Akármilyen üggyel-bajjal, felsegítették anyjukat az autóbuszra. De mire mindhárman felkecmeregtek, már egyiküknek sem jutott ülőhely. És még őutánuk is szálltak fel utasok, „isten segíts” fohászkodásokkal. Izzadságszaggal keveredett benzinbűz lepte el a kocsi belsejét. A sofőr bal oldalán egy katona ült. A sapkájával legyezgette magát. A sofőrtől jobbra pedig, a nagy benzinkannán, egy barna fiatalember ült. Mariam végigpásztázta az autóbusz utasait. Többségben nők voltak, legyezővel a kezükben. Azonban egyikük sem mozdult meg, hogy legalább Mariam anyjának helyet szorítson. Azt gondolta: „Nem látják, hogy vak?” — és rápillantott anyjára, aki nyugodtan állt, és nem látó tekintetével mintha útitársaik beszélgetését figyelte volna. Tétován álltak az autóbusz közepén, nem mertek senkihez se fordulni. A kalauz rájuk kiabált: „Menjenek beljebb!” Mariam megfogta anyja kezét, és az autóbusz mélyébe húzta. Körülnézett egy pillanatra, de nem látta a bátyját. Amikor azután megpillantotta a pléhkannán ülő fiatalember mellett, csodálkozott is, meg sajnálta is, hogy nem édesanyját sikerült a kannára ültetniük.

Az autóbusz megindult, az utasok hangos fohászkodásai közepette. Először hátrált, majd kigördült az ott álló autóbuszok sorából. Áthaladt néhány teheráni utcán, és végül Rej város — Perzsia régi fővárosa — országútján megindult célja felé.

Mariam az anyja kezét fogta. Nehéz volt a batyu a hóna alatt. Földig érő fekete csádorja is le-lecsúszott a fejéről, és így nem tudta, melyiket tartsa a másik kezével. Végül is a fogai közé vette a csádor csücskét. Az autóbusz minden zökkenésénél elvesztették az egyensúlyukat. Mariam félt, hogy mindketten a földre zuhannak. Pedig ahhoz nem is lett volna elég üres hely az autóbusz padlóján.

Amikor már kezdték megszokni a helyzetüket, Mariam szeme egy öregasszony tekintetével találkozott, aki mintha már régebben figyelte volna őket. Mariam könyörögve nézett rá. Csontos nő volt, púpja kidomborodott a csádorja alól. Végül is az öregasszony arrébb húzódott. Előrehajolt. Megfogta Mariam anyjának a kezét, leültette maga mellé. Egy fiatal nő, aki az öregasszony mellett ült, a fogai közt szűrte: „Nahát!” — és elhúzódott az öregektől. Mariam a hóna alatt tartogatott batyut anyja térdére tette, és megfogta az autóbusz fémkorlátját. Megnyugodott. Az öregasszony legyezőjének a szele őt is érte. Arcából kissé félrehúzta a csádor szélét, és rámosolygott az öregasszonyra.

A fiatal nő hangosan megjegyezte: „Mindenkinek anyja, csak nekem mostohám.” És az öregasszony azt felelte: „Elég már, elég!”

Az alkonyati napfény be-becsillant az autóbusz üveg és függöny nélküli ablakán. A jármű mozgása és az erős hőség úgy elbágyasztotta Martamot, akárcsak valami kényelmetlen bölcső. Azoktól az asszonyoktól, akik, mint ő maga, a két sor ülés között álltak, és akárhogy is kapaszkodtak valamiben, nem láthatta a bátyját. Egyszer, amikor az autóbusz zökkenésétől az asszonyok féloldalra dőltek, megpillantotta fivére profilját, amint a fiatalemberrel beszélgetett, és szabadjára engedte a képzeletét. Elgondolkodott. „Vajon mit is mondhatnak egymásnak?” És elképzelte: „Ha én lennék az ő helyében, megfőzném ezt a fiatalembert. Mert ideje, hogy megnősüljön. Már az álla is pelyhesedik. Azt mondanám neki: „Nézd, testvér, van a háznál egy eladó lány.” Nem! Ez rossz! Azt mondanám: „Nálunk a húgom vezeti az egész háztartást; az ember mind a tíz ujját megnyalhatja a főztje után. Úgy kivasalja a ruhámat, mintha csak a tisztítóból hozták volna haza. Öt osztályt is járt, történelmet tanult… földrajzot… számtant…” Igen, azt mondanám: „Testvér, ki viseli gondodat? Ki stoppolja a harisnyádat.” Nem, ez sem jó! Erre azt is felelheti: „Az anyám”, vagy: „A nővérem…” Jobb, ha így kezdi a bátyám: „Testvér, ideje már, hogy én is, te is a magunk lábára álljunk. Meg kéne nősülnünk, és a magunk sorsával törődnünk…” Ejnye, micsoda ostobaság! Hogy a fiatalember a bátyámhoz adja a húgát és újra csak hoppon maradjak? Biztosan ő az ügyesebb. És idősebb is.

Az autóbusz nagyot zökkent, és minden utas féloldalt dőlt. Mariam anyja majdnem lecsúszott az ülésről az öregasszony mellől. De hová is eshetett volna? Látta, hogy az anyja és az öregasszony beszédbe elegyedtek. Hallotta, hogy az öregasszony nyugtatgatja az édesanyját.

