Cikk címe: Cognac úr, Jay kisasszony meg a pénz – Áruháztörténet
Szerző: Dr. Kazanlár Emil
Dátum: 1984. június – július
Forrás: Utazási Magazin 8. évf. 6. és 7. sz. 20. o.
A Szép kertészlány a Szegény ördög és a Tavasz – Áruháztörténet 1
Mi a szatócsbolt? Ahol mindenféle kapható a tűtől a szilvabefőttig. Mi a nagyáruház? Hatalmas szatócsbolt. És mi Párizs? A legnagyszerűbb szatócsboltok és nagyáruházak örökké divatos városa. Nem véletlen, hogy a múlt században Párizs volt az első európai főváros, ahol kis szatócsok megalapították az első nagyáruházakat.
Néhány évtizeddel a forradalom előtt Franciaországban a nagyáruházak ősei még csupán nagykereskedelmi szinten létezhettek: olyan textiláruházak voltak, amelyeknek nem volt engedélyük a kis mennyiségben kereskedni, csupán a kisebb boltokat láthatták el áruval. Mivel a forradalom első éveiben az Alkotmányozó Nemzetgyűlés kihirdette a kereskedelmi szabadságot, noha nem éppen békés szelek fújtak Párizs felett, sok olyan divatbolt, vagy úgymond ,,újdonságbolt” nyílt a francia fővárosban, ahol már a textil és a ruhanemű mellett más árukat is lehetett kapni.
A konzulátus és az Empire alatt már komoly ,,újdonság” boltokat létesítettek. A Szajna bal partján 1813-ban és a816-ban megnyílt két jelentősebb áruház: A Két Dugacspénz, azaz a Deux Magots, és a Kis Szent Tamás. A királyság alatt a divatboltok kizárólag a jobb parton voltak, köztük Rose Bertin kisasszonyé is, aki Mária Antóniát öltöztette, valamint a nemességet és a nagypolgárságot. A balparti Deux Magots a divat végleges demokratizálását jelentette. Helyén ma ugyanezen a néven kávéház áll, amely arról híres, hogy a II. világháború utáni időszakban az egzisztencialistáknak, többek között Simone de Beauvoirnak, Jean-Paul Sartre-nak és Juliette Grécónak volt kedvenc találkahelye.
Napóleon veresége után, a Restauráció és a Júliusi Monarchia ellenére a divat tovább demokratizálódott, óriási lendülettel fejlődött tovább az ,,újdonságkereskedelem”, azaz minden, ami öltözködéssel, lakberendezéssel és tipikusan párizsi piperecikkekkel kapcsolatos.
Külön említést érdemel két igen fontos kezdeményezés. Az első: két szövetkezeti jellegű nagyáruháznak, a Palais Bonne Nouvelle-nek és a Bazar de I’Industrie-nek a megteremtése, az amerikai szektás mormon közösség és a quaker közösség mintáira. Ez Párizsban nem vált be, korai volt a kezdeményezés. Rövid idő múltán a két áruház profilt és gazdát cserélt. A másik újdonság tartósnak bizonyult: ez az volt, hogy Parissot 1824-ben bevezette a FIX ÁRAK rendszerét a Szép Kertészlány, azaz Belle Jardiniére elnevezésű áruházban, egyelőre még kizárólag a textil és a ruházati részlegben. A többiben továbbra is dívott az alkudozásos vásárlási rendszer.
