Zárnegar és Báktjar

Iráni azeri mese

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer régesrég egy szegény öregember, akit úgy hívtak, hogy Báktjar, azaz Akit támogat a jó sors. Egy Szép napon Báktjar hajnalok hajnalán felkelt és így szólt a feleségéhez:
— Anyóka! Tégy kérlek egy kevés kétszersültet és juhsajtot a hátizsákomba. El kell utaznom.
Elcsodálkozott az asszony:
— Hová gondolsz öreg? Vénségedre merre akarsz te utazni? Netalántán az bosszant, hogy teljes nyugalomban majszolhatod idehaza a kenyeredet? Vagy tán sokallod a még el nem koptatott cipődet, ahelyett, hogy örülnél annak, hogy a saját otthonodban lehetsz!

De az öreg megmakacsolta magat:
— Anyóka! Te csak ne avatkozzál a férfiak dolgába! Tudod, az éjjel álmodtam valamit. A látomásom sugallata után kell erednem!
Az asszony teljesen kétségbe esett:
— Te szegény öreg! Vénségedre teljesen elment az eszed? Ki hallott még olyat, hogy az ember az álmait hajhássza?
Az öreg csak nyugtatta:
— Anyóka, mondtam már, ne aggodalmaskodj! Készítsd el mindazt, amit kértem tőled és maradj szépen veszteg!

Az anyóka elkészítette az elemózsiát. Az öreg a vállára vette a hátizsakot, és útnak eredt. Csak ment, mendegélt, mígnem néhány nap után kijutott a mezőre. Ott mindjárt megpillantott egy pásztorlegényt, aki terelgetve legeltette nyáját. Nagy nyája volt a pásztomak, rengeteg juh, barika és kos legelészett ottan. Volt még a juhásznak nyájőrző kutyája és egy szamara. A csacsi hátán pedig a pásztor elemózsiája, meg aztán a felszerelése. Odament hozzá az öreg, üdvözölte, majd így szólt:
— A Jóisten áldja meg a nyájadat fiam. Mifelénk azt mondják: „Ha megéheztél, fordulj bizalommal a pásztorhoz”. Tudnál valami elemózsiát adni? Már nem is tudom, hány nap óta utazom. A kenyér, amit magammal hoztam, már teljesen kiszáradt és ehetetlen.

Nem véletlenül tartják a pásztorokról, hogy nagyon jószívű vendéglátók, hogy kenyerüket szívesen osztják meg másokkal. A mi pásztorunk e szavak hallatán, egyből feltűrte inge ujját, megfejt egy-két juhot, majd finom tejjel teli csuprot nyújtott át Báktjarnak. Báktjar beleaprította száraz kenyerét a tejbe, majd mindezt jóízűen elfogyasztotta. Miután így erőre kapott, ismét útra készen indult volna tovább.

Ekkor a pásztor kíváncsian megkérdezte tőle:
— Jó cimborám, honnét jössz, és merre mégy? Amennyiben még hosszú út áll előtted, a tejből készítek neked sajtot és köpülök vajat.
Báktjar elmondta, melyik tartomány mely falujából jött.
— Azt viszont még nem tudom — mondta —, hogy pontosan merre is tartok. Így azt sem tudom, hogy közel van a célom, vagy távol. Eddig nem sok jót tartogatott számomra az élet, de nemrég volt egy nagyszerű álmom és most éppen az álmomban látottak megkeresésére indulok.

A pásztor elcsodálkozott e szavak hallatán, és megkérdezte:
— Bácsikám, hát lehetséges az, hogy az ember felkutassa az álmát? Bárki éjszakánként ezer meg ezer álmot is láthat, hogyan is lehetne mindezt felkutatni?
Báktjar erre így válaszolt:
— Kedves fiam! Meglehet, ezernyi olyan álma is akad az embernek, amit mindjárt el is felejt, amint látta. De az a csodálatos álom, amiről én beszélek, az olyan feledhetetlenül szép igézetet tartalmaz, hogy megvalósulását, ha szükséges, még a világ végén is keresni fogom. Ez az álom olyan csodával kecsegtet, hogy még az életemet is hajlandó vagyok kockáztatni azért, hogy valóra váljon.

A juhász elgondolkodott, majd megkérdezte Báktjart:
— Mondd bátyó, hajlandó volnál javak fejében eladni nekem az álmodat, úgy, hogy ettől fogva csakis az én álmom lehessen? Ha igen, ennek fejében sok pénzt és jószágot kapsz tőlem!
Az öreg mindezen elgondolkozott, majd kis idő múltán így szólt:
— Mi mást is tehetnék ilyen nagylelkű ajánlat hallatán? Hajlandó vagyok eladni neked az álmomat. Te jósagos ember vagy, és még ráadasul fiatal. Lehetséges, hogy nálam jóval előbb rátaláisz a csodálatos álom megvalósulására!

Elmesélte hát álmát a juhásznak. Majd az álom tulajdona fejében megkapta az egész nyájat, a juhászkutyát, a csacsit teljes felszerelésével, és még pénzt is kapott mindehhez, s egyben nevet is cseréltek. Attól fogva a pásztorlegény, akit addig Málák Mohámmádnak hívtak lett a Báktjar, az öreg pedig most már Málák Mohámmádnak hívatta magát.

Ekkor eljutottak egy útkereszteződéshez, amit a Hatodik mérföld útkereszteződésének hívtak. Itt elbúcsúztak egymástól. Az öreg a Vissza a kénye1embe utcát választotta, amin haza tudott jutni saját kunyhójához. A fiatalember pedig a Szerelmesek utcáját választotta, aminek a végén, reményei szerint, kellemes meglepetésekre számíthatott.

A pásztorfiú, aki most már Báktjar volt, vállára vette hátizsákját, és ameddig csak ellátott a szeme, és ameddig csak a térde-bokája bírta, ment, mendegélt, egészen sötétedésig.

Másfelől az öreg, aki most már Málák Mohámmádnak nevezte magát, végig ment a faluján, nyájával egyre közelebb jutott kunyhójához. A kapuban ott állt az anyóka. Amint meglátta az öreget, jajgatni kezdett:
— Jaj nekem! Kinek a nyáját terelgeted te? Szomszédaink mindjárt megjegyzik, „Ni csak! A Báktjar bácsi vén korára elszegődött juhásznak valami gazdához!”
Mire az öreg:
— Nyugalom anyóka! Senkinek sem vagyok a felbérelt juhásza. Ez itt az én tulajdon nyájam. A sajátom, a magamé. Ezt a nyájat cserébe kaptam az álmomért, engem pedig már nem Báktjamak bívnak, hanem Málák Mohammádnak.
Most aztán az anyóka teljesen elképedt:
— Ezek szerint én tévedésben élek, és másvalakiről hiszem én azt, hogy a férjem. Bocsássa meg kérem, hogy megszólítottam önt. Ön nagyon hasonlít az én férjemhez. Egy percig azt hittem Önről, hogy ő az!

Az öreg már régebben is tudta, hogy az anyókának nincs ki mind a négy kereke, de most aztán meg is győződött arról, hogy teljesen meghibbant.

