A fiatal Aminollah ismét megjelenik Emilnek, felesége nagyszüleinek ovális tükrében. Aminollah 20 évesen hallgatja Eétemszamzade tanár úr újabb előadását Száádiról…
„Száádi remekműve a Rózsáskert, a Golesztán, a szeretet és a bölcsesség halhatatlan tárháza, summája. E műről világszerte úgy tartják, hogy egyenlő távolságra van a hinduk Nirvánájától, valamint attól a felesleges, nyugtalan mozgástól, amely – néhány ókori görög bölcs kivételével – a nyugati költészet túlzott hevességét jellemzi. Csakis a klasszikus perzsa költők azok, akiknek csodálatosan sikerült megőrizniük az egyensúlyt a gyönyör és a bölcsesség között. Vagyis a szeretet és szerelem, a nyugodtság és a higgadtság között.
Homérosz és Firdauszi után Goethe, valamint Racine is azt állítják, hogy „az élet nagy harcai mindig a bátorság és a gyönyör megélése között zajlanak.”
Nos, ha ez a harc, amely annyiszor megismétlődött a trójai és a méd háborúk óta, s a nyugat világának a politikai győzelmével végződött is, oly gyakran mégis a két világfelfogás között függőben tartja azt a választ, amely szerint a bölcsesség és a költészet élvezik igazán a győztes előnyét a ráció látszólag rideg fölényével szemben.
Az igazi bölcsesség, ugyanis nem a rideg racionalitás!
Ez nem csupán az „indiai lótuszok” erényének tudható be, hanem azon „sirázi rózsák” illatának is, amelyet Száádi esszenciaként hátrahagyott nékünk, az utókornak.
Száádiról úgy tartja az irodalomtörténet, hogy életútja közepén emlékektől gazdagon és tisztelettel, megbecsüléssel elhalmozottan, gyalog tett meg egy utat Szíriába, Hedzsázba, és Jemenbe, azért, hogy eredeti tisztaságában hallhassa a Korán megjelenésének ideje előtti híres arab költeményeket. Noha lelkének egészen asztrálszintjéig telítődött ekkor már a muzulmán világ minden dallamával és összes esszenciális illatával, utazott tovább, mert az álom fülének kereső hallásával akarta magába szívni a sivatag teljes költészetét.
Miután Száádi, a sirázi költő eltöltötte szúfi tanulóéveit Iszfahánban, kopogtathatott a szúfik hajlékának, a ribátnak az ajtaján. Ahol is meditálhatott a kék színű csempével borított menedékházban, a vadrózsabokrok között. Itt írhatta meg a Golesztánt, azaz a Rózsáskertet és a Busztánt, azaz a Gyümölcsökertet, amelyeknek a kéziratát miniaturista barátai látták el illusztrációkkal, és amelyekben a szúfi költő mondásai, történetei és gondolatai a táncoló arab és perzsa kalligráfia által rögződtek. Száádi emlékeiben visszaidézhette a filozófiai kollégium légkörét, ahol minden csak aszkétikus meditáció, lelki boldogság, a szívdobbanások lelassítása. Fehér gyolcsruhában, szufban (amelyről a szúfik a nevüket kapták) az iskola fából készült erkélyén ott láthatta Száádi keringeni az egykori mestereit és iskolatársait. Valamint előre láthatta azt is, hogy pár száz év múlva ugyanilyen fehér ruhában lévő szúfik róla is ugyanúgy fognak beszélni, mint ahogyan az ő tanoncéveiben emlegették Omár Khajjamot és Háfizt, a misztikusokat, akik az iszlám világán belül ismerői és követői voltak Platónnak és a Kabbalának.
Kalandokban bővelkedő arábiai útjáról hazatérve Száádi még hosszú éveket töltött abban a sirázi remetelakban, ahol az összes luxus csupán az általa ültetett néhány rózsatő volt.
