Szádeq Hedájat: A vak bagoly

Vannak az életben sérülések, amelyek, mint testet a lepra, lassanként felemésztik és megcsonkítják az ember lelkét a magányban.

Még azt sem tehetjük meg, hogy fájdalmainkat elmondjuk, vagy leírjuk valakinek, mert az emberek általában csak ritka eseteknek és különös véletleneknek tulajdonítják az ilyen rendkívüli fájdalmakat, közlékenységünket pedig, a közvélemény vagy saját vélekedésük alapján, kételkedő vagy gúnyos mosollyal fogadják. Mi egyéb is szolgálhatna ezeknek a szenvedéseknek az orvoslására, mint a búfelejtő? Borba fojtjuk gondjainkat, vagy az ópium meg egyéb kábítószerek mesterséges mámorába menekülünk. De sajnos, ezeknek a „gyógyszereknek” csak ideiglenes a hatása, és ahelyett, hogy enyhítenék, bizonyos idő múlva csak súlyosbítják a bajt.

Vajon eljön-e valaha a nap, amikor valaki megfejti az álom és ébrenlét közötti halálos ájulat természetfölötti titkait, a lélek árnyékának visszatükröződéseit?

Én most csak egy ilyen esetet mondanék el, ami velem történt, és annyira megrendített, hogy soha, míg élek, nem felejtem el, mert minden emberi képzeletet felülmúlóan, mindörökre megmérgezte egész életemet; megmérgezte — mondom, pedig azt akartam mondani, hogy soha meg nem szabadulhatok borzalmas kínjától, amely szüntelenül mardossa a lelkemet.

Igyekszem leírni, amire csak vissza tudok emlékezni, amíg még magam előtt látom az összefüggéseket. Talán így sikerülni fog megnyugtatnom magam, világosabban megértenem, vagy legalábbis elhinnem azokat önmagamnak. Mert az, hogy mások elhiszik-e, vagy sem, nekem már egészen mindegy. Csupán attól tartok, hogy holnap meghalhatok anélkül, hogy teljesen megismerhettem volna önmagamat. Az életben szerzett tapasztalatok rádöbbentettek arra, hogy milyen félelmetes szakadék tátong közöttem és a többi ember között. Ezért mindig hallgattam, magamba fojtottam gondolataimat, és ha most erőt vettem magamon és írni kezdek, csak azért teszem, hogy megismertessem a saját árnyékommal igazi önmagamat. Ez az árnyék most a falhoz lapul, és mohón behabzsol mindent, amit csak leírok. Őmiatta teszek egy próbát, talán majd jobban megértjük egymást. Mert amióta minden szálat elvágtam, ami a többiekhez kötött, szeretném jobban megismerni önmagamat.

Hiábavaló agyrémek? Lehet! De engem minden valóságnál jobban gyötörnek. s vajon ezek az emberek, akik külsőleg hasonlítanak hozzám, akiknek látszólag éppen olyanok a szükségleteik és a hangulataik, mint az enyémek, nemcsak azért vannak-e, hogy engem az orromnál fogva vezessenek? Vajon nem árnyak-e ezek, és nem csupán azért születtek-e, hogy engem kicsúfoljanak és megcsaljanak? Vajon nem puszta képzelődés-e mindaz, amit érzek, látok és tapasztalok, nem ellentéte-e a valóságnak?

És most kizárólag a saját árnyékom számára írok, amelyik a lámpa mellett a falra vetődik. Be kell mutatnom neki önmagamat.

Ebben a hitvány, nyomorult és zűrös világban akkor azt hittem, hogy az én életemben is felragyogott egy napsugár. De sajnos, nem napsugár volt, hanem csupán egy elsuhanó fénysugár, hullócsillag, ami egy asszony vagy angyal képében felcsillant előttem, és annak az egyetlen pillanatnak a fényénél, csupán egyetlen másodpercre, világosan láttam életem minden szerencsétlenségét, felfogtam, milyen mérhetetlenül nagyok is azok, és azután ez az elsuhanó fénysugár a sötétség örvényébe merült, mivel el kellett tűnnie, és el is tűnt ismét — nem, én nem voltam képes megtartani magamnak ezt a fénysugarat.