Az öreg angyali türelemmel magyarázkodni kezdett:
— Drága anyókám! Ne izgasd magad feleslegesen! Mondd, hát nem ismersz meg? Nem vagyok én a te férjed? Azt magyarázom neked, hogy az álmomat elcseréltem erre a nyájra, a nevemet pedig szintén elcseréltem valaki máséra. Egyesek ugyanis úgy tartják, hogy az ember sorsát a nevének betűi határozzák meg. Ezért nevünk megváltoztatásával a sorsunk is változhat. Hát én is ezt tettem. Es lám, így tudtam neked ilyen szép juhnyájat hozni ajándékba. Értsd már meg végre, hogy ezáltal a te sorsod csillaga is magasabbra jutott az égbolton. Engem ezentúl hívjál te is Málák Mohammádnak.

Így aztan sikerült megnyugtatnia az anyókát, aki régebben már hallott valamit a falu vajákos asszonyától az emberek nevének sorsukra gyakorolt hatásáról.

Amikor az anyóka végre megnyugodott, az öreg tovább magyarázta szerencsés helyzetüket az anyókának:
— Nézd szívem, végül is kiderült, hogy én nem tévedtem akkor, amikor elindultam itthonról azért, hogy csodálatos álmomat megkeressem a valóságban. Igaz, nem mentem el egészen addig, ameddig lehetett volna, úgyhogy tényleg rá is találjak. De végülis régebbi szegénységemhez képest most jómódú, sőt, gazdag nyájtulajdonosként tértem vissza hozzád. Ez máris megérte!

Mivel az anyóka és az apóka most már élvezhetik újdonsült gazdagságukat, hála a szép nyájnak, vegyünk tőlük búcsút, és vessünk egy pillantást arra, mi történt a magát mostantól Báktjamak nevező fiatalemberrel.

A fiatal Báktjar szép lassan által haladt hegyeken, völgyeken. Végül eljutott egy város szép magas faláig. Este volt. Csak a Hold fenylett, meg a csillagok. Ilyenkor már lezárták a városkapukat, ezért hiába döngette Báktjar a városkaput, és hiába könyörgött, hogy engedjék be, a kapuőr rá sem hederített. Báktjar végül kimerültségében a fö1dre heveredett, és elaludt a tizennyolcadik városkapu előtt. Pásztorként régebben is előfordult vele, hogy nyáron a nyájával együtt a holdfényes ég alatt aludta álmát. E szokásához híven most is térdét az álla alá húzta, mint az újszülött csecsemők, és mélyen elaludt. Kellemes női hangra ébredt az éjszaka közepén. Azon csodálkozott, hogy a szép hang név szerint őt szólította:
— Báktjar! Hé, Báktjar, ébredj fel. Hallasz, Báktjar?
Baktjar felkelt, felnézett, és a városfal tetején megpillantott egy női alakot, aki így szólt hozzá:
— Siess Baktjar! Kapd el az én batyumat. Itt dobom. Mindjárt én is lejövök hozzád. Még mielőtt a Nap felkel, el kell indulnunk innen, minél messzebbre.
Nagyon elcsodálkozott a mi Baktjanunk:
— Itt állok egy idegen város falai alatt, valaki a nevemen szólít, és tervei vannak velem! Ki lehet az? Persze, ha az ember egyszer Új nevet választ magának, a sorsa is megváltozik, és ezzel együtt az ismerőseinek köre is!

Ekkor kitárult a városkapu. Kijött rajta egy sötét köntösbe burkolt, turbános alak, aki két gyönyörű, felnyergelt paripát vezetett maga mellett. A városkapu bezárult, és a titokzatos alak így szólt az imént hallott gyönyörű női hangon:
— Siess! Rakd a batyuinkat a lovakra, és vágtassunk innen minél hamarább, minél messzebbre. Ha a várban észreveszik, hogy te megszöktettél, apám, a király elfogat bennünket, és mindkettőnket megölet. Siessünk el innen! Többször is szólítottalak, de te csak aludtál, meg sem hallottál. Miért ébredtél oly nehezen? Pattanj már a lóra! Innen számítva el kell hagynunk huszonkét falut. Ekkor én, aki most bolondként mindössze egy batyuval hagyom el apám királyi palotáját, minden veszélyt figyelmen kívül hagyva, szabadságomat elnyerhetem ismét, és újra helyzetem ura lehetek a huszonkettedik falu után. Most egy nagy nulla lehetek csak, aki nem fedheti fel kilétét. De a huszonkettedik falu után véget ér apám birodalma. Onnantól kezdve már nem üldözhet bennünket a bizonytalanság birodalmában.

Baktjra rájött arra, hogy most egy hatalmas király lányát szökteti meg apja palotájából. De arra sehogyan sem tudott rájönni, hogy a hercegnő honnan ismeri az ő nevét, és miért is bízza rá teljes mértékig a sorsát.

Reggelre elérték a huszonkettedik falut és azon is túljutottak. Báktjar ekkor meglátta a lány arcát. A világ legszebb arcú lánya volt. Báktjamak elállt a szava. Ekkor már kisütött a nap, a lány is meglátta Báktjar arcát és felkiáltott:
— Ki vagy Te? És hogy hívnak?
— Hercegnő! Talán mostanra elfelejtetted, hogy ki vagyok? A sötét éjszakában még jól tudtad a nevemet, mostanra pedig már el is felejtetted? Már nem is tudod, hogy ki vagyok?
— Ezek szerint — mondta a hercegnő — annyit sikerült kiderítenem, hogy téged is Báktjarnak hívnak.
— Hercegnő! Talán másvalakinek is ez a neve? Hát te nem is engem hívtál, szólítottál?

A lány így felelt:
— Én nem téged hívtalak. Kedves fiatalember, tudd meg, én az imént elhagyott ország királyának vagyok a lánya. Édesanyám pedig Tündérország királyának volt a lánya. Engem Zarnegar hercegnőnek hívnak. Édesapám vezírének a fiát Báktjarnak hívják. Mi egymásba szerettünk, de édesapám engem egy másik vezírének a fiához akar feleségül adni. Olyasvalakihez, akit nem bírok elviselni, aki öntelt, modortalan és rút. Semmiképp sem akartam a rút fiú felesége lenni. Ezért megbeszéltem Báktjarral, hogy szöktessen meg éjfélkor, amikor mindenki elaludt már a palotában. Most annyi derült ki számomra, hogy vagy megijedt és nem mert eljönni értem, vagy közbejött neki valami. Mindegyikőnk homlokára írja a sors a szerencséjét. Márpedig a sors úgy intézte a dolgokat, mintha csak véletlen volna, hogy a te neved is Báktjar. Azt hittem, hogy te az a másik Báktjar vagy. Úgy tűnik, ez az én sorsom. Most aztán bárhogyan is legyen, kénytelenek vagyunk minél távolabb kerülni apám birodalmától.

Ezt mondta, és a paripáját erősen megsarkantyúzta. Báktjar is szaporán vágtatott lován. A legerősebb szél sem lett volna képes utolérni őket.