Aristide Boucicaut és a Bon Marché nagyáruház
Párizs, az 1850-es évek. A Szajna bal partján, a Bac utcában kétgalériás lépcsőcsarnokos ,,újdonságüzlet”, pálmafával díszített II. Henrik stílusú lépcsőkorláttal. Nagycsarnok ez még inkább, mint nagyáruház, ahol mindenféle kapható az olcsó alsószoknyától a művirágig, a cukormázzal bevont mandulacsomagon keresztül. A kirakat felett a következő felirat áll: A kis Szent Tamáshoz. Az áru nincs különösebben elrendezve csak ott van a polcokra halmozva. A vevők javarészt asszonyok, mindent levehetnek, megnézhetnek, fogdoshatnak, turkálhatnak az áruhalmazban. És természetesen nagy alkudozás folyik a tulajdonos, illetve az elárusítók és a vevők között. Az egyik pult mögött szögletes arcú, szakállas elárusító, gondterhelt tekintettel, de mégis a jó üzletember nélkülözhetetlen mosolyával: Aristide Boucicaut. Ki gondolná, hogy ez az elárusító lesz nemsokára a világ első igazi nagyáruházának megalapítója? Aristide Boucicaut 1810-ben született Belleme községben, ahol apja kalapos volt. Az ifjú Boucicaut nem elégedett meg azzal, hogy apja boltjában várja a vevőket. Úgy vélte, hogy a faluban már úgyis mindenkinek van kalapja. Felkerekedett, valsárnap kiment a szomszédos falvak vásárterére, hétköznap pedig kilincselt, házalt kapuról kapura, s ajánlgatta sapkákból, főkötőkből, kalapokból álló portékáját. 18 éves volt, amikor egy vándorárus magához vette kereskedőnek. Most már kretont árul, kartont és olcsó ruhaneműt. Óriási szakmai tapasztalatra tesz szert. Önállósul. Batyujával a hátán eljut egészen Párizsig. Párizsban is házal. Olyan ügyesen, hogy felajánlják neki, legyen a Kis Szent Tamás áruház elárusítója. Az ajánlatot örömmel elfogadja. Első fizetése kézhez kapásáig kénytelen kölcsönpénzből tengetni életét; üres kézzel érkezett a fővárosba. Gazdája hamarosan felfigyel tehetségére – mint minden pályának, a kereskedelminek is megvannak a maga tehetségei, tehetetlenjei – és előlépteti osztályvezetőnek. Boucicaut akkor már nem csupán ragyógó elárusító, hanem ügyes felvásárló is. Amikor megtakarított egy is tőkét, 1852-ben Boucicaut bizonyos Videau úrral társul, akinek Bac utca és a Sévres utca sarkán (mindkét utcát ma is így hívják) ,,újdonságüzlete” van ,,Az olcsó áruhoz”, azaz ,,Au Bon Marché” elnevezéssel. Boucicaut feltétele csupán annyi, hogy Videau engedje meg neki, hogy kikísérletezze kereskedelmi ötleteit a mindössze 30 négyzetméteres boltocskában. Először is az addig hagyományos alkudozásos árusítási rendszert bevezeti Parissot jól bevált ,,FIX ÁRAK” rendszerét. Kizárja a ,,bóvli” árut. Bizonyos minőségen alul nem is tart portékát. Bevezeti a VISSZACSERÉLT ÁRU RENDSZERÉT; A kirakatban a következő feliratot függeszti ki: VISSZAVESSZÜK AZ ÁRUT, AMELY MÁR MEGSZŰNT TETSZENI.
Jutalékos rendszer 1852-ben
Végül az elárusítókat a terv teljesítésében vagy túlteljesítésében teszi érdekeltté a fix jövedelem felüli százalékos, illetve jutalomrendszer által. Modernégben alighanem ma sem múlták felül kereskedelmi fogásai; épp hogy az önkiszolgáló rendszernek nem ő a kiötlője. Másfelől Boucicaut azokat a vételi és eladási egységei fejlesztette ki az üzletnek, amelyeket ma minden nagyáruházban ,,osztálynak” neveznek. Egy akkori USA-beli formulát honosított meg. Steward amerikai kereskedő kezdeményezése volt az, hogy aruházáz felosztotta különböző osztályokra. Minden egyes osztályra rábízott bizonyos tőkét, amelyet negyedéven át kellett forgatnia és megtérítenie. Ily módon felelős vezetőjével az élen az oszály autonóm egységgé vált. Minden szezon végén az osztálynak (RAYON) érdemes volt megszabadulnia eladatlan portékájától, árleszállításos kiárusítás által, annak érdekében, hogy a következő szezonra teljesen be lehessen építeni a bevételt. Tehát a kiárusítások rendszerét is Boucicaut vezette be Európában.