— Hát mit gondol, miért vág neki az a sok ember az ilyen nagy útnak? Bizony, nemhiába! Bibi Sahrbánu — áldja meg az isten — nagy csodatevő.

És az anyja így szólt:

— Ha teljesíti a kívánságomat, és meggyógyítja a szemem világát, jövő ilyenkor két ezüstszemet hozok neki.

És Mariam sejteni kezdte anyja valódi kívánságát. Atnézett az asszonyok fölött, s meglátta a bátyját, aki egyre csak beszélt. „Ugyan, nem énrólam beszél! Velem senki sem törődik. Senki sem mondja: »már eladó a lányunk«. Mindenki csak anyámra gondol. s igazuk is van! Hiszen én magam talán keveset bánkódom miatta? Talán nem én vagyok a mankója? Talán nem hagytam abba az iskolát? Nem végzem a házi munkát, hogy apámnak ne legyen oka panaszra? Vajon nem töröm magam látástól vakulásig? De törnöm is kell magam, nincs mese. Hisz az én édesanyámról van szó…”

„Tudom, hogy őróla beszél a bátyám is. Hiszen őmiatta vakult meg. Most biztosan azt meséli: »Megfájdult a szemem, csak fek üdtem naphosszat, nem tudtam már eljárni a cipészműhelybe. Nem gyógyultam meg, akármennyi fogadalmat tett is anyám, akármennyit költött is felcserre, patikára. Ezért minduntalan a falba verte a fejét, egyre csak tépte a haját. A mellét verte, égnek emelte az arcát és úgy könyörgött: »Istenem, vedd el inkább az én szemeimet, de add vissza a fiam szeme világát.« Meg is vakult. Előszor a jobb szemére, azután pedig a bal szemére is. Elsorvadt a szemhártyája és mi mindannyian a rabszolgái lettünk.”

Mariamnak elszorult a szíve, elfulladt, és ránézett az anyjára, aki féloldalt ült, és ráncos kezével az ülés karfájába kapaszkodott. Fénytelen, nyitott szemével maga elé meredt, mintha figyelt volna valamire. Mariam átkozta magát: „Lelketlen lány, nem szégyelled magad? Ha férjhez mégy, ki vezeti majd szegény anyádat kézen fogva? Ki viszi el a fürdőbe? Ki tartja rendben a házat, hogy apád ne tegyen szemrehányásokat? Magától értetődik, hogy anyám vakságáról beszél a bátyám! Hát még mit nem? Még ha a fiatalember meg is akarná tőle kérni a kezemet, akkor is azt kellene, hogy mondja: »Lehetetlen! A húgomnak az anyámról kell gondoskodnia.« Nem engedheti… nem engedheti meg, hogy én férjhez menjek. Hiába is okoskodom, hogy teljesítse a kívánságomat a Bibi… Ekkora nyomorúságot nem vihetek a férjem házába hozományul.”

Anyja hangjára tért magához, ahogy csodálkozva kérdezte az öregasszonytól:

— Azt mondja, királylány volt?

És az öregasszony azt felelte:

— Nahát, igazán nem tudta, hogy Bibi Sahrbánu királylány volt?

Az anyja szabadkozott:

— Nem. Honnan tudtam volna?… Én ki sem mozdulok a házból.

Az öregasszony kihúzta magát és folytatta:

— Na igen. Hol is hagytam abba?… Ja igen, Sahrbánu, a padisah lánya, áldja meg az isten, az arabok kezére került, foglyul ejtették, és elvitték Darnaszkuszba, hogy ott a vásáron eladják rabszolganak. Ali, a kalifa, megtudta, hogy a lány hercegkisasszony, és a perzsa Szalmunra bízta, azzal, hogy adja feleségül a kalifa fiához.

Az öregasszony szavainak folytatása elveszett az autóbusz csörömpölésében, amely most hepehupás, göröngyös úton haladt, és rettenetesen zötyögött. Az öregasszony előtti ülésen egy gyermek sírva fakadt az anyja ölében, és semmiképpen nem akart szopni. Az anya úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Körülötte egész sereg kisebb-nagyobb gyermeke szorongott, egymás hegyén-hátán.

Mariam most az öregasszony mellett ülő fiatal nő hangját hallotta:

— Nem így volt! Jazid is megkérte az imám Hoszein menyasszonyának, Sahrbánunak a kezét, aki azt üzente Jazidnak, hogy „az egész világ legyen a tiéd, de én csak az imám felesége leszek, hiszen az ítélet napján, a világ végén, ötvenezer év múlva, nekem is, és enyéimnek is, ő lesz a megváltója.

Az öregasszony felkiáltott:

— Ugyan, nem mindegy az? Én talán mást mondtam? Azt hiszem, így nemigen lesz áldásos ez a zarándokút számunkra, a te örökös kötekedéseddel.

Mariam ismét édesanyja hangját hallotta, amint közbeszólt:

— Nézze, kedvesem, az embernek meg kell férnie a menyével. Fohászkodjunk!

De az öregasszony mérgesen folytatta:

— Még jó, hogy meddő vagy! Hogy bánnál velem, ha még gyereked is lenne?