Három hónapja, nem, két hónapja és négy napja volt már annak, hogy nyomát vesztettem, de varázslatos szemének, szeme vonzó ragyogásának emléke mindörökre belém ivódott — hogyan is feledhetném el őt, aki annyira hozzá tartozik az életemhez?

Nem, a nevét sohasem fogom megemlíteni, mivel ő most már, légies, karcsú, ködbe vesző alakjával, tágra nyílt, csodálkozó, ragyogó szemével, amelynek tüzében az én életem égett el és semmisült meg lassan, fájdalmasan — ő most már nem tartozik ehhez az aljas, vérszomjas világhoz —‚ nem, bemocskolnám az ő nevét, ha együtt emlegetném a földi dolgokkal.

Őutána én már végképpen búcsút vettem az emberektől, az ostobák, és a szerencsések világától, s borhoz, ópiumhoz menekültem, hogy felejteni tudjak. Életem azóta egész nap szobám négy fala közt telt és telik — az életem minden perce a négy fal között folyott el.

Foglalatosságom egész nap az volt, hogy tolltartók fedelére képeket festettem — minden időmet a tolltartófedelek festésével, nomeg ivással és kábítószerek fogyasztásával töltöttem. A tolltartófestés fura mesterségét azért választottam, hogy elterelje gondolataimat, hogy valamivel öljem az időt.

Szerencsés véletlen folytán házam a városon kívül állt, nyugodt, csendes helyen, távol az emberek ügyes-bajos dolgaitól és lármájától — környéke néptelen és romos volt. Csupán az árok mentén roskadozott néhány sárból tapasztott, kidűlt-bedűlt falú viskó, és csak azokon túl kezdődött a város. Nem tudom, micsoda őrült, vagy ferde ízlésű ember építhette ezt a házat, valamikor régen, talán még Diocletianus császár idejében.

Ha behunyom a szemem, nemcsak hogy magam előtt látom minden zegét-zugát, de úgy érzem, mintha a vállamat nyomná az egész. Olyan ház ez, amilyet csak réges-régi tolltartókra festettek valaha.

Mindezt azért kell leírnom, hogy önmagam ne kételkedjem benne, mindezt meg kell hogy magyarázzam a falra vetődő árnyékomnak — igen, már csak ez az egyetlen öröm, ez az egyetlen vigasztalás maradt számomra. Szobám négy fala között festegettem a tolltartókat, és ezzel a nevetséges foglalatoskodással töltöttem időmet. De miután azt a két szemet láttam, miután láttam őt, egyáltalán megszűnt számomra minden változás, minden mozdulat értelme, jelentősége és értéke. Ami megfoghatatlan és hihetetlen, az az, hogy — nem tudom, miért — kezdettől fogva minden festményemen ugyanazokat az alakokat ábrázoltam, ugyanolyan helyzetben. Örökösen egy ciprusfát festettem, alatta pedig hindu jógihoz hasonló öregember kuporgott összegubbaszkodva, bő kaftánjába burkolózott, feje köré sálat csavart, s bal keze mutatóujját csodálkozó kifejezéssel ajkára tette. Szemben vele hosszú fekete ruhába öltözött leány állt, aki meghajolva lótuszvirágot nyújtott feléje — kis csermely választotta el őket egymástól. Vajon láttam én valaha őket, vagy álmomban jelentek meg előttem valamikor? Nem tudom, csak annyit tudok, hogy amikor csak festettem, mindig ugyanezeket az alakokat festettem le, ugyanezt a jelenetet. Kezem önkéntelenül ugyanezt a képet festette. Még különösebb, hogy ezeket a képeket el lehetett adni. A tolltartókat elküldtem a nagybátyámnak Indiába, aki ott eladta azokat, és elküldte nekem az értük járó pénzt.