Videau úr, akinek mindeddig évi forgalma nem haladta meg az 500 000 frankot, Boucicaut újítása láttán elkezdett rettegni a tönkremenéstől. Az eredmény éppen az ellenkező volt: 1863-ban 7 millió frankra emelkedett a Bon Marché bevétele. A túl nagy siker láttán Videau úr még kevésbé tért magához! Úgy vélte, addig érdemes felállni a játékasztaltól, amíg nem veszít az ember. Alaptalan pánikban kijelentette, hogy visszavonul, és másfél millió fejében kész lemondani társtulajdonosi jogáról Boucicaut javára. Mivel minden addigi nyereségét újabb áruk vételére fordította, a kért összeget Boucicawut csak kölcsönből tudta kifizetni. De megérte neki. Közben meg is nősült. Egy Marguerite Guérin névre hallgató 1816-ban a Loire menti vidéken született takaros, szorgalmas mosónőt vett feleségül.
Marguerite, akárcsak ura, kitartó és fáradhatatlan volt a munkában, kedvesen tudott bánni az emberekkel. Nagyszerű üzletasszony volt. Ő is beáll a pult mögé segíteni a férjének. 1869-ben már 21 millió frank a tiszta hasznuk! Ugyanezen év őszén Boucicaut asszony lerakta a világ első igazi nagyáruházának alapkövét! Nyolc évvel később, ura halálakor az új Bon Marchl nagyáruház bevétele évi 67 millió frank! Ekkor már üzleti céljaik lebonyolítására 100 lovas kocsijuk volt, istállójuk 150 saját, és 100 bérelt lóval 50 osztálya volt az áruháznak. Óriási kereskedelmi levelezést lebonyolító személyzetet alkalmaztak, katalógusokban hirdették áruikat, és érték nélküli mintákkal reklámozták. Ez is Aristide Boucicaut ötlete volt!
Adomány Pasteurnek
A kor szellemének és szokásainak megfelelően ez az új párizsi tőkekirálynő jótékony célpkra is látványosan adakozott. A Bon Marché – Igen – feleli Pasteur. Belép. Elmagyarázza, hogy intézetet alapít. Lassan megélénkül, világosan magyaráz, szónokol.
– Ez az oka, hogy feladatként tűztem ki magam elé, hogy olyan jótékony személyeket bátorkodjak háborgatni, mint Kegyed. A legcsekélyebb garas is…
– Ugyan, kérem – mondja Boucicaut asszony, aki éppen olyan zavarban volt, mint Pasteur. Tömböt vett elő, aláírt egy csekket, és átnyújtotta Pasteurnek.
– Köszönöm, asszonyom – mondta a tudós -; igazán kedves. Majd ránézett a csekkre, és hirtelen zokogni kezdett. A hölgy is zokogott vele együtt. A csekk egymilliós volt.”
Boucicaut úr egyik alkalmazottját, aki osztályvezető volt a Bon Marchéban, Jules Jaluzot-nak hívták.
Tervei megvalósítására Jaluzot úr könnyebben jutott a szükséges tőkéhez, mint Boucicaut úr: valóságos bájgúnár lévén, a hölgy akit áldozatául kiszemelt és elvett feleségül 300 000 frankos hozományhoz juttatta. Jaluzot úr a Haussmann sétányos fel is építette a ,,Printemps” (Tavasz) nagyáruház épületét. Az avató ünnepségre 1865-ben került sor. Ezt követően Jaluzot a ,,Patrie” (a ,,Haza”) c. napilap részvényese és irányítója lett, és szerepe ezáltal nem volt csekély a III. Köztársaság politikai életében.
Chauchard és a Louvre üzletsora
Ugyancsak az 1850-es években, amikor Boucicaut úr még csak álmodozott leendő nagyáruházáról, másvalaki is hasonló terveket érlelt éppen, jóval szerényebb szatócsboltocskában, a ,,Szegény Ördög” pultja mögött. Az ambíciózus álmodozót Chauchard úrnak hívták.