A fiatalasszony kinyitotta a száját. Mariam nem tudta, hogy válaszolni akart-e vagy sóhajtani. Bárhogy is volt, hangja elveszett az utasok hangos fohászkodásában, amint az autóbusz sebessége növekedett a lejtőn.

Az autóbusz nyikorogva megérkezett a hegy lábához, és mindnyájan kiszálltak. Mariam szállt ki legutoljára édesanyjával. A többiek nyomába szegődtek. Az utasok egy-egy csoportja viharlámpával a kezében indult el, megfelelő helyet keresni az éjszakai pihenéshez. A katona feltette a sapkáját, és felsrófolta nagy viharlámpáját. Néhány nő, földig érő, vadonatúj fekete csádorban, szabályos rendben felsorakozott a katona körül, és erősen elfedték az arcukat.

Mariam bátyja egy nagy, poros takarót cipelt a vállán, és követte őket. Mariam megfogta bátyja karját, megszorította, és így szólt: — Nicsak, ezek biztosan előkelő, gazdag hölgyek.

Az anyja kérte:

— Meséld már, kisanyám, milyenek? — Mariam nem akarta anyját elkeseríteni, hiszen az ő szeme volt az édesanyjáé is.

— A csádorjuk vadonatúj! A katona az egyik kezében nagy bőröndöt tart, a másikban pedig viharlámpát. Az egyik nő nagyon magas. Úgy hordja a csádort, mint magas ciprus a lombját.

A fivére megkérdezte:

— Vajon miért jöttek ezzel a rozoga busszal?

Mariam így felelt:

— Biztosan nem akarják, hogy felismerjék őket.

De anyjuk megjegyezte:

— Nem úgy van az, lelkem! Minél több nehézséget szenved el az ember a zarándokúton, annál nagyobb lesz a jutalma…

És ismét felhangzott bátyja hangja:

— De hát ezek mit kívánhatnak még? Hiszen nekik igazán mindenük megvan.

A kis családnak nem volt lámpája, de a többiek majdnem mindnyájan hoztak magukkal. A katona lámpása csak úgy ragyogott a többiek alig-alig világító lámpái között. Azok csak pislákoltak, mint távoli, ismeretlen kis csillagok. Hol elhomályosult a fényük, hol ismét felragyogott.

Mariam folyton meg-megállt, és hátrafelé nézegetett. Keresett valakit, de sehol sem látta. Amikor utoljára hátranézett, megpillantotta a viharlámpa fényében az öregasszonyt, aki velük utazott, és úgy látta, mintha őrá nevetne és integetne neki. A bátyja előrelépett, megragadta a kezét, odébb húzta, és így szólt hozzá:

— Gyere már! Nem illik hátranézegetni.

— Kicsavarod a kezem. Mi közöd hozzá?

Édesanyja az örökös dorgálást ismételgette:

— Engedelmeskedj, Mariam! Ha szól valamit a bátyád, mondd, hogy „igenis”!

— Én aztán meg se mukkantam, ő morog folyton.

A bátyja magyarázkodott:

— Hiszen ezer gondja van az embernek. Nagyon szeretném, hogy a mama szeme meggyógyuljon, és te is főkötő alá kerülj, mint ahogy megérdemled. Én hozzátok vagyok láncolva! Ha nem ragaszkodnék annyira hozzátok, már a hetedik határt járnám Indiában!

— Kívánd, hogy adja isten, mondd: insallah — biztatta az anyja. Úgy elárasztotta őket a nyomorúság, mint a fekete iszap. Rúgkapálóztak benne, egymásba ütköztek és egymást bántották, azután meg újra sajnálták egymást. Mariamnak most úgy megesett a szíve a bátyján, hogy majdnem átölelte. „Rám is gondol! Rám is gondol” — mondta magában.

Azután felfigyelt anyjára, amint így szólt:

— Kár, hogy Reza nem jöhet be a szentélybe, hiszen az női szentély. Ha bejöhetne, a Bibi biztosan az ő kívánságát is teljesítené. Azt mondják, hogyha férfi közeledik a háremszentélyhez, rögtön kővé változik. De ez talán nem is igaz.

Az én kívánságom teljesülése a két karomban van. De ha akarjátok, belépek a háremszentélybe, és nem is változom kővé…

Az anya intette:

— Fiam, adj hálát az égnek, nem jó kételkedni… Én magam fogok érted gyertyát gyújtani. Azt mesélik, hogy egyszer egy néger rabszolga kételkedni kezdett, aztán ahogy be akart lépni a háremszentélybe, kővé dermedt… Ne rémítgess! Nehogy eszedbe jusson belépni!… Fiam, azt mondják, a barlang előtt álló eperfa is teljesíti az ember kívánságát, hoztam is néhány fogadalmi pántlikát, hogy rákötözzem a fára. Érted is, a húgodért is, apádért és magamért is. De majd azt kérem a Bibitől, hogy először a gyermekeim kívánságát teljesítse, csak azután gyógyítsa meg az én szememet. Ti vagytok a fiatalok, előttetek az élet. Az én napom már letűnőben van.

Mariam, csak azért, hogy elterelje anyja figyelmét gondjairól és kívánságairól, megkérdezte:

— Anyám, kitől tudod mindezt?

Az öregasszonytól, aki mellettem ült. Azt is elmondta, hogy a barlangban folyik egy patak, amelyik valahol az Eufráteszbe torkoll. Bibi Sahrbánu pedig ebből a barlangból jött, és onnan indult el a hegy felé.

