolhassak mindenről a feleségemnek. A tér egyik sarkában, egy kávéház padján, azt a büszke fiatal szajjidet láttam heverészni, aki önként vállalkozou a „Seikh Dzsafar úr” üzenetének átadására. Hetykén félrecsapta fején a turbánt, iddogálta a teáját, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy még néhány perccel ezelőtt ő volt a közvetlen összekötő a kormány és a becsületes meg önérzetes iráni nép között. Én pedig elgondolkodva iparkodtam haza. Azt mondogattam magamban, hogy ha ma este a feleségem és gyermekem éhkoppon marad is, de én csak azért is politikus ember lettem.

Otthon hőstetteim híre már megelőzött, és még be se tettem lábam az ajtón, máris kacagva jött elém Haszani fiam édesanyja, ezer kedveskedéssel halmozott el, és azt mondta:
— Nagyszerű! Most már igazán valamirevaló embernek számítasz. Tegnap még trágyát sem hordatott volna veled senki, ma meg zászlót bontottál a sah és a nagyvezír ellen. Egész sereg katonával szálltál szembe! Úgy szónokoltál, mint a csattogó Pacsirta! Azt mondják rólad, hogy maga a nagyvezír szájon csókolt. Ez már igen! Éljen! Éljen! Most aztán Hádzs Ali felesége akár meg is pukkadhat az irigységtől, hogy ott egye meg a fene!

Láttam, hogy az asszony amúgy istenigazában elhitte a férjéről, hogy olyan hős lett, mint a mesebeli Rosztam. Méltóságteljes képet vágtam, nehogy leríjon rólam az igazság. Nem járathattam le magamat a szemében. Vigyáztam a tekintélyemre. Büszkén kihúztam magam, és kijelentettem:
– Igen, elvégre van az országnak gazdája is! A nép kívánságának teljesülnie kell!

És akkor feleségemnek továbbadtam azokat a furcsa, különös szavakat és frázisokat, amelyeket a parlamentben hallottam, és amelyeket nem volt alkalmam eldörögni a tömegnek a parlament előtt. Bizony, még bele is szédült szegény feje. Másnap reggel a fővárosi napilapok megírták és kommentálták az előző nap eseményeit, és az én „tüzes lelkesedésemet” a „nemzeti önérzet felébredésének” nevezték.

Különösen szépen írt a Fénylő Igazság című lap. A mai napig is emlékezem első mondatára, amelyet Haszani botladozó nyelvvel, elég hibásan olvasott fel nekem:
— Habár a gyapotot termeszteni kell, a vasat pedig bányászni, a Kártoló Dzsafar és a Kovács Kaveh mégis mindketten egy bánya drágakövei, egy kertnek a virágai, mindketten Irán hős fiai, a haza függetlenségének és szabadságának védelmezői!

Sőt még el is jött hozzánk valaki, azt mondta nekem, ő a riporter, és meg akar engem „interjuholni”, de olyan dolgokat kérdezett tőlem összevissza, hogy az ördög sem értette, és nem is tudom, mire kellett neki az egész.

Ennél is furcsább volt az a külföldi, aki odajött és le akart fényképezni. A feleségem jól összeszidta, egyáltalán be sem engedte a kapun, és értésére adta, hogy minket, irániakat, nem lehet olyan könnyen átejteni ilyen „nesze semmi, fogd meg jól” dolgokkal. Egyszóval ez volt az első jele annak, hogy politikus ember lett belőlem, mert már másnap csakúgy követte nálunk egyik újság a másikat, akárcsak a sáskák, amikor ellepik a vetést. Agyba-főbe dicsértek. „A nemzeti igazság clőfutára…”, „A haza és a hazafiak atyja…”, „Korunk Platónja…”, „A jövő Arisztotelésze”. Nem maradt megtisztelő cím, amivel el ne halmoztak volna. Kár, hogy a feleségem nem fogta fel ezeknek a kifejezéseknek a pontos értelmét, de ami igaz, az igaz, én se nagyon voltam biztos benne, melyik mit jelent!

Egy szó, mint száz, nem akarlak feleslegesen untatni, csak anynyit mondok, hogy Hádzs Ali még aznap délelőtt meglátogatott, és kijelentette, hogy négyszemközt szeretne velem beszélgetni. Rágyújtottam a vízipipára, kezébe adtam, és azt mondtam, hogy rendelkezésére állok, meghallgatom a mondanivalóját. Hádzs Ali szippantott cgyet a nargiléból, felvonta a szemöldökét, és rákezdte:

