Cikk címe: Fazekas Eszter interjú
Szerző: Fazekas Eszter
Kiskamasz korában már bábszínházat csinált: díszletet festett, bábukat készített, játszott velük s a darabokat is ő írta. Nyilván nagyon jól értette a dolgát, ha 17 évesen őt kérte fel az iráni kulturális minisztérium az iráni állami bábszínház megalapítására. Ígéretes tehetségként indult, hiszen az ottani televízió is rábízta első gyermekműsorában a bábelőadásokat. Később a teheráni képzőművészeti főiskolán elvégezte a miniatúra szakot, rajztanári diplomát kapott. Mindezt tökéletes magyarsággal, a legkisebb idegen akcentus nélkül meséli most Budapesten dr. Kazanlár Ámin Emil.
– Mivel édesanyám magyar volt, s bár Teheránban éltünk, engem az anyanyelvre is tanított. Apám az utolsó bécsi pasa leszármazottja, perzsa volt, aki 1928-tól Budapesten tanult a Műegyetemen. Újságban hirdette, hogy törököt, arabot, perzsát tanítana, s anyám, mint a nyelvekre rendkívül fogékony teremtés, jelentkezett a hirdetésre. Érdekes, hogy őseim közül csak egyetlen hölgy volt perzsa, mert szépapámat követően – akit Szulejmán öletett meg, amikor a törököt legyőzték Bécsben -, apai felmenőim mind Európából nősültek. Anyám révén viszont Semmelweis Ignáccal, Pauliszky Ferenccel és Márkus Emíliával állok rokonságban, bár ez nem is fontos. A lényeg, hogy az ember maga mire viszi az életben.
Nos, Kazanlár Ámin Emil nagyon megszenvedett azért, hogy 23 évesen Budapesten gyökeret tudjon ereszteni. Előbb ő, aztán édesanyja érkezett haza 1962-ben. A mama azt mondta, itt akar meghalni… Évekig rokonoknál húzták meg magukat a mama Petőfit, Móriczot fordított perzsára, emellett beszélt tizenöt nyelvet, és nagyon sokára publikálhatott is Karig Sára jóvoltából. Megírta a perzsa-magyar népmesék összehasonlító elemzését, aztán mégis az egyik nagyvállalat külkerlevelezőjeként ment nyugdíjba. A fia a bábszínház díszletfestőműhelyében dolgozott Országh Lili festőművész mellett, ott, ahol elődje Passuth Lászlóné, Lola volt…
Kazanlár Ámin Emil ma is jó szívvel emlékezik az ott eltöltött néhány évre. Mert nemcsak sokat tökéletesedett festőtudása, de nagyon szerette azt a csendes, meditatív alkotóműhelyt. Tizenegy évig volt később Országh Lili magántanítványa, amikor már perzsát tanított az ELTE-n, ugyanott, ahová csak másodszori nekifutásra vették fel tanulni, a francia-spanyol szakra. Nyelvtanári diplomát szerzett, filozófiatörténetből doktorált, vizsgázott angolból is, beszél olaszul, portugálul, örményül, jól ért hollandul és valamicskét németül is, ma mégis az ezoterikus festészetből él. Ő az, aki tarotkártyát fest a világnak, s megírta a Tarot nagy árkánumok című könyvet, Szepes Mária előszavával.
– Nézze meg ezt a miniatúrát – mutat egy csodálatos képet a mester. – Egy barcsi fiú évekig festette egyetlen szál macskaszőrrel. Alkalmanként három órát vonatozik a társával, csak azért, hogy tanítsam.
Szerényen beszél a saját ezoterikus miniatúráiról, amit a perzsák szuffizmusnak hívnak. benne van minden, zene, tánc, építészet, festészet, vagyis mindaz, ami az iszlámon belül művészet. Lázba talán csak akkor jön, amikor mesélni kezdi, hogy hogy az esztergomi várban, Vitáz János stúdiójában felfedezte azt a freskót, amin a tarot négy figurája látható. Talán ez adta azt az ötletet, hogy a most megjelenő tarotsorozathoz a perzsa, az egyiptomi, az indiai motívumokon kívül magyarokat is használjon. Zsent István, Csaba királyfi, Szent Margit, Emese, Toldi és Ferenc József alakja tűnik fel azokon a kártyalapokon, amikből jövendőt mondanak.
Dr. Kazanlár Ámin Emil nem lenne igazi perzsa, ha a tarotkártyából nem tudna jövőt mondani. Intelmet vagy tanácsot érzelmekről, értékekről. Ármányról és szerelemről, betegségről, halálról, vagy sikerről, pénzről, karrierről. Ki-ki eldöntheti, hisz-e a kártyának? Ám ahogyan e titkokat megfesti, az a művészet magáért beszél…