Cikk címe: Voltaire és a tokaji bor
Szerző: Dr. Kazanlár Emil
Dátum:  1984. augusztus
Forrás: Utazási Magazin  8évf. 8. sz. 24. o.

Számos nevezetessége van hazánknak, amit idegenek igencsak becsülnek, mi azonban nem vagyunk teljesen tudatában értéküknek. Erre hívja fel a figyelmet e cikk szerzője, a Modern Filológiai Társaság tagja, a Borrendek Világszövetsége társaságának (FCB, Párizs) tiszteletbeli tagaj, a Pax Corporis Magyar Borrend alapító Ceremónia-mestere.

Érdemes figyelemmel kísérni, miként s mi mindent írt a XVIII. Századi francia gondolkodás megkoronázatlan fejedelme, a forradalmár filozófusok uralkodója, az uralkodók forradalmár filozófusa, Francois-Marie Arouet, írói nevén Voltaire a borok királyáról, a királyok boráról, a TOKAJIRÓL.
Először ifjú diplomataként, később neves filozófusként, jelentékeny borszakértelemre tett szert Voltaire a fejedelmi asztaloknál. Versenyeztek is a francia borvidékek elismerő véleményéért. E téren ugyanis a bőbeszédű bölcselő fukar volt a jó szóval. Az irodalmat, a bort és a szerelmet tartotta az emberiség három legnagyobb ajándékának. Ám igen szigorú kritikus volt mind a három területen. Például alig egy-két alkalommal említi meg, temérdek írása közt, a Bordeaux-it. Itt-ott dicséri a Citeaux-it, méltatja a Champagne-i pezsgőket, s azon belül a reimsi Ai-t. De hol maradnak mindezek a dicséretek az elragadtatásnak azon kitöréseitől, amelyekkel magasztalja a Tokajit?
Az Ai-i pezsgővel kapcsolatban írja első nagy méltatását a Tokajiról: ’A sötétsárga Tokaji az agyvelő minden rostját mozgásba hozza, és amint a francia pezsgőben gyöngyözve emelkedik a könnyű gáz a pohár széle felé, úgy a Tokaji a szellem és a jókedv sziporkáinak valóságos tűzijátékát varázsolja elő a lélek mélyéről.”
Voltaire-nek főként II. Frigyessel való levelezésében vége-hossza nincs a Tokajiról való különböző dicséreteknek, amelyek versbe foglalt borszakértői véleményeknek is tekinthetők.
Nagy Frigyes, aki úgy tudta, hogy a Candide írójának a kávé a kedvenc itala – ami akkor még nem volt szalon-, annál kevésbé udvarképes – azt írta Voltaire-ről, hogy a kávé inspirálja írásra és hogy írás közben napont ötven csészével is meg szokott inni belőle. Tény, hogy az ínyenc bölcselő nem csupán szerette a kávét, hanem a kávé népszerűsítése, sőt a kávéházak elterjedése is az ő nevéhez fűződik. Az az italféle, amit Voltaire még a kávénál is jobban szeretett, a bor volt! Erről éppen Nagy Frigyes is hamarosan meggyőződhetett, mert amikor egyszer Voltaire-nek, barátsága jeléül, Tokaji küldeménnyel kedveskedett, a filozófus e szavakkal köszönte meg az ajándékot:
„Amikor isszuk a Tokajit, meg kell győződnünk arról, hogy létezik felettünk a Gondviselés, mivel annyi gyönyört mint ez az ital, csakis valami végtelen jóságú Isten nyújthat az embereknek.”