— Látom, testvér, hogy te is megkaptad az én betegségemet, és, amint azt már mondani szokás, te is elkezdtél „politizálni”. Remek! Gratulálok! Nagyon örülök! Nem is hittem volna, hogy a politika is ragályos, akárcsak a szifilisz! Igaz ugyan, hogy a vetélytársak nemigen szoktak megférni egymással, de a bölcsnek túl kell tennie magát az ilyesmin. Nem ok nélkül zavarlak, testvér, mert bár te tegnap csakugyan egy füst alatt száz esztendőre valót haladtál, és ma már úton-útfélen mindenki a te nevedet emlegeti, de akárhogy vesszük is, a szakmában mégiscsak kezdő vagy, és én ezen a téren valamivel járatosabb vagyok tenálad. Az lenne a legjobb, ha összefognánk, és támogatnánk egymást a politika veszélyes útvesztőjében. Nyilván már hallottad, hogy egy kéz magában erőtlen, különösen a politikai dolgokban, ahol néhány ravasz ember már megalakította a maga kis kizárólagos klikkjét, és nem bírják elviselni, hogy újabb konkurrencia tegye be a lábát az ő területükre. Te talán azt hiszed, azzal, hogy clbődültél és a vezírekkel és képviselőikkel kerültél szembe, máris a húsosfazék közelébe jutottál? Dehogyis, testvér! Mit képzelsz? Holnap már a rágalom és a gyalázkodás záporával fognak elárasztani, aminek a legenyhébb következménye az lesz, hogy senki sem adja hozzád a lányát, senki sem néz a házad tája felé, és végül még majd el is tesznek láb alól.

Hádzs Ali ezen szavai után akkorát szippantott a vízipipából, hogy a víz a nádszipkában középen kettéoszlott, és a füst a két orriikából dőlt teljes erővel kifelé. Én, ha nem is nagyon kapiskáltam a szavait, azt mégis jól tudtam, hogy Hádzs Ali minden hájjal megkent róka, hogy nagy kujon, és tapasztalt, óvatos ember is. Na, meg azt sem bántam, hogy a feleségem az ő társaságában lát. Ezért elfogadtam az ajánlatát, és megegyeztünk abban, hogy én a bazárban minden erőmmel azon leszek, hogy Hádzs Alit megválasszák képviselőnek, Hádzs Ali pedig velem szemben mindig őszintén és nyíltan fog viselkedni, és politikai ügyekben ő igazít útba és tájékoztat. Még ezen együttlétünk alkalmával Hádzs Ali minden teketória nélkül néhány jó tanácsot súgott a fülembe, és saját állítása szerint ezzel „lábamat a politikai létra első fokára helyezte”.

Miután észrevette, hogy a vízipipa tüze kialudt, és már nem lehet tovább szívni, felkelt, hogy eltávozzék, ás azt kérdezte: „Hol és mikor ülésezünk legközelebb?” Az „ülésezés” szó még addig ismeretlen volt számomra, és így képtelen voltam azonnal válaszolni. A dörzsölt Hádzs Ali rájött ennek az okára: „Nem csoda, hogy nem érted, mivel éppen úgy, mint ahogy az aranyművesek arról híresek, hogy tolvajnyelven beszelnek egymassal, amit perzsaul »ékszerésznyelvnek« hívunk, a politikusoknak is sajátos nyelvük van, amelyet idővel te is majd megismersz. Például maga az »ülésezés« szó azt jelenti, hogy beszélni ülnek össze, és ahogy az emberek azt szokták mondani egymásnak: »Mikor találkozunk legközelebb?«, a politikusok azt kérdezik: »Mikor ülésezünk legközelebb?«” Abban maradtunk, hogy ezentúl Hádzs Ali minden „ülésezésen” megtanít engem ennek a nyelvnek egy-két szavára, és még aznap meg is tanított sok kétértelmű kifejezésre, amiből erre a néhányra ma is emlékszem: „meggyőződéses” azt jelenti, hogy vallásos; „aktív” azt, hogy szaladgáló, kijáró, minden lében kanál; „udvariatlanság” pedig azt, hogy banális beszéd, túl sok locsogás, melléfogás, baklövés; „vivát” annyi mint „isten éltesse”; a „szituáció” értelme lét és körülmények, etcetera. Amint Hádzs Ali távozott, rendbe szedtem magam, és bejelentettem a feleség emnek, hogy:
— Ülésre kell mennem.

Otthagytam szegénykét tátott szájjal, és elmentem kicsit körülnézni a bazárban, hadd lássam, mi újság a nagyvilágban. A környék fűszerese, ószerese és a bazár színe-java Szalám-szalám köszöntéseiből rájöttem, hogy nagyságom híre hozzájuk is eljutott, és vagy két hétig hitelre élhetünk. A markomba nevettem, és azt gondoltam: Éljen a vattanyüstölő Seikh Dzsafar, az iráni nép előfutára! Éljen saját korának Kaveh kovácsa!” Félúton néhányan körülvettek, és miután hosszadalmas dicshimnuszokat zengtek, lassanként mindegyikőjük elkezdett panaszkodni valakire, mintha legalábbis én lennék a vallási törvények végrehajtója, a kerület kádija, vagy a negyed elöljárója.