Megérkeztek egy hatalmas, nagy ország fővárosába. A hercegnő tudtára adta Báktjarnak, hogy még az előző Báktjarnál is jobban kedveli őt, és szívesen lenne a felesége. Amint a nagyvárosba érkeztek, Zárnegar hercegnő, akinek a neve arinyit jelent, hogy az Aranyos arcú, elővette batyujából aranypénzzel teli erszényét és megbízta Báktjart, hogy vásároljon gyönyörű palotát hatalmas kerttel, virágágyásokkal és szökőkutas medencékkel. Majd be is bútorozták, szőnyegekkel borították a szobákat. Baktjar, aki nagyon csinos ember volt, drága kelmékből készített ruhákat vett magának. Amikor felvette, olyan lett, mint egy igazi herceg. Maga a király sem mondta volna meg, hogy nem valami főnemes. Báktjar és Zárnagar felkeresték a város kádiját és megkérték, hogy adja össze őket a házasság szent kötelékében.

A házastársak gyönyörű szép palotájukban vidáman éltek, éldegéltek. Báktjar ugyan még nem talált rá arra a nagyszerű álomra, amelyet megvásárolt az öregtől, de máris fontos, gazdag ember lett belőle. Így álmának egyik része valóra vált, azaz elnyerte az Ekbált, ami annyit jelent: a Jósors által befogadott bennfentesek egyike. De az Ekbál, a bennfenteseket befogadó jósors olyan, mint a madár. Most a tiéd, egy másodpercen belül viszont lehetséges, hogy elfordul tőled. Báktjar sorsa is ilyen volt.

Egy napon Báktjar úgy döntött, hogy a haja nyírását nem valamelyik városi fodrászra bízza, hanem magára a király borbélyéra. Mi több, házhoz hívatta a nagy fodrászt. A fodrászmester tévedésből, a háziúr szobája helyett benyitott a háziúr feleségének szobájába. Véletlenül megpillantotta Zárnegar hercegnőt, és amint meglátta a szépséget, a csodálattól elvesztette eszméletét, és a földre zuhant. Amint feleszmélt, igyekezett nem elveszíteni a fejét. Holmi fogfájásra hivatkozott, ami állítólag már el is múlt. Ezután pedig szépen lenyírta Báktjar haját, és sietett egyenesen a királyhoz.

A királyi palotában üvöltve vetette magát az uralkodó lábai elé, akinek így számolt be élményéről:
— Felséges uralkodóm! Fényességed trónja, paripája mind a legcsodálatosabb a világon. De a világon egyetlen nőnek a szépsége méltó ezekhez, de ez a fiatal hölgy, aki a világ legszebb asszonya, még nincsen az én uralkodóm háremében. Ó, felséges királyom, ne csupán ábrándozz az ilyen csodaszép hitvesről. Nyújtsad ki a karodat érte.
A sah teljes meglepetéssel annyit kérdezett:
— Pontosan is el tudnád mondani, hogy mit fedeztél fel, de mondjuk úgy, hogy én is megértsem?

A fodrász órákig csak dícséreteket zengett arról a párjanincs szépségről, aki az idegen betelepült jövevény hitvese. Olyan élő leírást hallott a király a borbélytól a csodaszép nemesasszonyról, hogy látatlanul is őrülten beleszeretett. Úgy vélte, anélkül a szép nő nélkül már nem is lehet élet az élete. Azt szerette volna minden áron, hogy Zárnegar váljon el az urától, és legyen az ő felsége, királynéja.

Magához szólította nagyvezírét és megkérdezte:
— Te vezír! Mi tévők legyünk? Szerinted mi volna a helyes lépés? Nekem feltétlenül látnom kell azt a lányt.
A vezír így szólt:
— Éljen sokáig a király! Semmi sem egyszerűbb. Fényességed üzenjen Báktjar uraságnak, mégpedig azt, hogy holnap vendégségbe jövök hozzád, ebédre. Majd királyom „tévedésből” egy órácskával előbb érkezzen a helyszínre, és tévedésből, akárcsak a fodrászmester, lépjen be a hölgy lakosztályába. Hiszen tévedni emberi dolog!

A király jónak találta a vezír által javasolt megoldást. Küldött is Báktjarért. Amikor Báktjar megérkezett a trónterembe, kijelentette neki:
— Holnap délben hozzád megyek ebédre. Sokat hallottam szép palotádról. Várjál szépen engem, a vendéged leszek.

Báktjar elszomorodott. Miután hazatért, nem evett, nem ivott, beszélni sem beszélt. A felesége aggodalmaskodott:
— Mi bajod Báktjar? Ha bánatosnak látlak, nekem is elmegy az életkedvem. Talán már kiszerettél belőlem? Ha ez a helyzet, akkor én idegen földön, távol a hazámtól, el fogok szépen pusztulni!
Mire Baktjar így válaszolt:
— Ó szépséges Zárnegar asszonyság! Mivel képtelen vagyok bánatomat előtted véka alá rejteni, felfedem hát tikomat előtted: veszély fenyegeti boldogságunkat. A király ki akar tüntetni a kegyével. Holnap eljön hozzám ebédre. Nekem viszont semmi szükségem az ő kitüntető kegyére. A király kitüntető gesztusa nélkül is nagyon jól megvagyok én, és élem az életem. Miért óhajt az uralkodó az én vendégem lenni? Talán az udvarában nincs így is elég képmutató, tányérnyaló udvaronc?

Amikor Zámegar hercegnő meghallotta Báktjar szavait, összeszorult a szíve. Azonnal megértette, hogy a sah őt akarja elválasztani Báktjartól, azért, hogy megszerezze saját részére. De nem tárta fel meglátását Báktjar előtt. Jókedvet színlelt, és így szólt:
— Bátkjarom! Imádlak téged! Miért szomorkodsz ennyire? Az a tény, hogy a sah meglátogat bennünket, még nem ok a búbánatra! Ellenkezőleg! Amikor az emberek meghallják majd, hogy a király személy szerint nálad járt, még jobban fognak tisztelni téged, mint eddig bármikor. Menjél mihamarabb a piacra, végy rizst és néhány csibét, hogy valami finom csirkehúst készíthessünk neki. A királyt az uralkodókhoz méltó hagyományoknak megfelelően kell vendégül látnunk. A holnapra aktuális búbánatot halaszd szépen holnapra. Most készülődjünk inkább.

Így is tettek. Másnap kora reggel nekiláttak sütni-főzni, takarítani, hogy kellőképp fogadhassák a királyt. A házigazdák vendégüket várták, sietősen készülődtek a konyhában. A sah pedig azon igyekezett, hogy a megbeszélt időpont előtt érkezzen hozzájuk, és hogy „véletlenül” betekintsen otthonuk legrejtettebb zugába.

Minden úgy történt, ahogyan azt a bölcs vezír megtervezte: a sah odaérkezett egy órával dél előtt, és minden kopogtatás nélkül belépett a házba, megpillantotta Zamegar hercegnőt. Zarnegar is ránézett a sahra, de egy szót sem szólt, csupán homlokát ráncolva kissé felhúzta a szemöldökét. Tekintete, akár a tüzes nyíl, egyenest belefúródott a sah szívébe.

A sah csodálata akkora volt, hogy elveszítette eszméletét, és a földre zuhant. A vezír odasietett a királyhoz, akit addig rázott, amíg magához tért, és ezt súgta a fülébe:
— Felséges királyom! Térjen magához minél előbb. Csak nincsen valami baj?

Miután a királyt magához térítette, a vezír átkísérte őt a nappali fogadószobába. A háziak megterítettek. A király nagy nehezen evett egy kevés étket, mert a szerelem teljesen elvette az étvágyát. Majd elbúcsúzott a házigazdától. Egyik kezét a szíve elé tette, a másikkal a vezírre támaszkodott. Felszálltak a hintóba.