A szívet mámorosítja
Voltaire és Nagy Frigyes irodalmi barátságához szinte szervesen hozzátartozott a Tokaji. Ez a barátság pedig még a „felvilágosult despota” trónörökös korára nyúlik vissza, és csak megszilárdul, amikor Voltaire a nagy uralkodó udvarának gyakori, szívesen látott vendége lett Reinsbergben, Berlinben, Potsdamban. Itt egyik látogatása három egész évig tartott. Az asztalról pedig sohase hiányzott a Tokaji. A kor I. Sándor cár és IV. György angol király mellett II. Frigyest tartotta Európa legnagyobb ínyencének. És bizony bármennyire is gáncsolta ez a katona-király a „maitrasseállam”, azaz Franciaország fegyelmezetlenségét, néhanapján maga is nagyon felhörpintett a „kitűnő magyar italból”. Legalábbis erre következtethetünk a bölcs szavakból, amelyekkel ilyen esetekben híres szakácsa, Noel szokta vigasztalni: „A paradicsomból sem az ivás, hanem az evés miatt kergették ki Ádámot és Évát.” Egyik levelében Voltaire Magyarország aranysárga nektárjáról ír „amelytől újjáéledek, mivel Frigyes az orvosom, aki ilyen jó bort rendel nekem.”
Mikor később Francia- s Poroszország között feszültté vált a helyzet II. Frigyes világuralmi törekvései miatt, az alkalmazkodó Voltaire is megszakította kapcsolatát a porosz királlyal és a korábban gondviselésszerűnek mondott tokaji borát is fenntartás nélkül leszólta, éspedig abban a versben, amelyben megköszönte Pompadour asszonynak a kapott Tokaji küldeményt. Íme a vers:
Őszinte, bájos Pompadour,
Hiszen előlegezhetem e nevet
Mellyel ez rímel: „amour”
s mely nemsokára Franciahon legszebb neve lehet.
Az a Tokaji mellyel kegyelmed
lakmároztatott bennünket Etiole-ba
nem hasonlít-e egy cseppett
adományozójára, a királyra?
Mindkettő vegyítetlen arany-tiszta
tetszik a szemnek, a szívet mámorítja
s mint Ő erőt édességgel vegyít,
jót tesz s természete se változik.
A vers szellemes ugyan, de az udvaronclélek ilyetén megnyilvánulása kissé meglepő Voltaire részéről. Verséhez voltaire, szokásához híven, prózában politikai vonatkozású kommentárt fűz, amelyben Nagy Frigyes korábban dicsőített boráról kijelenti, hogy az meg sem közelíti a Pompadourtól kapott Tokajit, és hogy „nem is volna igazságos, ha egy éjszaki uralkodónak olyan Tokajija lenne, mint a francia királynak; különösen mióta az a boroszlói békével vizet zavart a maga borába.”