Az egyiküket valamelyik, mit tudom én, micsoda-házy nemesúr kilakoltatta a házából, és kisajátította kis földecskéjét, a másikat az egyik főpap csellel arra kényszerítette, hogy váljon el a feleségétől, csak azért, hogy ő maga vehesse el a nyilvánvalóan jóképű asszonyt. Egyszóval, alig érkeztem a bazárba, máris fülembe súgták Teherán összes, száz évre is visszamenő, egyházi és világi pereskedéseinek a tartalmát, elejétől végig. Én pedig csak úgy osztogattam jobbra-balra az ígéreteket, és ennek fejében bezsebeltem az „Allah növessze meg a szakálladat” és „…tegye tönkre, semmisítse meg az ell enségeidet és rosszakaróidat” kívánságokat. Egyben az is kiderült, hogy a politikusok szakálla olyan, mint Anusiraván király igazságharangjának a lánca, amelyet reggeltől estig húzogatott vádló és vádlott, hogy bemehessen a palotába, s ott meghallgassák a panaszát; lakása pedig az udvari istálló szerepét tölti be, ahol menedéket keresnek a rablók, a tolvajok, a fizetésképtelenek és a gyilkosok; de persze a napnál is világosabb, hogy ha Matuzsálem korát érné is meg az ember, akkor sem tudna véget vetni egyetlenegy ilyen marakodásnak sem.

Lassanként beértem a bazárba. Csak úgy híztam a büszkeségtől, és amennyire csak tőlem telt, igyekeztem a látszat kedvéért Seikh Dzsafar örökké fanyar képét vidámnak és nyájasan mosolygónak mutatni. Olyan jóságosan és szívélyesen fogadtam a köszönéseket, mintha legalábbis ötven év óta lennék a környék mollája. Az emb erek egyre azt kérdezgették: „Kegyelmes Seikh, mi újság maguk felé?” Én pedig, mintha legalábbis a szobám szekrényébe lett volna bevezetve az iráni ás külföldi minisztériumok sürgönydrótja, egy kérdésre sem feleltem azt, hogy „nem tudom”, hanem ilyenforma rövid ás rejtélyes válaszokat adtam: „Ha isten is úgy akarja”, „Nem is olyan vészes”, „Lehet reménykedni”, „A lehetőség igen csekély”, „Előrelátható a válság”, stb. stb, és ugyanakkor — akár kellett, akár nem — kivágtam a frázisokat, amelyeket Hádzs Alitól tanultam, és így gyakoroltam a politikát.

Végre megérkeztem a boltom elé, és habozni kezdtem, hogy most mitévő is legyek. A zsebeim a menyasszony tükrénél is tisztábbak voltak, egyetlen fagarast sem találtam bennük. Bár a fűszeres és zöldséges köszönése, hízelgése annak a jele volt, hogy néhány alkalommal kaphatok hitelbe egy kis főzni való borsót, miegymást, mégis tudtam, hogy a hitelbe vett kenyér a torkomon akadna, és azon töprengtem. „Öregem, egy kis kenyérről is kellene gondoskodni, mert minden egyéb csupán víz.” A legkínosabb dolog fiamnak, Haszaninak a havi tandíja volt, amelyik a hónap végén mindig fenyegetően jelentkezett, mint az ég átkos haragja, és elsötétítette napjainkat! Több ízben elhatároztam, hogy nem járatom tovább iskolába, és el is küldtem szamárhajcsárinasnak, de hamarosan kopogtattak a kapunkon, megjelent az iskolaigazgató, és addig imádkozott, fohászkodott és prédikált, amíg be nem bizonyította nekem, hogy ha a hó végén a Haszani tandíjára szükséges öt ezüstriált, akár a föld alól is, elő nem teremtem, és nem küldöm el neki, akkor az ördögöknél és az elkárhozott lelkeknél is átkozottabb vagyok, hitetlen szószegő, és még ráadásul hülye is.

A szükség ördöge azt súgta, hogy nyissam ki a boltomat és lássak munkához. Mondogattam is magamban, hogy a munka és kenyérkereset nem csökkentené a dicsőségemet, és hogy a próféta is kertészkedett; de ismét feleségem szemrehányó szavait véltem hallani, és a nyüstölőszerszám húrjának gyűlöletes hangját, amitől egyszerre égnek állt a hajam, remegni kezdett kezem-lábam.