Amikor a palotába érkeztek, zaklatott állapotban kérdezgette a vezírt:
— Bölcs vezír! Adj tanácsot! Mitévő legyek? Hogyan tudnánk elérni azt, hogy ez az átlagon felüli szépség az én feleségem legyen?
A vezír így válaszolt:
— Fenséges királyom! Ennek az embernek a feleségét nem lehet egykönnyen elválasztani tőle. Mit szólnának az emberek, ha csak úgy megtennénk. Szükséges tehát az, hogy először a Báktjart tegyük el láb alól! Én azt látom célszerűnek, hogy rendeld magadhoz a Báktjart, és parancsold meg neki, hogy menjen és szerezzen neked a mennyország gyümölcséből. Ez a fiatalember sosem fog hozzájutni a mennyország gyümölcséhez. Márpedig ha nem teljesíti parancsodat, van jól megindokolt ürügyünk arra, hogy a hóhérral leüttesd a fejét. Ezáltal a felesége megözvegyül. A negyvennapos gyász után mindjárt feleségül veheted. Néped előtt te igazságos király hírében állsz, ezért minden indok nélkül nem végeztetheted ki azt, aki az utadban áll. De kellő indoklással mindent lehet!

A sahnak, aki a lelke mélyén gonosz volt, nagyon tetszett a vezír aljas ötlete. Azonnal magához rendelte Báktjart az uralkodói palotába, és így szólt:
— Kedves barátom! Kérlek, jól figyelj arra, amit kérek tőled. Láttad, hogy milyen beteg vagyok, hiszen lattad, hogy elajultam. Tudd meg, hogy az orvosok mind kijelentették, csakis akkor fogok meggyógyulni, ha ehetek a mennyország gyümölcséből. Légy szíves szerezz be nekem néhány szem mennyei almát, és hozd el azokat a palotámba.
A fiatalember így válaszolt:
— Éljen hosszan és egészségesen a fenséges sah! Amennyiben bármivel is szolgálhatom az uralkodó jó egészségét, számomra megtisztelő dicsőség, ha eleget tudok tenni a feladatnak. De sajnos az a szomorú tény, hogy én új jövevény vagyok ebben az országban, és nem tudom, hogy az ország melyik részében terem a mennyei gyümölcs fája. Fenséged megparancsolhatná valamelyik házon belül született rabszolgájának, aki tudja, hogy mi hol található, hogy hozza el számára a gyógyhatású gyümölcsöket.
A sah erre mérgesen kiabálni kezdett vele:
— Ne feleselj feleslegesen! Adok neked negyven napot. Ha ennyi idő alatt nem hozod el nekem a mennyei almákat, megparancsolom a hóhérnak, hogy csapja le a fejedet!

Báktjar búval bélelt, lógó orral tért vissza otthonába. Az asszony érdeklődött:
— Mi történt Báktjar? Már megint min szomorkodsz?
A fiatalember ingerülten szólt:
— Ó, csak marná meg a mérges kígyó ezt a sahot. Most már azt követeli tőlem, hogy hozzak neki a csodálatos mennyei gyümölcsökből. Kiderült, szándékában áll az, hogy hóhérkézre adjon engem.
Zárnegar hercegnő vigasztaló szavakkal szólt hozzá:
— Cseppet se búslakodj! Én majd segítek neked mindenben. Édesanyám a tündérek királyának a lánya, sok-sok varázslatos tárgyat és tudást adott nekem, aminek most hasznát fogjuk venni. Kezdjük máris a gyűrűmmel. Fogd ezt a gyűrűt, és indulj dél felé. Menj három napot és három éjszakát. Ekkor eljutsz az óriások országába. Mutasd meg nekik a gyűrűt. Nem fognak bántani, mi több, teljesítik, bármit kérsz tőlük! Ez ugyanis nem akármilyen gyűrű. Az óriások szultánjának a címerét vésték bele.

A hercegnő lehúzta a gyűrűt az ujjáról, rábízta Báktjaréra, aki miután elbúcsúzott hitvestársától, elindult a mennyország csodás gyümölcsének a keresésére. Három nap, három éjszaka ment, mendegélt. A negyedik napon odaért az óriások birodalmába. Amint belépett a városkapun, rátámadtak az óriások, kis híján széttépték, amíg nagy nehezen le nem húzta az ujjáról, és meg nem mutatta nekik a gyűrűt. Amikor az óriások meglátták a gyűrűt, mély tisztelettel meghajoltak Báktjar előtt, és így szóltak:
— Kérj tőlünk bármit, és mi teljesítjük óhajodat. Te vagy a mi gazdánk. Mi engedelmességgel tartozunk neked.
Így hangzott Báktjar válasza:
— Azt parancsolom nektek, hozzatok nekem a mennyország almáiból!
Az egyik óriás tisztelettudóan ezt válaszolta:
— Óhajod parancs. De ehhez nekünk a tündérek országába kell utaznunk. Ülj fel hát az én hátamra, hogy odarepülhessek veled.

Báktjar felszállt az óriás vállára, majd felszálltak egészen a felhőkig. Miután három éjszaka és három napon át úton voltak a fellegekben, csodaszép folyó partján, egy százéves tölgyfa tövénél szálltak földre.
Így szólt az óriás:
— Rejtőzz el emögött a tölgyfa mögött, és várakozzál türelmesen.

Nemsokára ideérkezik három csodaszép tündér, akik ennek az ország királyának lányai. Ide, a folyópartra galambbá változva érkeznek. Amikor fö1dre szállnak, lánnyá változnak, levetik aranyfátylukat, ruhájukat, hogy megfürödjenek a folyóban. Amíg ők lubickolnak, ne szalaszd el az alkalmat, rejtsd el egyikőjük fátylát, ruháját, és mindaddig, amíg nem teljesíti a mennyország gyümölcseivel kapcsolatos óhajodat, ne add vissza sem a fátylát, sem ruháit. Amikor megkaptad végre a mennyország almáit, vedd le a varázsgyűrűt az ujjadról, húzd rá a másik ujjadra és én azon nyomban ott termek.

Ekkor az óriás láthatatlanná vált, Báktjar pedig elbújt szépen a tölgyfa törzse mögé, és várta a szép tündérek érkezését. Nem kellett sokáig várnia, hirtelen mit látott? Három galamb repült a folyó fölött, majd leszálltak a folyóparton és beszélgettek egymással. Az egyik galamb így szólt:
— Vessétek le a ruhátokat és ússzunk egyet.
A legkisebb galamb megjegyezte:
— Én valami rosszat álmodtam, ma nem akarok úszni.
A harmadik madár megjegyezte:
— Húgocskám! Hosszú utat tettünk meg, hogy eljussunk ide. Ha már ennyit repültünk a levegőben, hát ne hagyjuk ki az úszást sem a vízben!

Végül a két idősebb testvér rávette a kisebbiket az eredeti tervük kivitelezésére. Átváltoztak lánnyá, ruháikat és aranyfátylaikat levetették, és a vízbe mentek lubickolni.