— Igaz is, miért zarándokolt ide az öregasszony? Hogy mennyit zsörtölődik a menyével! A menye pedig milyen fensőbbségesen beszél vele.

Az anya megjegyezte:

— Senkiről sem szabad rosszat mondani a háta mögött. Magunknak talán kevés a bűnünk, hogy a másokét is magunkra vegyük?

Mariam azt mondta:

— Én tudom, miért jött a zarándokútra. Hallottam, amikor elmesélte magának. Azért jött, hogy gyermeke lehessen a menyének.

Nagyon szeretett volna hátrafordulni, és megkeresni az ifjút, aki a bátyja mellett ült az autóbuszon. A fiú barna bőrű volt és fekete szemű. Széles a válla… és Mariam, akarata ellenére, szünet nélkül csakis őrá gondolt, semmi másra.

Egy széles patak partján rakták le a holmijukat. A takarót leterítették a földre, és rá a pokrócot. A levegő kezdett lehűlni. Enyhe szél fújdogált. A békák kuruttyolása távoli ének hangjaival elegyedett. Néha még a madarak szárnysuhogását is hallani lehetett. Az utasok mind letelepedtek a patak mentén. Némelyek még a vallásos tisztálkodás szertartását végezték, mások pedig már imádkoztak. Fel-felhangzott fohászkodásuk: „Allah hatalmas. Allah akbar.”

A katona viharlámpája ott lógott egy fán, és ontotta a fényt. Azok a jómódú, előkelő asszonyok kis imaszőnyegeken ültek. A baka, nyitott ingben, csak fújdogálta, élesztgette a szamovár parazsát. Sapkája is a fán lógott. Mariam a pokrócukon ült, szemtől szemben a többiekkel, az édesanyja oldalán, és látott helyette is. De most már inkább saját magának nézelődött, egy elveszített arcot keresett, de nem találta meg. Velük szemben ott pihent a földön a sokgyermekes családanya, és derékig kigombolt ruhában szoptatta legkisebbik gyermeket. A ferje ingujjban es pizsamanadrágban rendezgette a család helyét. A többi gyerek, akik az autóbuszon szorongva egymás mellett ültek, most ott nyüzsögtek az anyjuk szoknyája körül. Az egyik fiúcska segített édesapjának. A fakó pokrócgöngyölegből zománcozott tányérokat szedtek elő, és néha egy-egy falat kenyeret osztogattak a többi gyereknek. De akit Mariam látni szeretett volna, nem volt a közelükben.

A sokgyermekes családon túl ott ült az öregasszony a menyével, azok után pedig a jómódú asszonyok társasága. Három közülük a többieknek háttal ült, a magas asszony pedig velük szemben. Mariam ezek között sem látta őt.

Azon töprengett, hogy mielőtt visszatérne a bátyja, elmondja-e titkát édesanyjának? De ugyan miféle titkát? A titkot, amelyre boldogtalanságának sötét fátyla borul. Mariam szeretett volna valami összefüggést felfedezni a szeme elől elveszített személy és a többiek között. Ismét végigszemlélt mindenkit. De mindnyájan — még az öregasszony meg a menye is — ismeretlenek voltak számára.. Őt azonban mintha már száz éve ismerte volna.

Végre megérkezett a bátyja. Kibogozták a batyut, amelybe a vacsorájukat kötözték. Enni kezdtek a csendes sötétségben. Mariam elmerült gondolataiban. Bár megkérdezhette volna a bátyjától: „Mondd csak, hová tűnt az útitársad? Talán a föld nyelte el?”

Egy hang zökkentette ki Mariamot álmodozásából.

— Bismillah! Isten nevében! Parancsoljanak, isten nevében! Csak olyan Szerény falatka ez. — Az öregasszony volt, kedveskedő kóstolójával, két nagy darab vagdalt hússal, amit kenyérszeletekre rakott. Majd így folytatta: — Friss teánk is van. Nem parancsolnak belőle?

Amikor elfogyasztották a vacsorájukat, az öregasszony ismét megjelent két pohár teával, leült Mariam édesanyja mellé, és sokáig elbeszélgetett vele. Mariam örült, hogy édesanyja barátnőre talált. A két asszony elüldögélt a sötétben, távol a többi utastól. Talán nem is voltak annyira távol, csak idegenek jártak körülöttük, és egyedül érezték magukat. Az édesanyát vaksága mindenkitől elkülönítette, és úgy érezte, mintha gyermekeinek — bár már nem voltak kicsinyek — szintén osztozniuk kellene sorsában, ugyanabban a sötétségben, magányban kellene élniök, görcsös fájdalommal a szívükberi.

Az öregasszony beszélt, de Mariam csak a hangját hallotta, és néha egy-egy szavát vette ki, magába merült, nyugtalankodott, és tekintetével folyton csak a tömegben keresgélt. Bárcsak megtaláln á! Hirtelen felfigyelt az öregasszony szavára. Figyelt, és szívdobogása egyszer csak meggyorsult: „Az lesz csak a mulatság, ha nem tud szamarat szerezni ezeknek a kicicomázott, gőgös hölgyeknek. Jól néznek majd ki, itt ülhetnek reggelig az imaszőnyegükön.”