Eközben behízelgő hangú Szalám alejkom riasztott fel gondolataimból, és magam előtt láttam valakit, akinek minden tagja mintha rugóra járt volna. Úgy rémlett, mintha csupán hízelgésből és bókokból állana. A szájával azt mondta: „Rabszolgája vagyok”, a szemével azt mondta: „Alázatos híve vagyok.” A nyakával, amely meghajolt és kiegyenesedett, azt mondta: „Az ön házának vagyok a szolgája.” Egyszóval úgy láttam, mintha — akárcsak az Antikrisztusnak — teste minden egyes szőrszálának nyelve lett volna, amelyek mind ezrenként egy garast érő hízelkedéseket mondogattak. Hosszú ideig alázatoskodott előttem.

Először egyszerűen imádkozott értem, azután a házam szolgája, majd rabszolgája, végül is lassanként már a házam kutyája lett! Először száz évig tartó életet kívánt nekem, de miután látta, hogy az semmibe sem kerül neki, a száz évet megtoldotta ezer évre. Éppen úgy hatott a dolog, mintha bemagolt volna valami zarándokima szöveget, és nekem mondaná fel az egész litániát. Sokáig szóhoz sem hagyott jutni az arcátlan, folyton hátrament, előrejött, mozgatta a szakállát, kezét melléről a szemére és szeméről a fejére tette, sírt, nevetett, csóválta a fejét, nyújtogatta a nyakát, és imádkozott az én lelkem üdvösségéért, a gyermekeimért, a gyermekeim gyermekeiért, az apámért, a nagyapámért és további őseimért is. Már torkig voltam vele, majd hogy fel nem üvöltöttem, és magamon kívül megindultam hazafelé. Az az eleven imamalom pedig utánam eredt, és úgy sürgött-forgott körülöttem, mint egy kutya, amelyik tüskés maszlagba keveredett. Közben kedélyesen rám nevetgélt, handabandázott, fújta a mondókáját. Végre a házam kapujához értünk. Kopogtattam, a kaput kinyitották, beléptem, és azt hittem, hogy végre megszabadultam ettől a talpnyalótól. Szó sem lehetett róla! Ő is besurrant mellettem, az ajtót gondos udvariasan bereteszelte maga után, és megjegyezte:
— Allahnak hála, most végre nyugodtan beszélhetünk néhány szót.

Én teljesen elámultam ezen a kétlábú teremtésen, és most már magam is szerettem volna tudni, hogy mi rejlik a suba alatt. De az illető hirtelen levette rólam a kezét, és elkezdett Kháqán osz-Szaltáne lelki üdvösségéért, nagyságáért, hatalmáért és egész családjáért imádkozni. Az ajkai úgy peregtek, mint a malomkerék, és az imádság lisztjét hullatták ki magukból. Azt hittem, hogy talpnyalási mániában szenved. Azt még megértettem, hogy engem dicsért saját magamnak, de mi közöm ahhoz, hogy Allah megáldja-e Kháqán osz-Szaltáne háza táját, vagy ezer év múlva sem áldja meg? Éppen ezen töprengtem, amikor a szemtelen alak hirtelen békén hagyta Kháqán osz-Szaltánét is, és Faghfur od-Douléba, az akkori vezírek vezírébe kötött bele.

Ezúttal a malomima és hízelkedés helyett átkok és szitkok lisztjét ontotta, és kiderült, hogy amilyen jól tud ez az alak bókolni, ugyanúgy tud szidalmazni és többféle húrt is pengetni. Szegény Faghfur od-Doule áruló lett, lelkiismeretlen lett, bitang lett, nem volt az a rossz, amit rá ne kent volna. Kiderült, hogy ez az ember Faghfur od-Doule és egész családja életének minden cseményéről értesült, amióta csak a világra jöttek. És miket nem mesélt róluk! Én ekkor már elveszítettem az önuralmamat és felkiáltottam:
— Na de, jóember, talán nadragulyát evett? Mennyit akar még karattyolni? Két órája rágja a fülemet, és még most se tudom, mit kíván tőlem. Egyáltalán hozzám beszél? Ha valami célja van, rajta, ki vele! Ha nem, Allahra, a próféta kegyelmére könyörgök, hagyjon már békén isten nevében, és menjen innen isten hírével.