Száádi első perzsa életrajzírója, Doulát sah megállapítása szerint a költő 107 évig élt, ami megegyezik a német irodalom zsenijének, Goethének az életkorával. Ezt erősíti meg a másik életrajzíró, a francia származású Anna de Noailles grófnő, aki alapos kutatásokat végzett, melyek szerint a sirázi költő valóban 107 évet élt. Ebből mintegy 30 évet szentelt a tanulásnak, 30 évet a világ megismerésének utazásai által, 30 másik éven át pedig leborult az imádat szőnyegére, azért, hogy követhesse a szúfi ideáljainak a példáját. Ó, micsoda szép élet! – jegyzi meg Anna Noailles.
Száádi Sirázban született 1184-ben, Moserif ed-Din néven. Édesapja Moszleh ed-Din katonatiszt volt a Zengi Száád uralkodó, fejedelem szolgálatában. Fiát ezért nevezték Száádinak. Jelentése: aki Száádhoz tartozik. Száádi először szülővárosában tanult. Majd elment Iszfahánba, a perzsa szúfizmus egyik legjelentősebb szellemi fellegvárába. Az itteni tanulmányai után a perzsa bölcsesség és a szúfizmus nagy költője Bagdadba utazott, hogy ott a Nezamijje egyetemen tanuljon tovább. A Nezamijjét egy régebben élt perzsa nagyvezér, Nezamolmolk Tusszi alapította és évszázadokon át olyan híres egyetem volt, mint a franciaországi Sorbonne. Az egyetem névadó alapítója korának egyik legnagyobb szúfi sejkje volt.
Noha Száádi a kontemplatív-meditatív, azaz a szemlélődő, merengő életformát választotta, mégsem fordított hátat a világnak, hanem nagyon is tudomást vett róla. Ahol csak meg-megállt, megfigyelte az emberi vágyakat, és elvegyült azoknak zuhatagában. A Rózsáskert történeteiben találkozhatunk az általa megismert kádikkal, azaz a bírákkal, atlétákkal, öregekkel, serdülő lányokkal, akiknek megfigyelhette nyughatatlan szenvedélyeit, és akiknek– tehetségének hála – az utókor számára is képes volt megörökíteni tekintetét és hangját. Pénzzel sohasem rendelkezett, így aztán isztambuli utazása során be kellett állnia szamárhajcsárnak, Jeruzsálemben pedig vízhordó embernek. Mindemellett utazásait könnyed rugalmassággal végigcsinálta.
Mivel több szúfi rendnek és dervisszektának is a tagja volt, szállást és ételt mindig talált egy-egy rendtársának a hajlékában, vagy valamelyik köralakban épített remetelakban a fenyveserdők árnyékában, ahol is a csend, a friss levegő, a patakok csobogása együtt volt jelen, a kelet dombjainak zöldellő csúcsain.
Bármerre járt, gyűjtötte az élményeit. Eközben sokat tapasztalt. Azt hitte először, hogy Irán egy zsarnoki világ, de amikor egyre több helyen járt, felfedezte, hogy az élet sehol sem igazságosabb. Ugyanis mindenhol igazságtalan, despotikus rabszolgatartó társadalmi berendezkedéseket talált.
Erre akkor jött rá, amikor Szíriában saját maga is egyik percről a másikra rabszolga lett. Ekkor írta egyik világhírűvé vált versét, melyet senki más nem tudott oly szépen újrakölteni magyar nyelven, mint Faludy György.
„A jó ember, ha fél cipót fogyaszt el,
másik felét átnyújtja a szegénynek.
A király, mikor lenyelt egy országot.
büfög és a következőre éhes.
A szultán almát tép egy kerti fáról,
s húsz botütéssel fizet gazdájának.
– „Megadtad néki” – mondják a vezírek,
és kivágatják mind az almafákat.
Oltsátok ki a zsarnok életét,
gyorsan, gyorsan, ti urak és királyok.
Nem látjátok, mit tervez? Nemsokára
csóvát ragad, s felgyújtja a világot.”
(Gnómák, Faludy tárlata – Perzsa költészet, Glória Kiadó, 1999)
Folytatjuk…