1854-ben sokat nézte ábrándozva a Palais Royal téren folyóépítkezést, csodálta annak méreteit, és voltak elképzelései…A következő év lesz a párizsi Világkiállítás éve. A nagy épületet is akkor fogják átadni. Minden bizonnyal szálloda lesz. Az Isaac Pereire úr elnöklete alatt működő ingatlanvállalat építkezése ez, abban a negyedben, amelyet Hausmann főmérnök szanálás alá vetett, és impozánsan újjáépíttetett. Chauchard úr ki szerette volna bérelni az épület egyik szárnyát. Kihallgatást kért az építkező vállalat elnökétől. Peireire le sem ültette, amíg beszélt. Gunyoros mosollyal hallgatta végig a kiskereskedő terveit. De Chauchard nem bátortalanodott el egykönnyen. Hála fodrászának, akivel megbarátkozott, és akinek vannak kapcsolatai. Chauchard üzlettársra talál Hériot selyemkereskedő személyében. Hériot volt ekkor Párizs legnagyobb selyem nagykereskedésének fő elárusítója. Együtt összesen 100 000 frankkal rendelkeznek. Most már Pereire is figyelmesebben fogadta, hellyel kínálta Chauchard urat…
1855 tavaszán, a Világkiállítással egyidőben megnyílt Párizsban a Louvre üzletsor (galéries du Louvre). Francis Amriéres ,,A nagyáruházak titkos élete” c. művében írja le mindezt, igen szellemesen. A Louvre üzletsor kereskedelmi sikere lassabban következett be a Bon marchéénál – Chauchardnak és Heriotnak gyakran okozott gondot a felvett hitelek törlesztése -, de ekkor már Pereire-t annyira sikerült megnyerniük, hogy kölcsönözött nekik egymilliót. A termelő nagytőke is odafigyel: a Fould és Galliéra család sem marad közömbös Chauchard terveivel szemben. Raphael de Galliera az Ingatlan Hitel Vezetőségi Tanács elnöke. Az eredmény: 1895-ben a Louvre üzletsor az első nagyáruház a világon, amelynek évi bevétele eléri a 100 milliót. Chauchardnak jutott eszébe először a világon reklámtárgyak hatalmas mennyiségű ingyenes osztogatása.
Cognac úr és a Samaritaine nagyáruház
Amikor Chauchard úr elárusítókat vett fel a Louvre üzletsorhoz, ránézett az egyik jelentkezőre, akit Ernest Cognacnak hívtak (mint az italt), végigmérte, túl nyeszlett külsejűnek találta és nem alkalmazta. Nem is gondoltam, hogy alig egy évtized múltán ez a nyeszlett fiatalember lesz az legnagyobb konkurrense. Ernest Cognac 1830-ban született, Ré szigetén, és még gyermekkorában elvesztette apját. 12 éves korában a félárva fiú már elárusító volt egy újdonságkereskedőnél. 15 éves korában ruhaanyagokat, posztót, szövetet árusított a ,,Kiskeresetű” elnevezésű textilboltban. Miután Chauchard úr visszautasította szolgálatait 1867-ben, Cognac, aki 28 éves, kis boltot nyitott a Turbigo utcában, és hamarosan tönkre is megy. Óriási kitartással batyuba rakta maradék portékáját és házalt, kilincselt kapuról kapura, városról városra. Meggyőző képességével sikert aratott. A szakma nemsokára tudomásul veszi. Elnevezik a kirakodó vásárok és kilincselés Napóleonjának.
Ismét lett annyi pénze, hogy üzlethelyiséget béreljen. A legrégebbi párizsi hídnál, a furcsamód ,,Új híd”-nak nevezett Pont-Neuf-nél keskeny boltot bérelt, amelyet elnevezett ,,La Samaritaine”-nek. Szökőkút állt a közelében, amelynek reliefjén ott volt a jó szamaritánus Jabak kútjánál. Ez adta az elnevezés ötletét.
A francia-német háború kitörése előtt, 1870-ben az üzlet már egészen jól ment. Cognac úr rájött arra, hogy a háború is hozhat neki a konyhára. Noha nem fegyvergyáros, de tagja a nemzetőrségnek, felajánlja tisztjeinek, hogy nadrágokat szállít a hadseregnek. Éjszakáit azzal tölti, hogy szab, varr, hajnalban szállít, napközben pedig katonáskodik.