Amint látta az illető, hogy feszült lett a hangulat, és hogy kezdtem elveszteni a türelmemet, ízetlenül rám vigyorgott, és kijelentette:
— Az istenért! csak nem sértettem meg? Esküszöm, azért vagyok ennyire zavarban, hogy még azt sem tudom, miképpen fejezzem ki a mondanivalómat, mert önt annyira becsülöm. Hát igen… persze… csekélységem biztosan nem fog szégyenben maradni ön miatt Kháqán osz-Szaltáne előtt. Őkegyelmessége ugyanis igen kedveli önt, még annál is jobban, mint amit mondtam, sokkal jobban! Én, amennyire csak tőlem tellett, teljesítettem hűségemből fakadó kötelességemet, korlátlanul dicsértem és magasztaltam önt őelőtte. Meglátja, mennyire meg fogja hálálni az ön szolgálatait Kháqán osz-Szaltáne, amint nagyvezír lesz belőle! Én elmondtam őkegyelmességének, mint szokta őt méltatni a Seikh Dzsafar úr minden gyűlésen és összejövetelen, ő pedig nagyon reménykedik, hogy az ön segítségével hamarosan megszabadíthatja szegény népünket ettől a senkiházi, bitang, hazaáruló Faghfur od-Doulétól. Kháqán osz-Szaltáne nem tartozik azok közé, akik megfeledkeznek barátaikról, és cserbenhagyják saját híveiket, mint engem ez a kétszínű Faghfur od-Doule. Ha tudná, hogy én annak idején micsoda szolgálatokat tettem Faghfur od-Doulénak!

Bizony, én segítettem hozzá, hogy nagyvezír legyen! De ő bezzeg azután, mintha csak sohasem hallotta volna a nevemet, kutyába se vett többé. Nem bizony! De Kháqán osz-Szaltáne, éppen ellenkezőleg, méltányolni és értékelni tudja a szolgálatokat, és egyelőre, a felmerülő költségek és kiadások fedezésére, máris elküldte ezt a csekély kis összeget, hadd legyen önnél, és persze biztosan ki is fogja kerekiteni idővel. Hát most már egyelőre isten vele és…

Hirtelen azon vettem észre magam, hogy egy pénzeszacskót tartok a kezemben, és hogy egyedül maradtam. Mire magamhoz tértem, az illető kinyitotta az ajtót, és nyomtalanul elillant, mint a kámfor. Először nem is kapiskáltam, hogy egyáltalán honnan fúj a szél, és hogy mire volt jó ez a sok komédiázás és handabandázás. De lassanként eszembe jutott az illető szövege, ás rájöttem, hol van a kutya eltemetve. Kháqán osz-Szaltáne meg akarja fúrni Faghfur od-Doulét, meghallotta az én nevemet, ás engem eszköznek akar használni a megbuktatásához. „Hát, bravó — gondoltam —‚ van itt ész! Valamirevaló férfinak számítok én már!” És újra a markomba röhögtem. Eközben a pénzeszacskó kiesett a kezemből, és puffadt hasa kirepedt a kert macskakövein. Tíz tumánra való ezüstriál gurult ki belőle, mindegyik más irányba, mint a kutya kergette csibék…

Hirtelen feltárult az ajtó, felhangzott egy „Adjon isten”, és megjelent Hádzs Ali. Ahogy megpillantotta az ezüstpénzeket, felbiggyesztette az ajkát, és így szólt:
— Ne te ne! Úgy látszik, most már a környékbeli ócska paplanok vattacsimbókjai helyett ezüstzápor hull a házatokra. Hála Allahnak, mert bárhogy is vesszük, még Gábriel arkangyal szárnysuhogása is szebben hangzik a nyüstölőpálca süvítésénél. Úgy látom, felszámoltad az üzletedet, eladtad az ócska nyüstölőszerszámokat, és így valami pénzecskéhez jutottál.

Először valami cifrát akartam mondani, de meggondoltam magam, hiszen testvéri támogatást ígértünk egymásnak, és, az igazat megvailva, nem is tudtam volna megállani, hogy újonnan szerzett fontosságomat ne fitogtassam Hádzs Ali előtt.

Ezért mindent részletesen elmcséltem neki, kiszínezve, és kértem:
— Most pedig adj tanácsot, amilyet csak jónak látsz, a kivitelezésben hiba nem lesz.
Hádzs Ali rázta a fejét, és megjegyezte:
— Jó, jó! Látszik, hogy felvitte az isten a dolgodat. Az első jutalmadat olyan embertől kapod, mint Kháqán osz-Szaltáne, az első lépéseknél. De a legfontosabbat elfelejtettem neked megmondani. Erről pedig nem szabad megfeledkeznünk. Te ezután a magad esze után ítélkezzél, és úgy cselekedj, ahogy jónak látod. Tőlem csak az telik ki, hogy testvériesen felhívom rá a figyeimedet.