Ekkor Báktjar előbújt az öreg tölgyfa mögül, megragadta azt a ruhát és fátylat, ami a legközelebb volt a kezéhez, majd ismét a fa mögé bújt. A nővérek abbahagyták a fürdést, úszást, kimásztak a folyóvízből. A legnagyobb tündér felvette a ruháit, majd ismét galambbá változott. A középső testvér szintén felöltözött, aztán ismét madár lett belőle. A legkisebb tündér, aki a baljós álmot látta, sehol sem találta fátylát, ruháit. Mindenfelé keresték, de mindhiába. Mintha öltözéke sosem létezett volna. Ekkor a legidősebb testvér így szólt jó hangosan, úgy, hogy mind a négy égtájon hallhatták a szavát:
— Bárki is légy! Te, aki a kisebbik húgom öltözékét elraboltad, esküszöm neked arra, akiben csak hiszel, nem ér téged bántódás, gyere elő bátran, és add vissza mindazt, amit elemeltél. Esküszöm Salamon király koronájára, az ezerszirmú Kóthárra, megadok neked bármit, amit csak kívánsz, nem leszek szűkmarkú. Teljesítem, amit csak parancsolsz!

Amikor Báktjar hallotta e szavakat, előbújt a fa mögül, majd így szólt:
— Ha ez a helyzet, kérem, hozzon nekem néhányat a mennyország almáiból. Ha megkaptam, amit kérek, visszaadom kisebbik húguk ruháit.

Ekkor az egyik galamb felrepült jó magasra az égbe. Alig telt el egy óra, visszatért, mennyországi almákkal teli faággal a csőrében. Báktjar átvette tőle az almákat, visszaadta a húguk ruháit. Ezután a gyűrűt levette az ujjáról, felhúzta a másik ujjára. Azon nyomban megjelent előtte az óriás, majd így szólt:
— Ülj a vállamra, és jól kapaszkodj!
Az óriás ismét a fellegekig emelkedett, és ott repült a magasban.

Hosszan repültek, majd leszálltak ugyanott, ahol nemrég felszálitak. Itt Báktjar elbúcsúzott az óriástól, majd gyalog folytatta útját. Három éjszaka és három nap ment, mendegélt, amíg csak meg nem pillantotta annak a városnak a tornyait, kupoláit, ahová költözött, és ahol élt. Mielőtt saját palotájába ment volna, a sahhoz sietett, majd így szólt:
— Ó, fenséges királyom! Légy nagyon boldog! Itt hozom néked a mennyország almáit!
A király csodálkozva nézte Báktjart, majd az almákat. De igyekezett leplezni meglepetését. Csak ennyit mondott:
— Hálásan köszönöm neked! Jó, hogy látlak, Báktjar. Úgy örülök annak, hogy elhoztad nekem a mennyorszag almáit.

Ezeket a szavakat mondta hangosan, de gondolataiban egészen más szöveget fogalmazott. Ezt gondolta magában:
— Hogy a rosseb vinné el ezt a Báktjart. Bár csak süllyedne jó mélyen a föld alá. Végül elhozta a mennyország almáját. Bárcsak ő maga szertefoszlana most a levegőben, semmisülne meg végre valahára, hogy ne is lássam, soha többé.

De mivel mást nem tehetett, egy kevés pénzjutalmat adott Báktjarnak, jó egészséget kívánt neki, és hazaküldte.

Báktjar felesége, a tündéri szépségű fiatalasszony már nagyon várta a férjét. Azt tervezgette magában, hogy hites ura visszatérésének örömére nagy vendégséget hív majd.

Most egy kis időre elbúcsúzunk Báktjartól, és gyönyörű feleségétől, és arról beszélünk, hogy mi történt mindezek után a sahhal.

A sah egész nap fel-alá járkált, mint az oroszlán a ketrecében. Képtelen volt arra, hogy magához térjen Báktjar teljesítményének láttán. Végül magához hívatta a vezírt, hogy megkérdezze:
— Te bölcs vezír! Mi tévő legyek? Hová küldjem Báktjart úgy, hogy ne is térjen haza soha többé?
— Örvendjen jó egészségnek a sahok sahja, a sahánsah. Van egy olyan hely, ahonnan képtelen visszatérni. Fenséged parancsolja meg neki, hogy hozzon neki egy virágot az öröm kertjéből. Kizárt dolog, hogy rátaláljon az öröm kertjének virágára! Eddig még soha senki sem talált rá az öröm kertjének bejáratára.
— Köszönöm — mondta a sah — az ötleted kiváló!

A király éjszaka le sem tudta hunyni a szemét, annyira foglalkoztatta a vezír fondorlatos terve. Kora reggel már küldött is a Báktjarért, majd így szólt:
— Kedves Báktjar! Egész birodalmamban nem találok még egy olyan nagyszerű embert, mint amilyen te vagy. Rajtad kívül senki sem tudta volna elhozni nekem a mennyország almáit! Most megint kérek tőled valamit, remélem, ez alkalommal sem tagadod meg tőlem baráti segítségedet. Arra kérlek, hozzál nekem egy virágot az öröm kertjéből. Megszabok neked egy negyvennapos határidőt. Amennyiben ezalatt nem teszel eleget parancsomnak, megparancsolom a hóhérnak, hogy csapja le a fejedet.

Báktjar unta már, hogy a sah először kérést emleget, majd kiderül, hogy halálos fenyegetésről van szó. De semmit sem szólt, meghajolt az uralkodó előtt és hazament. Zárnegar hercegnő látta, hogy a férje ismét rosszkedvűen tért haza a királytól. Megkérdezte:
— Báktjar, miért szomorkodsz már megint? Jól tudod, hogy ha neked rossz a kedved, engem is elfog a búbánat.
Mire a férje válaszolt:
— Hogyan is lehetnék jókedvű, amikor tudom azt, hogy már mindössze negyven napig élhetek! A király azt parancsolta, hozzak neki egyet az öröm kertjének virágaiból. Hogyan is tudnék én ilyen virágra szert tenni? Egyáltalán, hol van ez a kert? Egyáltalán létezik ilyesmi a valóságban, vagy csak kitalálta, pusztán azért, hogy legyen ürügye megszabadulni tőlem?

Zárnegar hercegnő csak mosolygott.
— Hát ez a bánatod oka?
Báktjar elcsodálkozott:
— Tán ez nem komoly indok?
Zarnegar megnyugtatta:
— Báktjar, most figyelj szépen arra, amit mondok. Ismerek egy csodálatos varázsigét, ami bárkinek, aki azt ismeri, megnyitja a mindaddig láthatatlan öröm virágos kertjének kapuját. Megtanítalak a varázsigére. Lehunyod a szemed és elmondod a varázsigét. Ahogy kinyitod a szemed, máris ott találod magad az öröm kertjében. A kertben majd olyan szép lányokat 1átsz‚ akikről senki sem tudja megmondani, melyik szebb a másiknál. Csupán az egyik különbözik a többitől. Ő olyan, mint a Nap a csillagok között. Szépségével elhomályosítja az összes többinek a tündöklését. Ezt a tündért Kacajvirág asszonyságnak hívják, azaz ő Gol Gák Gák Kanum. Ha nevet, a szájából kacagó virágok hullanak mindenfelé. Amint lehullanak a virágok, lehajolsz szépen, felszedsz egyet a földről, ismét lehunyod a szemed. Majd újra elmondod a varázsigét, és megint a lakásunkban találod magadat. Csak egy dolgot jegyezz meg jól: nehogy másodszorra is ránézz Kacajvirág asszonyság arcára, különben szerencsétlenül jársz. Ha egy férfi másodszor is ránéz Kacajvirág asszonyságra, azt komolyan megbabonázza. Egyszóval jól vigyázz magadra!