Mariam is bekapcsolódott a beszélgetésbe:

— Miért? Kik ezek? Hány emberük van?

Megijedt a saját hangjától. Mintha csak a kút mélyéből hangzott volna. Az öregasszony így szólt:

— Mi egyszerű szegény emberek vagyunk, nem igazodunk el a nagyságák ügyes-bajos dolgaiban. A férjük alighanem katonatiszt, hiszen tiszti szolga áll a rendelkezésükre. A fiatalember pedig, aki az ágyneműjüket kellett volna, hogy ideszállítsa, biztosan a szolgájuk volt.

Mariamnak elakadt a lélegzete, de önkéntelenül elnevette magát.

A lány összegöngyölte csádorját, és a feje alá tette. Lefeküdt anyja mellé. Máris hallotta alvó bátyja szuszogását. De tudta, hogy ő maga nem fog egyhamar elaludni. Nem csupán azért, mert nagyon is alacsony volt a feje alja, tulzottan kemeny es nyirkos a fekvőhelye, Vagy mert a többi utas sürgés-forgásának zaja még nem ült el egészen, és még ragyogva égett a legtöbb lámpa, különösen a katona viharlámpája, hanem főleg azért, mert végre megpillantotta a fiatalembert, és figyelmét most ő kötötte le.

Onnan, ahol feküdt, háttal édesanyjának, és szemközt a többiekkel, Mariam figyelemmel kísérte az ifjú minden mozdulatát. Nem figyelt a sokgyermekes családra, amely éppen vacsorázott, sem az öregasszonyra, sem annak a menyére. Valamennyi zarándok a szeme előtt volt, de észre sem vette őket. Csak az ifjút látta, amint kiszedeget egyet-mást valami nagy bőröndből. Figyelte, amint feltöltötte a viharlámpát, és azután leterítette az abroszt.

Ébren maradt, amíg csak el nem oltották a nagy viharlámpát, majd sorra a többi kisebb lámpát is. A velük szomszédos család lecsavarta a lámpáját. Aztt nem látta, hogy pontosan hol is feküdt le a fiatalember, de tudta, hogy valahol a közelben lehet. Tekintete a családanyára esett, aki ott aludt a közelében, míg a kisbabája még egyre szívta a mellét. Látta az asszony arcát a lecsavart viharlámpa halvány fényében: sápadt volt, és úgy rémlett neki, mintha lehunyt szemével még most is a gyermekét figyelné.

Újra nyugtalanság töltötte el Mariam szívét. Hiába szorította össze a szemét, csak nem tudott elaludni. A közelség ellenére még édesanyjától is eltávolodott. Már nem is tudta, hol van, és hogy micsoda éjszaka ez. Akárhányszor elgondolkodott, mindig azt az első éjszakát élte át ismét, amikor édesanyja megvakult. Amikor már sötétség borult a jobb szemére. Bár akkor még látott a bal szemével, Mariam és Reza gyászba borult, és hosszú ideig nem is mondták meg a dolgot még az édesapjuknak sem. Majd meg egyre az a nap jutott eszébe, amikor elbúcsúzott az osztálytársaitól, az igazgatónőtől, a tanító nénitől és az iskolaszolgától. Édesanyja előző este vakult meg mindkét szemére. Amikor beesteledett, kijött a konyhából, hirtelen leült az udvari vízmedence szélére, és sikoltozni kezdett. Micsoda szívtépő sikoltás! Borzalmas volt, akárcsak a lovak vészjósló nyerítése. Micsoda hideg éjszaka volt! Mariam megértette, hogy anyja teljesen megvakult… Jaj! Most az a nap jutott eszébe, amikor elmentek a kórházba, és az orvos azt mondta: „Nénike, túl későn jött! Már semmiféle orvossággal sem tudom visszaadni a szeme világát.” És Mariam sírva fakadt, az édesanyja pedig így szólt: „Hiszen az ember úgysem menekülhet el a sorsa elől.” Eszébe jutott, hogy ezt a szerencsétlenséget sokáig eltitkolták a rokonság elől. Esténként mindhárman együtt ültek, úgy várták haza az édesapjukat. Ő meg Reza összedugták a fejüket. Többnyire még lámpát sem gyújtottak. Mit is ért volna a lámpavilág?…

De ma este ugyan micsoda ördög szállta meg? Sem a bűnbánat, sem az imádság nem tudta gondolataiból elűzni a barna bőrű, nagy szemű, vállas fiatalembert.

Egyszerre csak önmagát látta, amint gyermeket szoptat. Kezét a mellére tette, simogatta a kebleit, mint két galambot.

Majd jött a fiatalember, és leült anyja helyére: „Micsoda fekete szemek!” Mariam szemrehányást tett magának: „Nem szégyelled magad, te lány! Hát nem esküdtél meg, hogy úgy gondoskodsz anyádról, mint egy szál virágról? Nem fogadtad meg, hogy egy percig sem hagyod magára? Hát nem te mondtad neki: »Anyám, én vagyok a te szemed.«? Talán nem mondtad? Vajon amikor anyád tapogatózva kivonszolta magát a konyhába, leült a kemence padkájára, és megkérdezte tőled, mit segíthet, akkor nem csordult-e ki a könnyed a parázsra? Egy napon nem vette-e észre, nem jött-e oda hozzád, nem nyúlt-e könnyes szemedhez? Talán nem ölelted át akkor? Nem mondtad neki: »Én vagyok a te szemed.«? Most meg el akarod hagyni, hogy férjhez menj? Hogyan? Nevetséges! Különben is, senki sem kért meg téged.”