Azt hittem, hogy Hádzs Ali szemet vetett néhány tumánra abból a pénzből, amit kaptam, és ezzel a szöveggel akar megvágni, de erről szó sem volt. Mást akart mondani. Így szólt:
— Vedd tudomásul, Seikh Dzsafar úr, hogy mindenfajta munkához, bármi is legyen az, csak alaptőkével lehet nekilátni. A vak Rahimtól kezdve, aki az utcasarkon főtt kukoricát árul, a Hádzs Hoszein Amin ez Zarb úrig, mindenkinek, aki hozzá akar fogni valamihez, és két vasat akar keresni, tőkére van szüksége. Ezek szerint nyilvánvaló, hogy politikus sem lehet az ember tőke nélkül…

Én itt közbevágtam, és megkérdeztem Hádzs Alitól:
— Szóval azt akarod mondani, hogy írni-olvasni kell tudni?
Hádzs Ali diszkréten elmosolyodott, és így felelt:
— Nem, minek kellene a politikusnak írni-olvasni? Hiszen a politikus nem akar iskolát nyitni..
Megjegyeztem:
— Hát akkor nyilván azt akarod mondani, hogy jártasság és szakértelem szükséges hozzá?
Azt válaszolta:
— Nahát, öregem, az isten áldjon meg! Mire jó a szakmai tudás? Hiszen a politikus nem akar szakkönyvet írni!
Én tovább faggattam:
— Hát akkor mi mást akarhatsz? Talán azt akarod mondani, hogy Mekkába, Kerbelába és Mashadba kellene elzarándokolnom?
Hádzs Ali erre:
— Nem, hiszen a politikus nem vezet zarándokkaravánt, és nem is árul kegytárgyakat. A tőke, amire szüksége van, a becsületesség. A politikusnak becsületes embernek kell lennie! Az írástudás, a szakmai ismeretek, a vallásosság, ez mind csak szóbeszéd. A politikus ember üzleti alaptőkéje a becsületesség, semmi más.
Ráhagytam:
— Tehát legyen becsületes; ne vessen szemet mások feleségére, vagy például ne gyalázza meg felebarátja lányát…?
Ő tiltakozott:
— Nem, mi köze mindennek a becsülethez? A becsület, az a lekenyerezés visszautasítása! Az az igazi politikus, aki nem fogad el baksist…
Megkérdeztem tőle:
— Mit értesz „baksis” alatt? Azt, amit a molláknak, meg a nagyobb egyházatyáknak szoktak adni egyházi adó fejében?
Ő kifejtette:
— Igen, azelőtt a szegény nyomorultak fizettek baksist a nagyuraknak, nemesembereknek, sejkeknek és molláknak, de amióta alkotmány van, azóta megfordult a kocka: a kán és a nemesurak, a vezír meg a kormányzó adnak baksist a kisembereknek…
Én vitatkoztam:
— Na jó, de hát akkor ez nem baksis, hanem olyan, mint az alamizsna, meg az egyházi juttatás, amit a szegények számára adnak. Mi a kifogásod ellene?.
Így érvelt:
— Az alamizsnát isten nevében adják, de a baksis, az más… Azelőtt, amikor rangot akart valaki szerezni, hozzájárulásként ezer, kétezer tumát kellett adnia a sahnak vagy a nagyvezírnek, amíg az ügye egyenesbe nem jutott. Manapság pedig ugyanezért a célért ugyanazt az ezer, kétezer tumánt sok apró, öt- meg tíztumános zacskóra kell felosztania, ás el kell látogatnia harminc-negyven politizáló emberhez, és amilyen rangot csak akar, el is éri, és ezeknek a „politikusoknak” rendszerint az a dolguk, hogy éjjel-nappal áruba bocsátják és elárverezik magukat…

Nem hagytam annyiban:
— Hát nem azt mondtad, hogy a politikusnak nem szabad baksist elfogadnia?
Ezt a választ adta:
— De igen, azt mondtam, mert a pályafutásunk elején visszautasítani a baksist annyi, mint megszerezni a kapukulcsot. Éppen úgy, ahogy nem hagyják este a bazár főterére lépni azt, aki nem ismeri az aznapi jelszót, ugyanúgy nem fogadnak be politikai körökbe senkit, akit már az elején le lehet kenyerezni. De amint megszilárdult a talaj a lábad alatt, akkor már magad is a bazárőrségéhez tartozol, és az őrségnek mi szüksége már a jelszóra? De persze, ha még akkor is úgy tudsz mesterkedni, hogy senki se jöjjön rá, hogy elfogadod a baksist, és még a feleséged meg a gyereked előtt is el tudod titkolni, akkor aztán a politikusok közt is kiváló nagy fej leszel. Csakhogy az ügyességnek és szélhámosságnak ez a foka nem mindenkinek adatott meg, hacsak az illető a politikai szakmába lépése előtt nem volt pap, molla, szájjid, szóval valamilyen tisztelendő atya, mert különben állati nehéz a baksist úgy elfogadni, hogy senki se vegye észre.