Az alakok, akiket festettem, egyidőben távoliaknak és közelieknek tűntek fel előttem, nem is emlékszem már pontosan; de most jut eszembe, nem is erről van szó — hiszen azt mondtam: meg kell írnom az emlékeimet. De ez sokkal később esett meg, és nincs is köze mindehhez, és ennek az esetnek a következtében teljesen felhagytam a festéssel. Két hónappal ezelőtt — nem, két hónap és négy nap múlt el azóta. Új év tizenharmadik napja volt, amikor mindenki elhagyja a házát, hogy kiránduljon a zöldbe. Az emberek kiözönlöttek a városból, sokan jöttek az én házam felé is. Becsuktam az ablakot, hogy nyugodtan festhessek. Már leszállt az alkonyat, s elmerültem teljesen a festésben, amikor egyszerre csak kinyílt az ajtó, és belépett apai nagybátyám — azaz ő maga mondta, hogy a nagybátyám, hiszen én még sohasem láttam őt, mert serdülő ifjú korától kezdve állandóan idegenben élt. Alighanem kapitány volt egy hajón. At hittem, üzleti ügyben keresett fel, mert úgy hallottam, ilyesmivel is foglalkozik. Annyi biztos, hogy hajlott hátú öregember volt, aki hindu sálat kötött a fejére. Vállán rongyos sárga köpeny lógott, arcát is a sálba bugyolálta, de a köpenye elöl nyitva volt, és kilátszott szőrös melle. A sál alól kilátszott ritka szakálla, amelyet szálanként meg lehetett számolni. Püffedt, vörös szemhéja és nyúlajka volt. Valami távoli, furcsa hasonlatosság volt közte és köztem. Olyan volt ő, mint az én képem egy torzító tükörben. Én mindig éppen ilyennek képzeltem el az apámat. Alighogy bejött a szobába, máris lekuporodott a fal mellett. Nekem meg eszembe jutott, hogy meg kellene kínálnom valamivel. Meggyújtottam a lámpát, kinyitottam a szobámból nyíló sötét kis kamra ajtaját, kikutattam minden zugát, hátha találok valami fogáravalót, bár tudtam, hogy semmi sincs a háznál, mert sem ópium nem maradt már, sem szeszes ital. Hirtelen a szobám falába mélyedő polcra esett a tekintetem. Mintha sugallatot kaptam volna, egy korsó óbort fedeztem fel, amelyet örököltem. Állítólag ezt a bort az én születésemkor erjesztették. Ott volt a polc mélyén, még sohasem ittam belőle, egyáltalán teljesen megfeledkeztem róla, hogy ilyesmi is van a háznál. Odahúztam egy zsámolyt, ráálltam, hogy elérjem a korsót, de amint nyúltam érte, a polc szellőzőnyílásán keresztül hirtelen a külvilágra esett a tekintetem, és láttam, hogy kint a házam mögötti síkságon egy ciprusfa alatt egy öregember gubbaszkodik púposan, és egy fiatal leány — mit mondok —‚ mennyei angyal áll meghajolva előtte, és jobb kezével éjkék lótuszvirágot nyújt feléje, míg az öregember a bal keze mutatóujját rágcsálja.