De Mariam biztos volt benne, hogy akarja őt valaki. Csupa könyörgés volt az egész teste. Keze ismét a mellére tévedt. Forró volt, és valami gyorsan vert a bal felén… Sajnálta magát: „Hát lehetséges, hogy Bibi az én kívánságomat is teljesítse és anyámat is meggyógyítsa, és még…” A szeme egyre jobban égett.

Végeláthatatlan sivatag közepén állt. Körülötte csupa pálmafa. Csatában elesettek holttesiei borították a homokot, ameddig csak a szeme ellátott. Mariam ott imbolygott tétován a halottak között. Nem tudta, hogy melyiket nézze. A nap égető melege szinte egészen az agyvelejéig hatolt. A vérszag, a holttestek látványa és a nap tüze felkavarták a gyomrát. Hányingere támadt. Szeretett volna elfutni, de földbe gyökerezett a lába.

A távolban sátrat pillantott meg egy patak közelében. A sátor piros volt. Egy katona állt a sátor bejáratát takaró függöny előtt. Hosszú kardot tartott a kezében, és a meilvértje is piros színű volt. A sátor belseje nem látszott tisztán. Mariam egyszerre csak ott termett a sátor mellett. A katona a sapkájával legyezte magát a melegben.

Teljesen elfátyolozott arcú nő lovagolt el Mariam mellett. Vágtató lova egyetlen lendülettel ugrott át a patakon, és a túlsó parton ért földet. Szárnyas ló volt, repült a levegőben. Micsoda gyönyörű paripa, micsoda fej, micsoda nyak! Ám véresek voltak a szárnyai. Az asszony egyenesen ült a lovon, és az arcát egészen elfedte a fátyla.

…Mariam a patak partján állt. De a patak medre száraz volt. Vissza akart fordulni, hogy egy csupor vizet kérjen a katonától. Ha ihatott volna, máris jobban érezte volna magát. De nem volt már ott sem sátor, sem katona. A távolban megjelent a fekete szemű fiatalember. Vizestömlőt cipelt a vállán, arab ruhában volt, de mezítláb. Mariam odahajtotta a fejét a vizestömlőhöz, és ivott… ivott. Rózsavizes sörbet volt benne: „Szomjazó ajkad emlékére, ó, Abdol Huszein.” De akármennyit is ivott belőle, nem oltotta a szomját. A tömlő egészen kiürült. Mariam megrázogatta az üres tömlőt, visszaadta a fiatalembernek, és így szólt: „Isten az örök üdvösség vizéből juttasson neked, ifjú.”

Azután ismét a sátor közelébe került. Mintha veszekedtek volna a sátorban. Férfiak veszekedtek, olyan nyelven, amelyet Mariam nem értett. Azután a fiatalember két köteg ágyneműn ülve jött, szamárháton. Messziről jött. Egyszerre csak bent volt már a sátorban.

Az elfátyolozott nő távolodott, de Mariam még látta őt. A patak innenső partján két ifjú állt, selyembrokát köntösben. Arcukat vékony fátyol borította. Korona is volt a fejükön. A patak túlsó partján pedig két ugyanolyan öltözékű ifjú kísérte az elfátyolozott asszonyt. Amikor Mariam meglátta őket, futni kezdett feléjük. És mielőtt eltűntek volna a szeme elől, utol is érte őket. Megragadta egyikőjük brokátköntösének a szegélyét. A koronás ifjú félrevonta fátyolát. Ugyanaz a fekete szemű fiatalember volt. Mariam könyörögni kezdett:

— Eltévedtem, fiatalember. Nagyon félelmetes ez a sivatag. Az isten szerelmére, vigyél el innen, fiatalember!

Az ifjú karjaiba vette Mariamot, és egy szempillantás alatt letette a patak túlsó partján egy nagy pálmafa alá, de ő maga eltűnt. Jó illata ott maradt Mariam testén. Tömjénnel szentelt föld illata volt, szentélyek illata.

Mariam a hóna alatt, ott, ahol az ifjú megérintette, bizsergést érzett. Csak úgy sóvárgott a szerelemtől. Masallah, micsoda magas termetű, csinos fiatalember! Milyen vállas! Az ajka fölött pedig bajuszka ütközik.

Mariam a csádoros asszonnyal lovagolt a paripán. Férfi módra ülték meg a lovat. Mariam ült elöl. Amint tartotta a gyeplőt, az asszony mindkét kezével Mariam keblét érintette. Mariam hátratekintett, és szemügyre vette az elfátyolozott asszonyt. Az felhajtotta a fátylát. Gyönyörű szép arca tündökölt, akár a nap. Szemöldöke összenőtt, mandulavágású szeme, egyenes orra, kis szája, apró fogai voltak, és egy egész fejjel magasabb Mariamnál. Két brokátköntösbe öltözött angyal kísérte az elfátyolozott asszonyt. Az ő arcukat ugyancsak fátyol takarta, az egyik angyalnak barna pehely ütközött az ajka fölött. Ez a fátyolon keresztül is látszott.