Hát mit untassalak, Hádzs Ali felvilágosítása után jól eszembe véstem a dolgot, és megértettem, hogy beugrattak, és hogy addigra már talán az egész várost bejárta a hír: „A Seikh Dzsafar nem vált be, még ki sem nyílt a csipája, máris jobbra-balra nyújtogatja a kezét baksisért.” Gondoltam: „Seikh Dzsafar, méltó-e mindez tisztes szakálladhoz? Most már barát és ellenség mindenfelé csípős megjegyzéseket tesz, és azt állítják majd, hogy mostanában marékszámra kapod a pénzt. Igyekezni kell kieszelni valami jó furfangot, hogy el ne veszítsem ezt a kis jó hírnevemet, amelyhez annyi fáradozással, küszködéssel és becsületes munkával jutottam hozzá.”

Kiléptem a házunkból, és a parlament felé indultam. A parlamenthez érve láttam, hogy az emberek összegyűltek és hangosan kiabálnak. Pontosan most sem értettem, hogy tulajdonképpen miről van szó, csak annyit hallottam, hogy „áruló”, „börtönbe” és „akasztófára vele”, és rájöttem, hogy a politikai vagányok ismét belevertek az orrukat egy szerencsetlennek a dolgaba, es bujtogatásukkal megvadították az embereket. Eközben lasanként ismét körülvettek engem, hálát adtak értem istennek, örvendeztek nekem, ás elterjesztették a hírt, hogy a Seikh Dzsafar úr fog szónokolni. Alig volt időm megmoccanni, máris éreztem, hogy fölemelnek és egy dobogóra állítanak, a tömeg pedig tátott szájjal bámult és fülelt, és arra várt, hogy meghallja, hogyan nyomja majd az árulók markába a jussukat a Seikh Dzsafar úr! Én pedig, anélkül, hogy elveszítettem volna a fejemet, nagy erőfeszítés ás kínlódás árán igyekeztem kivágni hét-nyolc olyan frázist, amilyenekre Hádzs Ali tanított; azután pedig néhány vaskos szóval illettem a hazaárulókat, és megfenyegettem őket a „nép haragjával, dühével”, majd elmosolyodtam és azt mondtam:
— Íme a legújabb hírem számotokra, hogy engem is magukhoz hasonló árulóvá akarnak tenni, csakhogy most rossz helyen járnak! Ami engem illet, sok pénzeszacskót láttam már életemben, és ha a százezer tumán helyett, amivel mindenáron le akartak kenyerezni, félmilliót adnának is, engem akkor sem sikerülne letéríteni a hazafiság útjáról!

Ekkor bizony nagyon szerettem volna valami megfelelő példázatot mondani hírneves külföldiek hazaszeretetéről, mint ahogyan azt a hatásvadász szónokok szokták, szerettem volna felvágni ezzel az emberek előtt, de mivel nem ismertem semmilyen megfelelő anekdotát, és még nem értem fel azokig a nagymesterekig, akik hasból képesek rögtönözni, le kellett mondanom erről a szándékomról. Viszont hirtelen kirántottam zsebem mélyéből Kháqán osz-Szaltáne pénzeszacskóját, és egy nem is nagyon találó bökverset, ami éppen eszembe jutott, adresszáltam a pénzeszacskóhoz.

Amint az emberek abbahagyták a tapsolást, Hásemit, a boltbeli inasomat, aki ott verdeste a tenyerét a tömegben, és óriási zajt csapott, odaszólítottam, és azt mondtam neki:
— Fogd ezt a pénzeszacskót, vidd vissza a tulajdonosának, és mondd meg neki a nevemben, hogy ez és ez azt üzeni, hogy egy hazafi száját ilyesmivel nem lehet betömni!

A szegény Hásemi éppen meg akarta kérdezni, hogy hova vigye, kinek adja, de már mindenfelől „Éljen Seikh Dzsafar” és „Éljen az örök nemzeti öntudat” kiáltások hangzottak fel, és úgy körülvettek az emberek, mintha vakokat gyógyító szentet álltak volna körül; mire magamhoz tértem, láttam, hogy már jól elkerültem a parlamenttől, és lassan-lassan teljesen magamra maradtam. A fejem is kezdett fájni. Rá akartam gyújtani a pipámra, de észrevettem, hogy éppen azok, akiknek az éljenzése még a fülembe csengett, áldomás gyanánt a nagy tolongásban elcsenték a pipámat, a dohányzacskómat és még néhány egyéb kacatot is, ami éppen a zsebemben volt. Legjobban azt a két-három ezüstpénzt sajnáltam, amit Kháqán osz-Szaltáne pénzeszacskója lyukán keresztül került a zsebembe, és amit az aznapi elernózsiára szántam.