A lány éppen velem szemközt volt, de úgy vettem észre, hogy egyáltalán nem vett tudomást a környezetéről. Nézett, anélkül, hogy látott volna, ajkára magáról elfelejtkezett, céltalan mosoly merevedett, mintha valami távol levő személyre gondolna, és abban a pillanatban, amikor megpillantottam félelmetes, varázslatos szemét, keserű szemrehányást lövellő szemét, nyugtalan, bámészkodó, fenyegető, kihívó szemét — életem sugara ellenállhatatlanul elmerült beszédes, ragyogó, egymásnak ellentmondó kifejezésekkel teli szemébe, és egész lényem eszeveszetten alámerült szeme vonzó tükrébe. Mandulavágású türkmén szemének természetfölötti, részegítő ragyogása megfélemlített, és egyben vonzott is, mintha ezek a szemek félelmetes, földöntúli tájakat láttak volna, amelyek közönséges halandó számára láLhatatlanok. Kiálló arccsontja volt, magas homloka, vékony, összenőtt szemöldöke, és húsos, félig nyitott ajka mintha most vált volna szét hosszú, forró csók után, amellyel még nem telt el. Leomló, zilált, fekete hajzat keretezte holdszín-sápadt arcát egy tincs a halántékára tapadt —‚ tagjai karcsúsága és mozdulatainak légies könnyedsége gyengeségről, mulandóságról tanúskodott. Ilyen könnyedén, kecsesen, ritmikusan csak a hindu templomok táncosnői mozoghatnak.

Csüggedtsége és elszomorító vidámsága annak a jele volt, hogy különbözik a közönséges emberektől; szépsége egyáltalán nem volt mindennapi. Úgy jelent meg előttem, mint egy ópiummámor látomása. A mandragóra szerelmi lázát ébrosztette fel bennem. Arányosan megrajzolt karcsú alakja, válla, karja, melle, dereka, lábszára, minden tagja olyan volt, mint a nőstény mandragóragyökér, amelynek testét most tépték ki, erőszakkal, hozzánőtt párja öleléséből.

Redőzött fekete ruhája szorosan a testére tapadt. Mikor ránéztem, úgy láttam, mintha át akart volna ugrani a kis csermelyen, amelyik az öregembertől elválasztotta, de nem lett volna képes rá. És akkor az öregember nevetni kezdett, harsány, rikácsoló, gunyoros nevetéssel, anélkül, hogy arca megváltozott volna. Olyan volt ez, mint egy nevetés mélységből jövő visszhangja.

Én a boroskorsóval a kezemben, megrettenve szálltam le a zsámolyról — nem is tudom, miért, de reszketni kezdtem, megriadt, kéjes remegéssel, mintha élvezetes, de félelmetes álomból ébredtem volna. A boroskorsót letettem a földre, és két kezembe hajtottam a fejemet. Hány percig, hány óra hosszat maradtam így, nem tudom. Ahogy magamhoz tértem, fogtam a boroskorsót, és megindultam a szoba belseje felé, de láttam, hogy nagybátyám már elment, és az ajtó nyitva maradt utána, mint a halott ember szája. De az öregember nevetése még mindig ott visszhangzott a fülemben.

Már besötétedett, az olajlámpa bekormozódott, de én még mindig annak a kéjes, félelmetes borzongásnak a hatása alatt voltam, amelyik az imént erőt vett rajtam. Ettől a pillanattól fogva megváltozott az életem. Egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy annak az égi angyalnak, annak a törékeny lánynak annyira a hatalmába kerüljek, hogy azt véges emberi elme már nem is képes felfogni.

Akkor már teljesen magamonkívül voltam, és úgy rémlett nekem, hogy még régebbről tudom a nevét is. Mindenre emlékezni véltem: szeme ragyogására, arcszínére, teste illatára, mozdulataira. Mintha csak a lelkem egy előző életben, a tökéletesség világában, az ő lelkével rokon, azonos eredetű, azonos anyagú, és bizonyosan egymást kiegészítő lett volna. Abban az életben biztos, hogy az ő közelében éltem. Még csak meg sem akartam őt érinteni soha, megelégedtem azzal, hogy a testünkből áradó titokzatos sugárzás egymásba vegyült. Ez a felkavaró esemény már az első pillanatban úgy hatott rám, mintha már azelőtt is átéltem volna. De hiszen nem így érez-e mindig két lény, aki első látásra egymásba szeret, hogy már azelőtt is találkoztak, hogy volt már közöttük valami titokzatos kötés? Ebben a nyomorult világban vagy az ő szerelmét akartam, vagy senkiét. Hogyan is érezhettem volna még valamit bárki más iránt? De az öregember száraz, bántó nevetése — ez a baljóslatú nevetés — eltépte a kettőnk között szövődött köteléket.

