Cikk címe: Eötvös Marionett Stúdió kritika
Szerző: Tóth Sándor
Dátum: 1971. december
Forrás: Vigilia 36. évf. 12. sz. 854. o.
A franciák által a középkorban elnevezett marionettek már Kínában is ismeretesek voltak, s a teremtési mítoszokat feldolgozó „wayang purva” figurái (pálcákkal mozgatott bábuk) már egyben a művészi bábjáték technikai lehetőségeit is hordozták a hinduknál. (Ma főként ezeket a figurákat használják a bábszínházak.) A Kelet-teremtette ravasz, vaskos népi marionett-hősök (a törököknél Karagőz, Iránban Pahlevan Kecsel) éltek tovább az európai középkorban, s főként a franciáknál számos változatuk született. A legismertebbek Jehan de Vignes és Jehan de la Ville. A német Faust-játék pedig Goethe fő ihletője volt. Nehéz határvonalat húzni, mettől kezdve beszélhetünk művészi bábjátékról. A középkor népi alakjai furfangjaikkal annak a játéknak a megtestesítői, amely ott bujkál az ember mindennapi életében, s a népköltészethez áll legközelebb. A vásári bábjáték analógiája a népköltészet, míg a művészi játéké az irodalom. Talán Georges Sand Nohant-i estéi hozták meg a változást. Sand népi bohózatai, Nodier felnőtt meséi eljegyezték a bábszínházat is az irodalommal. Ettől kezdve jogos a megállapítás: „A bábjáték a gyermekeket és az értelmes felnőtteket egyaránt szórakoztatja”.
Az Eötvös Marionett Stúdió előadásán szemtanúi lehettünk mindkét kísérletnek: a vásáros mutatványnak s a szigorú szabályokhoz kötött művészi igényű bábjátéknak. Az előbbit a „Tánc, tánc, tánc” című iráni commedia dell’arte, az utóbbit Saint Exupéry Kis hercege képviselte. Kazanlár Emil rendező, bábkészítő és bábos (maga is Iránban született) a Pahlevan Kecselről szóló mondák egyikét vitte színpadra. Kecsel, a kissé ostoba népi figura, egyszerre három asszonnyal hadakozik, míg végül Div, az ördög veszi feleségül mindhármat. Az improvizált szöveg nem minden esetben volt szerencsés, miként a végső mágikus tánc sem, amit a paravánok előtt lejtettek a bábuk, s így mozgatóik is színre léptek. Goethe Wilhelm Meisterének példája illik ide. Wilhelm ióugyanis bekukucskált a függönyök mögé, s egyszeriben elvesztette az „összefüggést”, mert megtudott valamit. Dicséretre méltó a zenei választás (Dervis Khán biedermeier esküvői dala eredeti és torz változatban, valamint a 300 éves iráni népdalok), és az iszfaháni bazárok eredeti bábui. Mindez Kazanlár Emil munkáját dicséri.
Exupéry „A kis herceg” című, felnőtteknek szóló meséje (Rónay György gyönyörű fordításában) számos lehetőséget kínál a bábszínpadnak, s ezeket most csak részben sikerült megvalósítani. Ami a darab mondanivalóját illeti, az túlnő a mese határain, s a komor valóságban gyökerezik. (Ezért volt szerencsés marionett-színpadra alkalmazni!) Exupéry műve 1943-ban jelent meg New Yorkban, amikor a szerző szinte elviselhetetlennek érezte az ellentmondást „az ember lehetőségei és az ember valósága közt”. Egykor Rousseau Álmodozásaiban írta le azt, amit Exupéry A kis hercegben: „Úgy élek a földön, mint egy idegen bolygón…” A kis herceg hat bolygót látogat meg, s valamennyin a felnőttek értelmetlen világával találkozik. Egyedül a lámpagyújtogatóval tudna megbarátkozni, aki „mással törődik, nem saját magával”. „Csakhogy igazán túl kicsi a bolygója. Nem férnek el rajta ketten…” A hat bolygóképet – az elő- és utóképen kívül – a dramaturg négy képre szűkítette: a király bolygója, a bankáré, a lámpagyújtogatóé és a föld. Ezek – bár a színpadon teljesen önálló életet élnek – a kis herceg emberismeretének fejlődésében szervesen összefüggnek. Jóllehet az egyes képek konkrét jelentése teljes szöveghűséget követel, s Exupéry eszköztelensége egyetlen felesleges mondatot sem tűr meg – mégis, ami a szöveg „mögé” kívánkozik, mint a „drámai folytonosság” biztosítéka: (fény, hang, díszletváltozás), sokszor hiányzott a jelenetek összefűzéséből. Mindez legszembetűnőbb a rókajelenetben volt. Elsötétített színpad helyett akár a díszletváltozás (egyetlen napkorong!) is szerencsésebb megoldást hozott volna. Így az apprivoisier Exupéry-i tartalma inkább emlékeztetett valami katasztrofális pillanatra, mintsem a megszelídített állat fénylő bölcsességére: „Jól csak szívével lát az ember.” Legsikerültebb képnek az uralkodó és a kis herceg párbeszéde tűnt. A bábuk kiemelt nagyságukkal, s a kitűnő szövegmondás éppen azt érvényesítették, ami a bábozás fontos követelménye. Kár, hogy a zárójelenet mély tartalma a színpadon kissé elsikkadt. A rosszkor jött sötétítés, a kis herceg hirtelen „eldöntése” ellene szólt a szövegnek. (Ott ez áll: „Szelíden dőlt el, mint a fák.”) Szép volt viszont az utolsó kép, egyetlen felvillanó fénnyel, amely hangtalanulis a mű igazi mondanivalójára utalt. A rendezői szorgalom, Perlusz Katalin dramaturgiai vállalkozása mindenképpen dicséretes, Kováts Tamás díszletei, Kazanlár Emil bábui híven követték Exupéry naivan kedves rajzait. A zenei anyag megválasztása azonban nem volt szerencsés, bár Ábrányi Andor jó érzékkel tette a darab elejére Gilbert Bécaud: O toi de Saint Exupéry kezdetű sanzonját, ám az egyes részekhez fűzött zenei szövet túlságosan tarkára sikerült. Szerencsésebb lett volna az egysíkú zenei anyag. (Vagy csupa preklasszikus, vagy csupa modern mű.)
A szereplők közül kiemelkedett Heller Mária mozgató-szinkronjával, Avar András király-hangjával és bábmozgatásával, valamint Milencsik Sándor ugyancsak remek karakter-hangjával.