Az elfátyolozott asszony az angyalok felé fordult:

— Mariam az én földim.

— Tudjuk, hercegnő.

Mariam megkérdezte az angyalokat:

— Azt mondtátok, hercegnő?

— Igen, ő hercegnő. A padisah lánya.

— Nem értem, mit beszéltek.

Az az angyal, amelyiknek barnás pehely ütközött az ajka fölött, nevetett. A másik angyal pedig összevonta a szemöldökét. Mariamnak nem tetszett a mérges angyal. Brokátköntöse is túl bő volt. Lötyögött rajta. Arcáról a fátyol folyton le-lecsúszott, de egyre visszaigazította.

Különös vidékeken haladtak át. Terméketlen, kopár sivatagon, izzó, kavicsos pusztaságokon, árkon-bokron keresztül. Csak a lovak patája kopogott, kopogott…

Az angyalok elfáradtak. Koronájukat levették, és azzal legyezgették magukat. A morcos angyal fátyla elkallódott valahol, a jóképű angyal pedig felhajtotta az arcáról. Ennek a szép angyalnak egyszerre csak lecsúszott a brokátruhája. A lány két szép, helyes szárnyat pillantott meg az angyal hátán.

…Elérkeztek egy hegyvidékhez. Csupa kő volt minden. Sáros víz borította a szakadékok alját. A fátyolos asszony elbocsátotta az angyalokat. tgy szólt:

— Megérkeztünk. Ti visszafordulhattok. Ezen a vidéken már jól ismerem a járást.

Az angyalok levetették köntösüket. Összehajtották, majd hónuk alá nyomták. Szárnyra keltek, repültek; mint a galambok, úgy szálltak a levegőben.

Mariam minduntalan szólni szeretett volna az elfátyolozott asszonyhoz, de torkán akadt a szó. Csak nyitogatta a száját, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A fátyolos asszony egyszerre csak megszólalt:

— Én Sahrbánu vagyok.

Mariam hirtelen megértette. Igy szólt hangosan:

— Én tudatlan, pedig téged kerestelek! Milyen csodálatos, hogy találkoztam veled. Kérlek, teljesítsd a kívánságomat. Nem! Mégsem! Először gyógyítsd meg az édesanyámat. Itt hozok neked két, ezüstből készített szemet. Ejnye! Hová is lett?

Keresgélte a kebelében, de az ezüstszemeket nem lelte…

Mariam a fátyolos asszonnyal egy sötét barlangon haladt keresztül. Keskeny patak vize folyt a barlang közepén. Lovuk patája folyton belesüppedt a sűrű iszapba. A barlangnak sehol sem látszott a kijárata. Csak haladtak előre, de a barlang sötét maradt. Mariam belekapaszkodott a ló sörényébe. Könyörögni szeretett volna, de hangja ismét cserbenhagyta. Sahrbánu így szólt:

— Szállj le, és menj el megkeresni az ezüstszemet.

…Szemük végre fényt pillantott meg, és benne piros ruhás lovasokat, piros vértbe öltözve, páncélsisakkal a fejükön, csizmával a lábukon, kivont karddal a kezükben. Csak úgy harsogott a kacagásuk. Mariam már nem ült a lovon. Sahrbánu megszorította térdével paripája vékonyát, és Mariam még látta őt, amikor így szólt: „Ó, hegy! Végy magadhoz!” És a szemben levő hegy, mint valami sárkány, kitátotta a száját és elnyelte Sahrbánut, lovastól. Azután a hegy szája, városkapu módjára, becsukódott felette. De egész testét takaró virágos imacsádorja a nyílásba szorult, és kint rekedt. A földre esett a kis fátyol is, amelyik előbb még az arcát fedte. A piros ruhás lovasok kacajától pedig csak úgy harsogott az egész hegyvidék.

Mariam napfelkelte előtt felébresztette édesanyját a reggeli imához. Ő maga már jó ideje ébren volt. Talán egyáltalán nem is aludt. Éppen azon töprengett, hogy vajon az éjszaka álmodott-e, vagy csak álmodozott? Vagy talán félálomban és félig ébren látta az egészet? Végül is felkelt, és édesanyját a patak széléhez kísérte, hogy elvégezzék az ima előtti szertartásos mosakodást.

Mariam megnedvesítette az arcát, és egy kis vizet is ivott a tenyeréből. Úgy gondolta: „Ha álom volt, akkor a ló a kívánságot jelenti, és a Bibi biztosan teljesíti majd édesanyám kívánságát, és az enyémet is.”

Már befejezte a szertartásos mosakodást és anyjára várva, ott állt a vízparton, amikor a fiatalember, szamovárral a kezében, a patak felé tartott. Mariam elvesztette a fejét. Csádora szélét az arcába húzta. A fiatalember leült a patak mellett. Mariam anyja felkelt, és mindkét kezét kinyújtotta. Mariam látta őt, de a fiatalembert nézte, amint mosta a szamovárt. Nem fogta meg az anyja kezét. Elbámészkodott. Az anyja kérdezte:

— Mariam, lelkem, hol vagy?

Ezt is hallotta, de nem szólt semmit. Az édesanyja ujjai először a csádorját ragadták meg, azután meg a kezét, és így szólt hozzá:

— Lelkem, fázol, hogy így reszketsz?