Hirtelen ismerős hang csendült a fülembe. Összerezzentem. Odanéztem és láttam, hogy ugyanaz az alak, aki őkegyelmessége Kháqán osz-Szaltánétól pénzt hozott nekem. Jól össze akartam szidni, és meg akartam értetni vele, milyen becsületes hazafi vagyok. Láttam viszont, hogy közönség nincs jelen, így hát nincs haszna a hevességnek, illetve, a politikusok nyelvén szólva, a „méltóságteljes hazafias viselkedés” felesleges volna. Különben az illető nem is hagyott szóhoz jutni, ismét rákezdett szemérmetlen talpnyaló modorában a szószátyárkodásra, és az előző napi szövegét vette elő. Amikor vége volt a hízelkedésnek, anélkül, hogy lélegzetet vett volna, rengeteg üdvözletet és jókívánságot adott át nekem Kháqán osz-Szaltáne részéről, és azt mondta:
— Hallottam mai szónoklatát. Csodálatos volt! Persze, ön úgy látta jónak, hogy így cselekedjék. Amit a szeretett lény csinál, az mind helyes! Valóban remekelt! Ön a mi korszakunknak a Platónja. Önnek minden bizonnyal aranyszobrot fognak állítani. Most, persze, valamennyi külföldi országban az Ön nevét emlegetik. Én meg vagyok győződve, hogy az ön segítségével Kháqán osz-Szaltáne hamarosan nagyvezír lesz, mert az ön nagylelkűsége következtében mi is jutunk valamihez, és majd mindnyájan önért fogunk imádkozni.

És így locsogott tovább, egészen addig, amíg haza nem értem, és sehogy sem tudtam kisütni, hogy is rázhatnám le mihamarabb ezt a szemérmetlen fickót. De ahogy beléptem a házba, tüstént magamra zártam a kaput. Végre egyedül maradtam, kiszuszogtam magam egy kicsit, és éppen nekiláttam az udvarban a vízmedencénél a vallásos mosakodás szertartásának, amikor meghallottam a feleségem és Hásemi kiáltozását. Az asszony meglátott, és azt mondta:
— Gyere csak, nézd már, hogy ez a dörzsölt fickó miket művel az orrod előtt! A pénzből, amit küldtél, levett magának tizenöt ezüstriált, azzal az ürüggyel, hogy ez az ő egyhónapi bére. Hogy is bízhattad kecskére a káposztát? Talán nem ismered ezt a dörzsölt csibészt? Majd meglátjuk, hogy te magad bírsz-e vele?…

Kiderült, hogy Hásemi hazahozta a pénzeszacskót, amit a parlament előtt kapott tőlem, mivel nem értette meg, hogy kinek és hova vigye. Tizenöt ezüstpénzt pedig kiemelt belőle a neki járó bér fejében. Hát láttam, hogy az isten is így szabta ki a sorsomat, én pedig, aki isten megelégedését akarom kiérdemelni, csak alávethetem magamat az ő akaratának. De azért a látszat kedvéért Hásemi fejéhez vágtam egy-két szemrehányást, ő viszont nem is figyelt oda, a tizenöt ezüstriált zsebre vágta, és elillant.

Másnap már mindenki emlegette a nevemet. A fülem hallatára többen esküdöztek a bazárban, hogy saját szemükkel látták, amint ügyet se vetettem az ezer aranytumánra, amit küldtek, sőt még megtoldották, hogy a sah üzeni nekem, hogy amennyiben nem avatkozom többé a dolgaiba, egy egész falut írat a nevemre. Egyszóval, lassanként a város neves közéleti személyisége lettem. Hádzs Ali pedig két-három alkalommal is eljött még hozzám, és siránkozott, hogy megfeledkeztem róla. De én kutyába se vettem. Levonta a konzekvenciát, és egyéb ügyes-bajos dolgai után nézett. Később ‚úgy hallottam, boltos lett belőle, és jól ís ment a sora, és miutan mindennap jóllakhatott a maga keresetéből, már meg is feledkezett a politizálásról.

Néhány hónappal a történtek után, amikor elérkezett a választások ideje, a demokraták is, és a középpártiak is, mindkét részről megválasztottak engem, több ezer szavazattal. Azonban pár hónapi képviselősködés után láttam, hogy ez veszélyes mesterség. Igaz ugyan, hogy az ember közel jut a húsosfazékhoz, de örökké harci kakas kell hogy legyen, aki hol ennek ugrik neki, hol annak, és a vezír meg a kegyelmes urak lábába csíp. Miután én azelőtt, akárhogy is vesszük, hosszú éveken át tisztességesen éltem, ez nem volt egészen a szájam íze szerint való dolog. Ezért itt telepedtem meg, ebben a kisvárosban, távol a főváros zűrzavarától. A feleségemet ás a gyermekeket is idehoztam, és most már jó ideje nyugodtan élünk. A fiam nemrég Farsz megye művelődésügyi hivatalának az elnöke lett, és ő is boldog, és mi is boldogok vagyunk, titőletek pedig azt kérem, hogy többé ne tekintsetek, ne hívjatok, és ne akarjatok engem politikusnak.

Baranyi Angela és Dr. Kazanlár Emil Ámin fordítása