Ezután Zarnegar megtanította a varázsigét Baktjarnak. Baktjar végigment a városon, majd a városkapun kiment a szabadba. Lehunyta a szemét, elmondta a varázsigét. Amint kiejtette száján az utolsó szót, hirtelen magával ragadta valami láthatatlan erő. Érezte, felszáll a levegőbe. Döbbenettel nyitotta ki a szemét, majd azon nyomban a lába földet ért. Báktjar csodálattal nézte maga körül az öröm kertjét. Elképedt. Soha életében nem látott ehhez fogható gyönyörű helyet. Mindenütt csak pompás virágok, csalogányok, fülemü1ék daloltak. A medencékből szökőkutak sokasága lövellte magasba a vizét a virágágyások között. A bokrok, fák, virágok szökőkutak, kis források, patakok és szökőkutak között negyven gyönyörű szép lány zenélt, és táncolt. Világos volt, hogy a Jóisten a világ egyik legszerencsésebb napján teremtette őket. Mind egyforman szépségesek voltak. De egy közülük még a többinél is szebb volt. Olyan szép volt, hogy bátran mondhatta pirkadatkor a Napnak: ne bújj elő, mert én már ragyogok.

Báktjar ránézett, és nehezen bár, mégis lehunyta a szemét. De képtelen volt ellenállni a kísértésnek. A vágy, hogy újra láthassa, úgy elhatalmasodott rajta, hogy másodszorra is ránézett. Nem lett volna szabad! Most már nem is tudott máshova nezni. Minden másról megfeledkezett. Elfelejtette felszedni a földről a nevető virágot, megfeledkezett a sah fenyegetéseiről, Zárnegar iránt érzett szerelméről, azt, hogy hova is jött és mi célból, egyszoval mindenről, mindenről.

Most hagyjuk mesénk hősét az Oröm kertjében, és szóljunk néhány szót Zárnegar hercegnőről.

Zámegar csak várt, hogy Báktjar visszatérjen. Várt egy napig, két napig, tíz napig, húsz napig. Várakozása negyvenedik napján már biztosra vette, hogy Kacajvirág asszonyság megbabonázta Báktjart, aki már képtelen elhagyni az öröm kertjét. Zárnegar behunyta a szemét, elmondta a varázsigét. Azon nyomban ott találta magát az öröm kertjében. Amint szétnézett, látta, hogy amitől tartott, az igaz. Kacajvirág az udvarhölgyeivel ott táncolt a liget gyepén, Báktjar pedig csak bámulta őt ámult tekintetevel. A vidámság a kertben parancsszóra kivitelezett házirendként uralkodott. A negyven szép leány kacarászott kacéran. Kacajvirág ajkáról pedig csak hullottak a szebbnél szebb kacajviárgok, a kert földjének teljes felületét szőnyegként borították a nevető virágok illatos szirmai.

A vidámság tündérei mind üdvözölték Zárnegar hercegnőt:
— Isten hozott. Gyere gyorsan, te is táncolj velünk.
Zárnegar csak ennyit mondott:
— Most nincs kedvem hozzá.
Majd semmi perc alatt galambbá változott, Báktjart pedig vékony faággá varázsolta, amit a csőrébe vett és kirepült vele az öröm virágoskertjéből. De előtte még egy nevető virágot is felszedett a földről. Azt is a csőrébe vette, és felszállt.

Amint hazaértek palotájukba, mind visszaváltoztak, eredeti külsejük visszatért. A galamb ismét szép Zárnegarrá, a faág pedig Báktjarrá változott. Amint visszaváltozott, Báktjamak eszébe jutott, hogy nem hozott magával nevető virágot az öröm kertjéből. Behunyta a szemét, és máris kezdte mormolni a varázsigét, amikor a felesége félbeszakította:
— Felesleges visszarnenned! itt a virág. Ma este telik le a negyvenedik nap. Előtte még bőven eljuttathatod a királynak. Ne késlekedj. Fogd, és mielőbb vidd oda neki, és élvezd a látványt, amikor leesik az álla, és elnyúlik a képe, amikor tudomásul veszi, hogy nem tudott túljárni az eszünkön, még a drágalátos vezírének a segítségével sem.

Báktjar a virágot azon nyomban a palotába vitte, a sah színe elé járult, és átnyújtotta csendes alázattal a trónoló uralkodónak. A sah csodálkozásában tágra meresztette a szemét, tátva maradt a szája, majd végül erőt vett magán, és így szólt:
— Nagyszerű! Éljen! Éljen Báktjar! Jó egészgében és vidáman elhoztad nekem a kért virágot. Micsoda öröm ez az öröm kertjéből! Milyen nagy dicsőség! Igazán büszke vagyok rád, és köszönök neked mindent!

A király felállt trónjáról, átölelte Báktjart képmutató, álszent modorával. Közben azt gondolta magában:
— Minő szerencsétlenség, hogy ez ezt is túlélte! Micsoda átok, hogy még úgy kell tennem, mintha örülnék neki! Hát sosem tudok megszabadulni tőle?

Még el sem hagyta Báktjar a palotát, a király gyorsan magához rendelte a vezírt, hogy sírva kérdezze tőle:
— Mit tegyek vezírem, mondd? Küldhetem én a Báktjar a pokolba akár, vagy a föld hetedik legalsó bugyrába, elevenen tér vissza bárhonnan. Te vezír! Találj már ki valamit végre, még mielőtt ez a helyzet felperzselné minden zsigeremet.

A vezímek, aki egyébként nagyon fondorlatos gazember volt, már alig jutott eszébe valami gyilkos ötlet, amivel zsarnok főnöke kedvében járhatott volna. Csak törte a fejét, töprengett egy-két óra hosszat, míg végre, végtelen gonoszságának köszönhetően eszébe jutott egy újabb gyilkos ötlet. Kezét a homlokára csapta, hogy a sah észrevegye, itt a megoldás, majd vigyorogva szólt:
— Fenséges uralkodóm! Megparancsolhatod Báktjarnak, menjen a másvilágba, odaát, a holtak birodalmába, majd jöjjön vissza és értesítsen téged arról, hogy hogyan érzik magukat odaát édesanyád és édesapád, akik mindketten már halottak. Ez szerintem a legnagyszerűbb megoldás, mivel eddig még senkinek sem sikerült elevenen visszatérnie a túlvilágból. Jóllehet, bebizonyosodott eddig, hogy a Báktjarnak hét élete van, akárcsak a macskának, de a halottak birodalmából még ő sem tud visszatérni.

A sahnak, aki gonosz zsarnok volt, nagyon megtetszett vezírének aljas ötlete. Ismét küldött Báktjarért. Amint meglátta, így szólt:
— Kedves barátom, Báktjar! A segítségedre szorulok ismét. Jó ideje nem láttam sem apámat, sem anyámat. Pontosabban, amióta meghaltak. Borzalmasan hiányoznak. Arra kérlek, menj át a másvilágba, majd térj vissza, és értesíts engem szüleim hogylétéről. Számodra, aki csodákra vagy képes, ez amolyan testreszabott feladat.
Báktjar így felelt:
— Fenséges padisah! Kérlek légy már igazságos! Hiszen teljesíthetetlen parancsot adsz nekem, amit kívánsz tőlem, az lehetetlen.
A sah megmakacsolta magát:
— Ide figyelj! Én semmit sem követelek! Adok neked negyven nap türelmi időt. Ha ezalatt saját magad nem találod meg az utat a másvilágba, akkor majd segít neked a hóhérom. Talán ő ismeri a legrövidebb utat oda. Tartsd ezt szem előtt, és jól vésd az agyadba!