Ezzel elindultak.

Megálltak imádkozni, de Mariamnak máshol járt az esze. Azokra az előkelő hölgyekre gondolt, akik most meg virágos imacsádorokban imádkoztak. A fiatalember a szamovárt egy kis imaszőnyegre rakta, a hölgyek szolgája pedig lezárta a bőröndöket.

Ezután olyan baleset történt, amely miatt a zarándokok valamennyien abbahagyták az imádkozást. Nagy zűrzavar támadt. A Mariamék mellett tanyázó sokgyermekes családból az apa az egyik kisfiát úgy tartotta karjaiban, mint valami ázott egérkét. A gyerek csuromvíz volt, csak úgy csöpögött még a haja is. Az apa a fiúcskát odavitte az anyjához, aki éppen szoptatott, és melléfektette a földre. Az anya, aki a földön ült, a csecsemőt leengedte az ölébe, és mindkét kezével a haját kezdte tépni. A két szülő körül a kisebb-nagyobb gyermekek is ott szorongtak a földön. Némelyik sírt, némelyik csak megdöbbenve bámult maga elé. Az asszony zokogott és a haját markolászta A csecsemő pedig ott sírt az ölében. Mariam összekötötte csádorját az álla alatt, hogy le ne csússzon a fejéről, és mezítláb, úgy, ahogy az imént imádkozott, odament a kisfiú anyjához, és megfogta a kezét.

Mariam anyja, vakon tapogatózva, hozzájuk botorkált. Mariam elvette a csecsemőt az anyja öléből. A kicsi nyafogott a lány ölében, és tiltakozása jeléül mereven megfeszült. Mariam anyja leült a sokgyermekcs anya mellé, és megkérdezte:

— Milyen sorscsapás ért benneteket? Mi a baj, húgocskám? — és kezével tapogatózva megérintette az asszony nyakát és mellét.

Az asszony sírva felelte:

— A gyermekem a patakba esett.

— És történt vele valami?

— Hát bizony, még nem tért magához. Igaz, hogy én azért zarándokoltam ide, hogy a Bibi már ne adjon nekem több gyermeket, de nem azért, hogy elvegye a meglevőt. Hogy az isten büntessen meg engem! Milyen hálátlan is voltam! Hová juttattam a gyermekemet.

És újra sírva fakadt.

Az utasok mind körülvették őket. A magas hölgy a gyermeket a lábánál fogva fölemelte és a levegőben tartotta. Azután lefektette, és szájával levegőt fújt a gyermek szájába. És ezt megismételte. Azután megragadta a gyermek két kezét, s egyre emelgette és leeresztette, és Mariam látta, hogy könnyes a szeme. A gyermek végre megmozdult, mire a magas hölgy azt mondta: „Hála istennek!”

Mariam fürkésző tekintettel nézett körül, és meglátta a bátyját, aki éppen a fiatalemberrel beszélgetett. Ismét gyorsabban vert a szíve. A csecsemőt magához szorította. Miféle érzelem támadt benne? Mintha ez az idegen emberek gyermeke saját vágyának lett volna a gyümölcse. A gyermeknek most már nem Csupán tejszaga volt. Mindamellett Mariamnak semmi kedve sem volt megválni tőle.

Amikor ismét lecsendesedett minden, Mariam kirakta a pokrócra vacsorájuk maradékát, hogy megreggelizzenek, és azután elzarándokoljanak a szent helyre. Leült és nézte anyját meg bátyját. Az édesanyja az öregasszonnyal beszélgetett, a bátyja pedig a fiat alemberrel. Mariam benyúlt a kebelébe, és kivett egy zöld színű fogadalmi csomagocskát. Kibontotta a zöld zsineget. Most már tudta, mit fog kívánni. A bátyja odajött és leült mellé. Azután az öregasszony odakísérte az édesanyjukat. Az anya képe most még barázdásabb volt, mint valaha. Mintha csak összevagdosták volna. Szinte elszürkült az arca. Mariam megkérdezte:

— Anyám, mi van veled?

Édesanyja leült, és csak később, evés közben válaszolt:

— Laillah illallah, istenem, milyenek is az emberek!

Mariam bátyja megkérdezte:

— Miért, mi történt?

— Semmi különös, csak a velünk utazó öregasszony megkérte Mariam kezét…

Mariam bátyja felugrott örömében:

— Igazán? Hát van nőtlen fia is?

— Nincs bizony. Éppen ennek a nős fiának akarná, mert a feleségének nem lehet gyereke.

— Szóval, hogy én másik asszony mellé menjek? Társfeleségnek?

— Miért ne?

— Nem, anyám, én nem hagylak el téged! Hát nem vagyok én a te szemed világa?

Mariam nem tudta hirtelenében, minek is örült meg annyira. Az anya fölegyenesedett ültében, és nagy elhatározás futott végig arca minden egyes redőjén. Sőt egy pillanatra úgy tetszett, mintha a látás fénye csillant volna meg a szemében. És így szólt:

— Soha! Sohasem foglak boldogtalanná tenni, édes lelkem. Úgy mondta, mintha egymagában akart volna harcba szállni a balsorssal. Olyan volt, mint az álmából ébredő oroszlán, amelyik már fölemelte a fejet, de a szeme még nem szokta meg a világosságot.