Gróf Fekete ajándéka
Arra, hogy mennyire befészkelte magát a tokaji Voltaire gondolatvilágába, a legjellemzőbb mégis, hogy „Óda a Békéhez” című nagy művében: ahol a különböző embercsoportok harcias jelleméről elmélkedik, sóhajtva idézi a béke gondolatát, majd az ódai lendület tetőpontján így ecseteli a béke ígéretföldjét: ˇMajd ha a magyar az alaposan tartós béke oltalma alatt újra művelheti a termékeny tokaji szőlőt…” Tehát Voltaire világátfogó palettáján a boldogság színe a magyar Tokaj-Hegyaljáról való.
Máshol – Bouret generálisnak írott levelében – Voltaire azt fejtegeti, hogy az ember „az ajándék elfogadásában valami visszataszítót érez, hacsak az nem Tokaj kiváló bora.”
Az orleansi szűz című művében arról ír Voltaire, hogy Szent Johanna idejében, Agnes Sorelnek, VII. ároly barátnőjének dús asztala kellősközepén szintén ott állt „Tokaj aranysárga nedűje.”
Voltaire szellemének bélyegét nem csupán Franciaországra, hanem a XVIII. Század egész Európájára rá akarta nyomni, a ezért szívesen levelezett más országok vezető egyéniségeivel. Így került kapcsolatba Voltaire-rel galánthai gróf Fekete János generális is, a klasszikus műveltségű magyar költő, aki Teleki Józseffel együtt a francia felvilágosultság két magyar előharcosa. Gróf Fekete rajongója volt Voltaire-nek és gyakran felkereste őt leveleivel, amelyekhez sohase mulasztotta el legújabb francia verseit és pár üveg tokaji aszút csatolni.
Feketéről Voltaire sokáig nem is tudott egyebet, mint hogy gróf, jól tud franciául és olya Tokaji-ja van, amilyeneket ő fejedelmi asztaloknál ivott. Mindez elég is volt ahhoz, hogy Voltaire az elkényeztetett nagyember olimpuszi magaslatáról lehajoljon hozzá. A híres író tolla ebben a levelezésben is, akárcsak a fejedelmekkel folytatottakban, rájárt a legmagasabb rangjelzésekre és hódoló megszólításokra, ami aztán kiadóit a Fekete gróf kilétére nézve zavarba ejtette. Magyarországon sokáig azt hitték, hogy Voltaire nem vette szívesen Fekete gróf közeledését és ennek a feltevésének éppen maga Fekete gróf adott tápot, aki, ha erre alkalom kínálkozott, szerette önmagát tréfás színben feltüntetni. Ezt tette akkor is, amikor Kazinczyt úgy tájékoztatta, hogy Voltaire-nek megküldte „Mes Rapsodies” című kétkötetes művét, kitűnő tokaji borok kíséretében és hogy Voltaire a küldeményt azzal a megjegyzéssel nyugtázta, hogy „borai jobbak verseinél”. Már Kazinczy megjegyzi, Pályám emlékezete című művében, hogy „nem hiszi, hogy egy ilyen társaságokban élt ember az ajándékot gorombasággal köszönte meg.”
Voltaire mind a nyolc e tárgyban Feketéhez írt levele a svájci Ferney-ben kelt. Az első, gróf Feketének szóló válaszepisztola 1767. június 24-ből való. Megköszöni benne a küldött verset és csodálkozását fejezi ki, hogy „Attila birodalmában valaki ilyen jól írhat franciául.” Az 1768. november 14-i keletű ötödik levelében azt írja, hogy „talán valami német, vagy szentgalleni apátnak nézi őt Fekete gróf, hogy ilyen nagy mennyiségű Tokajit küld neki, pedig ő már csupán a Styx vizét ihatja.” Az 1769. február 3-i keltű, hatodik levelében dicséri a küldött verseket és ismét azt kérdezi, hogy lengyelnek nézi-e őt Fekete, hogy annyi Tokajival halmozza el. Megtiszteltetésnek veszi, hogy Fekete személyesen is szeretne találkozni vele, szemtől-szembe, ahogyan a gróf írja, de sopánkodva fűzi hozzá, hogy neki már nincs is arca, csontváza maradt csupán. Hogy már csak visszhang ő, amely a múltból kiált, de már rekedten. Az 1769. november 27-i hetedik levelében pedig azt írja, hogy azért nem válaszol többé, mert már nincs hozzá ereje. Végül, Voltaire-nek a Fekete gróffal való kapcsolatáról van egy 1765-ben Noverre-hez intézett levele, amelyben leírja, hogy vendégül látta a felvilágosult magyar nemest, mégpedig születéséhez, érdemeihez méltóan és tőle ötven üveg tokaji aszút kapott.

Candide-ként is hűséges
1775-től a Ferney-i kastély háztartása külsőségeiben ugyan továbbra is főúri jellegű marad, mégis Voltaire előrehaladott kora miatt egyre igénytelenebb.. italban is jobban esik már az enyhébb fajta. Fekete gróf is áttér lassan a tüzes tokajiról a lágyabb Somlyaira.
Voltaire ekkor már a nagyvilági életformát megunta és a természethez fordult, mint regényhőse, Candide. A Genf melletti Ferney-ben ma is mutatják gazdaságát, amelyet „Herr Voltaire’s Feld”-nek neveztek és ahol szőlő is termett.
Voltaire-nek már volt saját „Cortoni”-ja, de mindvégig hűséges híve maradt „Magyarország aranysárga nedűjének.”