Báktjar hazament. Annyira lógott az orra, hogy a felesége alig ismert rá.
Megkérdezte:
— Én Báktjarom! Miért nézel ki úgy, mint a hulla?
A férje ennyit mondott:
— Mert valójában az is vagyok, halott, még akkor is, ha még lélegzem. A sah megparancsolta, menjek a másvilágba, majd értesítsem őt ezt követően, hogy s mint vannak odaát az ő kedves szülei. Világos, miért ötölte ki ezt a képtelenséget. Tudja, hogy ebbe aztán végleg beletörne a bicskám. Jóllehet, vannak csodára képes személyek, akik vissza tudnak térni a másvilágból. De én sajnos nem tartozom közéjük.

Zárnegar megnyugtatta.
— Van megoldás a szerencsétlennek tűnő helyzetedre! Menjél a sahhoz, kérd arra, szállíttasson rengeteg tüzelőfát a város főterére, és öntessen rengeteg kőolajat a fára. Majd mássz fel a máglyára, és szólj, hogy gyújtsák meg. Amint a petróleum és a fa tüzet fogott, vastag, áttekinthetetlen füst borít el mindent, semmi sem látszik majd. Én ekkor tündér édesanyámtól tanult varázstudományom által átváltoztatom magamat galambbá, téged pedig faágból faragott palcikává. A pálcikát a csőrömbe veszem, és felrepülök a fellegekbe. Így megmenekítelek téged a tűzhaláltól. Most ne gondolj arra, hogy ezután mi fog történni. Majd meglátod, minden jóra fordul. Meglátod majd, mit művelek én őfensegevel, a sahhal.

Báktjar úgy megörült, hogy táncra perdült. Majd a sahhoz sietett, és így szólt:
— Fenséges királyom. Örvendezzen a legjobb egészségnek! Az az alázatteljes kérésem, hogy a főtérre szállítsanak nagyon sok tüzelőfát, rakjanak belőle máglyát, borítsanak rá száz kanna kőolajat. Ekkor én a tetejére megyek. Amikor majd meggyújtják ezt mind, a lángok engem egyenesen az égbe emelnek, ahol is át tudok kelni a másvilágba. Csak könyörgöm, ne tagadd meg tőlem a nagy mennyiségű tüzelőfát. Hadd legyen a láng minél erősebb.
A sah így válaszolt:
— Drága barátom! Hová gondolsz? Azt hiszed, hogy én pont a tüzelőfán akarok takarékoskodni? Saját érdekem, hogy minél tökéletesebb legyen az a tűz.

A sah parancsára azonnal nekiláttak mindjárt a minden képzeletet felülmúló, legnagyobb máglya elkészítéséhez. Olyat, amin a Báktjarnak még a csontjai is szénné éghetnek, anélkül, hogy a legcsekélyebb nyoma is maradna annak, hogy valaha is létezett. Egyszóval a sah parancsára valóságos tüzelőfahegyet raktak a téren. Báktjar felmászott a tetejére, majd elkiáltotta magát:
— Gyorsan gyujtsátok meg! Nekem már ott kellene lennem a másvilágban!
Mire a sah:
— Jó utat kívánok!
Majd saját kezűleg gyújtotta meg a máglyát. A vezír és a sah borbélya pedig saját kezűleg még egy kis ráadás petróleumot öntöttek a fára, miközben így szóltak Báktjarhoz:
— A mi szüleink is odaát vannak. Légy oly bátyánk, őket is látogasd meg, és tudasd velünk, hogy s mint vannak. Ja, és add át nekik, légy szíves, üdvözletünket!

Ekkor aztán jó magasra csaptak a lángok, és körbevették Báktjart. A petróleumos fa úgy izzott, hogy a hatalmas füstoszlopok már el is rejtették főhősünket az odagyűlt tömeg szeme elől.

Zamegar megragadta az alkalmat. Semmi pillanat alatt galambbá változott, Báktjart pedig pálcikává varázsolta, azon nyomban kimenekítette őt a lángok közül.

A sah, a vezír és a borbély egész éjszaka ott maradtak a téren, hogy minél élénkebbre gerjesszék a tüzet fával és kőolajjal.

Hagyjuk őket a tűz közelében. Menjünk Báktjar palatájába, nézzük meg, mi újság ott.

Zárnegar és Báktjar 39 napon és 39 éjszakán át ünnepeltek, boldogan szórakoztak, énekeltek, táncoltak, ettek és ittak. A negyvenedik napon Zárnegar hercegnő azt mondta:
— Éljen a sah! Hála neki, mi nagyon jól éreztük magunkat. Eljött az ideje, hogy most őt is felvidítsuk. Ugyanis a sah azt várja, hogy üzenetet kapjon anyukája és apukája felől. Hadd teljesüljön az ő vágya is.

Zárnegar hercegnő odament a nappali polcához, levett onnan tintát, szadtollat, és egy pergamentekercset, amire még senki sem írt semmit. Elkezdett írni a tekercsre.
„Szégyeld magad fiam! Megérdemelnéd akár, hogy a gondviselés elvegye szemed világát. Te magad helyett Báktjart küldted hozzám. De tenmagad méltóságon alulinak tartottad, hogy eljöjj. Lustaság, vagy gőg? Jaj annak a gyermeknek, aki megfeledkezik szüleiről! Amíg még nincsen túl késő, hárítsd el fejed felől az átkot, amivel sújtottunk, azáltal, hogy mielőbb meglátogatsz bennünket. Hadd viduljunk fől a te arcod láttán. Mi, ha akarnánk sem tudnánk kimenni oda, ahol te élsz. De te viszont idejöhetsz, és vissza is mehetsz, bármikor, ha kedved tartja, mivel te még élő ember vagy. Jaj annak az ágnak, aki megfeledkezik a fa törzséről.”

A szöveg végére odaírta a sah felmenőinek nevét, hetedíziglen visszamenőleg. Ezt követően aláírta a pergament a sah apjának nevével. Két másik hasonló pergamenüzenetet készített még, egyet a vezír apjának nevében, egy másikat a borbély szülőjének aláírásával. Zárnegar mindhárom levelet berakta a férje hátizsákjába, majd a pirkadatot megelőzve kikísérte Báktjart a város főterére. Báktjar a hamuhalmaz közepére ült. Zárnegar egy lapáttal tetőtől talpig beborította őt hamuval, miután a fiú szemét lecsukta.

Reggel, amikor a sah felébredt, mindjárt küldött a vezírért és a borbélyért. Mindhárman kivonultak a főtérre. A hamuhalmazban keresgétni kezdték, mi maradt ott Báktjarból. A hamut jobbra-balra lapátolgatták tüntetőleg, hogy az emberek lássák, hogy semmi sem maradt Báktjar személyéből, továbbá, hogy nem ig tért vissza a túlvilágból.