Elkövetkezik a III. Köztársaság korszaka. Cognac úr ekkor megismerkedik egy elárusítónővel, aki savoyai születésű és aki a Bon Marchénál volt osztályvezető elárusítónő. Neve Luoise Jay. A kis elárusítónő megtakarított vagyona 20 000 frank. Ez is valami. Cognac úr és Jay kisasszony megházasodnak, Cognac asszony jó iskolát járt ki a Bon Marchéban. Üzleti szelleme messze felülmúlja Boucicaut asszony nem csekély kereskedelmi érzékét. Francis Jourdain kortárs író szól minderről emlékirat jellegű ,,Született 1976-ban” c, könyvében.
Jourdain apja, Frantz, építészmérnök volt, ő építette a Cognac házaspár részére ,,Samaritaine” nagyáruházak egész hálózatát. Francias Jourdain leírja, miként alakította át Samaritaine Presztízse a Cognac-házaspár egyéniségét. Egészen feladták individuális mivoltukat és már csupán az általuk létesített áruház kolosszusnak éltek. ,,Cognac-éknak semmi szükségük nem volt a pénzre – és bármilyen furcsán hangzik – nem is szerették. Nem is tudták, miként költsék el azt, amit homlokuk verítékével kerestek, azaz mindazoknak a homlokoknak a verítékével, amelyek meghajoltak előttük. Nem csábított el őket a fényűző életvitel. Jobb szerették a jólétben eltöltött semmittevésnél a Samaritaine szolgálatában nyomorúságosan kemény napokat. A megkeresett pénzt nem is tartották magukénak, hanem a Samaritaineének. Mintha csak zavarba hozta volna őket az a gondolat is, hogy elvegyék attól, szégyellték volna magukra költeni, olyan jeleit adván így így fukarságuknak, amely letagadta millióikat, a többszörösen tíz milliót, több száz milliót, amelyet – szerintük – az emberbarátságuk nem akadályozta meg őket abban, hogy végignézzék a kis konkurencia csődjét. A nagyáruházak miatt nem egy kis boltos ment tönkre. Erről remekül szól Emile Zola ,,A hölgyek öröme” című művében, amely a nagy áruházak valóságos eposza. Zola valódi és igazi tanúvallomások alapján írta regényét: egy osztályvezetőnek a Bon Marchétől, egy főkönyvelőének a Louvre üzletsortól, egy elárusítónőjének a Saint-Joseph nagyáruházból, Frantz Jourdain mérnökének, stb., akik alapos részletességgel tájékoztatták Zolát. ,,A nagyáruház – írja – feltörli az összes környékbeli kiskereskedő üzletét, így Baudu textilkereskedőét a Vieil-Elbeuf tulajdonosáét, Bourras sétabot- és esernyő kereskedőét, Robineau selyemkereskedőét, aki miután pokoli életet élt át, hogy elkerülje a csődöt, végülis a Gaillon útkereszteződésnél az omnibusz alá veti magát, a győztes ,,Hölgyek öröme” kirakatsora előtt.
Kalin, Bade és a Lafayette áruház
Amit Zola leírt, csupán a századfordulóig volt teljesen hiteles, később egyre több is bolt nyílt a nagyáruházak közelében, mivel a vásárlók oda is biztos betértek útközben.
Ez volt a helyzet a Lafayette áruházzal is. 1895-ben Alphonse Kalin, később Badezzel társulva, megalapította a Galeries Lafayette hatalmas nagyáruházat. Kalin eredeti ötlete az volt, hogy nem a konkurrencától távoli kerületekbe kell építkezni, hanem a már vásárlóköztponttá vált Printemps nagyáruház közelében. Érezte: sok az esélye annak, hogy a vevő benézzen egyikből a másikba. A kis boltok is így nyíltak később, éppen a Lafayette és más nagyáruházak körül. A válságciklusok egyaránt fenyegethetik vagy megkímélhetik mindet. Tény, hogy a múlt századnak ezek a kereskedelmi mammutjai, ,,ősállatai”, napjainkban is képesek tovább élni a kisebb üzletek szomszédságában. Rájöttek arra, hogy éppen a konkurrencia teszi őket életképessé.