Báktjar hirtelen megjelent a hamuhalmaz kellős közepén. A feje, az arca és a teste mind tele volt hamuval. Amennyire csak sikerült neki, lerázta magáról a hamut és így szólt a sahhoz:
— Éljen a király! Nagyon siettem, mert féltem, hogy nem érek visszaa határidő végéig, amit fenséged megszabott nekem. Most, hogy sikerült megnyugtatnom nemes szándékú megbízóimat mind küldetésem sikeréről, őszintén örülök annak és meghat, hogy fogadóbizottságként elébem jöttek, hogy meggyőződjenek arról, hogy jó egészségnek örvendek, hogy sikerrel járt a küldetésem. Én teljesítettem a nagyfényességű király parancsát. Sikerült találkoznom felséged édesapjával és édesanyjával. Átadtam minden üdvozletet és üzenetet. Ők odaát jó egészégnek örvendenek. Szép házban laknak, a paradicsom kertjében. Amikor belép az ember a verandájukra, egyik oldalon ott látja a tej tavát, a másikon pedig a méz folyóját. Minden szempontból kényelmesen léteznek. De álljon tőlem távol a sah dühe! Ők felségedre haragszanak, királyom.

A vezír azt kérdezte:
— Az én szüleimmel is találkoztál?
Így válaszolt Báktjar:
— Hát persze, a te szüleid, kegyelmes uram, akárcsak a borbélymester szülei, mind békésen léteznek odaát és ugyanúgy, ahogyan önök itt szolgálják őfelségét, az önök szülei is ugyanígy szolgálják tovább odaát őfelsége szüleit. Hoztam a nemes halottaiktól mind leveleket az utódoknak.

Ekkor mindhárom levelet elővette a hátizsákjából, és tisztelettudóan átadta azokat a sahnak, a vezírnek és a borbélymestemek. Amikor a sah elolvasta a levelét, elpirult füle tövéig. Amint a vezír tudomást szerzett levele tartalmáról, olyan lett a színe még a haja tövénél is, mint a vér. A borbély is elolvasta a neki szóló túlvilági üzenetet, még a kopasz feje is olyan lett, mint a vörösen lángoló tűz.

Végül a sah megszólalt:
— Báktjar! Mennyi tűzifa szükséges ahhoz, hogy én átjuthassak a túlvilágra
— Én is meg szeretném látogatni a szüleimet odaát, ha felséged megengedi, mondta a vezír.
— Jaj! — mondta a fodrász —, könyörgöm, vigyenek engem is magukkal!
— Mindhármuknak nagyon-nagyon sok tűzifára lesz szükségük. Legalább tizenöt mázsára.
A sah azonnal kiadta a parancsot. Odaszállították a tizenöt mázsa fát. Majd vezírével és borbélymesterével felmásztak a farakás legtetejére. Onnan megparancsolta a szolgáinak, gyújtsák meg a máglya mind a négy oldalát.

Addig sosem látott hatalmas tűz lángjai csaptak fel ekkor az égig. A lángok a sahot és két cinkosát átsegítették a túlvilágra, ahová el akartak jutni. Az ország népe utálta a sahot. Az emberek fellélegeztek, és hálából, amiért megszabadította őket undok zsarnokuktól, Báktjart királyukká választották.

Báktjar olyan igazságosan uralkodott, hogy a nép csak azt hajtogatta:
— Ó, bárcsak előbb mi magunk elkergettük volna a zsarnokot, és bár már előbb Báktjar irányítására bíztuk volna sorsunkat. Báktjar tehát király lett. Felesége, aki amúgyis hercegnő volt, korának legszebb és legokosabb királynéja lett. Báktjar most már sahként felvette a kapcsolatot Zárnegar apjával, aki megbékélt azzal a ténnyel, hogy lánya egy nagy királynak a felesége.

Amit Báktjar nem is látott személy szerint az általa megvásárolt álomban, azt most meglátta a valóságban, a legeslegéberebb állapotában. Tehát megérte neki az egész nyáját odaadni az álomért, nevét pedig elcserélni az öreg Báktjar nevére. Nem véletlenül mondják, ha keresel valamit, nem találod meg ott, ahol keresed, annál inkább ott bukkansz rá, ahol a legkevésbé számítasz rá.

Zámegar és Báktjar nem költöztek be a volt zsarnok palotájába. Báktjar ott csak az ország ügyeit intézte. Minden este hazament onnan saját régi kis palotájukba.

Egyik este hazament, látta, hogy Zárnegar már mélyen alszik. Nem ébresztette fel. Támadt ugyanis egy ötlete. Levetette pompás ruháit és visszabújt Saját régi pásztorruháiba, majd a földre feküdt, mint azelőtt a pusztában, amikor pásztorkodott. A fejét behúzta a válla közé, a térdét az álla alá húzta, mint amikor kint feküdt a szabadban, és menten el is aludt.

Ejféltájt Zárnegar felébred. Annyit látott a sötétben, hogy egy idegen ember alszik a szoba közepen, a földön. Ment azonnal a szolgáért, akik a szobába siettek. Nem tudták, hogyan jutott be a furcsa idegen, sem azt, hogy mit csináljanak vele. Öljék meg egyszerűen, mint betolakodót, vagy adják rendőrkézre. Ekkor Zárnegar szerencsére egy gyertyával közel ment az alvó alakhoz, megnézte az arcát és felkiáltott:
— Megálljatok! Ez maga a király, a férjem. Ő néha álruhát ölt magára. Most is ez történt. Ti csak menjetek vissza a helyetekre. Én majd gondját viselem.

Egyszóval a lakájok kivonultak. Zárnegar szeretetteljesen leült a földre, Báktjar mellé, és vigyázott férje álmára.

Kis idő múltán Báktjar felébredt, amikor Zárnegart látta virrasztani maga mellett, egy pillanatra elcsodálkozott. Behunyta a szemét, majd ismét kinyitotta, Zárnegarra pillantott, és elnevette magát. Zárnegar nem értette, mit talál rajta ilyen viccesnek a férje, ezért megkérdezte:
— Mi történt Báktjar? Miért nézel engem így, és miért kacagsz?
Báktjar ezt válaszolta:
— Azon nevetek, hogy valóra vált az az álom, amit egy öregembertől vettem. Ő ugyanis azt álmodta, hogy egy éjszaka kellős közepén kisütött a Nap, és az ő arca fö1é hajolt. Az emberek szerint ez lehetetlen. És lám, a lehetetlen valóra vált, mivel te, Zárnegar hercegnő olyan ragyogóan szép vagy számomra, mint a Nap. itt az ideje elmondanom neked, engem nem Báktjamak hívnak eredetileg. Ezt a nevet én megvettem valakitől az álmával együtt. Az én valódi nevem Málák Mohámmád. Meg tudsz nekem bocsátani, amiért ezt csupán most mondom el neked?
— Igen — mondta Zárnegar. — En így is nagyon szeretlek téged. Azt ajánlom, az emberek tudatában neked továbbra is Báktjamak kell maradnod, és továbbra is érdemes megélni az álmodat. Én ennek örülnék a legjobban.

Báktjar tehát végre rátalált a megvásárolt álmára. Te pedig nézz arra a fára! Három alma esett le az ágáról: egyik az enyém, a másik a tiéd, a harmadik… a harmadik legyen azé, aki elmesélte a történetet!