Egész éjszaka erre gondoltam, többször ki akartam nézni a fal szellőzőnyílásán, de féltem az öregember nevetésétől. A következő nap is egyre csak erre gondoltam; vajon lemondhattam-e teljesen arról, hogy még valaha is láthassam? Harmadnap, végre, remegve-rettegve elhatároztam, hogy a boroskorsót visszarakom a helyére. De ahogy félrevontam a szellőzőnyílás előtti függönyt, és odanéztem: fekete, sötét fal volt előttem, olyan fekete, mint az a sötétség, amelyik egész életemet belepte. Egyáltalán semmiféle kifelé néző rést vagy nyílást nem láttam. A fali polc négyszögletű nyílásának túlsó fele teljesen lezárult, és annyira eggyé vált a fallal, mintha sohasem létezett volna. Előhúztam a kis zsámolyt, de hiába vertem öklömmel a falat, hiába hallgatóztam, még a lámpa fényének segítségével sem találtam semmi nyomát a fal szellőzőnyílásának, a vastag, erős falra mért ökölcsapásaim pedig teljesen hatástalanok maradtak — mintha csak egy súlyos ólomlemezzel küszködtem volna.

Vajon le tudtam volna teljesen mondani róla? De ez nem rajtam múlott. Ezután, mint a pokol kínját szenvedő lélek, akármennyit várakoztam is, akármennyit leskelődtem is, akármennyit kerestem, kutattam, minden hasztalan volt. Bejártam házam egész környékét. Nem egy napig, nem is két napig, hanem két hónapon és négy napon keresztül, mint a gyilkos, aki visszatér tette színhelyére, mindennap alkonyat táján a ház körül bolyongtam, mint a megtébolyodott vészmadár, úgyhogy megismertem a környék minden kövét, kavicsát. De semmi nyoma ciprusfának, csermelynek, sem azoknak az embereknek, akiket akkor láttam. Hányszor hajtottam térdet esténként a holdfény előtt! Alázatos könyörgéssel kérleltem a fákat, a köveket és a holdat — mivel ő talán a holdra tekintett —‚ és segítségül hívtam mindent, ami csak létezik, mégsem bukkantam a legcsekélyebb nyomra sem. Világos lett előttem, hogy mindez hiábavaló. Hiszen nem is lehetett az evilági jelenségekkel semmiféle kapcsolatban. Például a víz, amellyel ő hajfürtjeit mossa, ismeretlen, különleges forrásból vagy varázslatos barlangból kell hogy fakadjon. Ruhája anyagának szálait sem közönséges gyapjúból vagy gyapotból szőtték, és nem is varrhatta emberi kéz. Ő a kiválasztottak közé tartozik. Megértettem, hogy azok a lótuszvirágok sem voltak közönséges virágok, belenyugodtam, hogy ha közönséges vízzel öntözte volna azokat, még az ő arca is elhervadt volna, és ha hosszú, vékony ujjaival közönséges lótuszvirágot szedett volna, ujjai is elfonnyadtak volna, akár a virágok szirmai.

Mindezt megértettem. Ez a lány — dehogyis lány —‚ ez az angyal, kifejezhetetlen csodálat és ihlet forrása lett számomra. Lénye törékeny és érinthetetlen volt. Ő ébresztette fel bennem először az imádat érzését. Meg vagyok győződve arról, hogy avatatlan ember, valami közönséges ember tekintete beszennyezte és elhervasztotta volna őt.

Mióta elvesztettem, mióta ez a nehéz fal emelkedett közöttünk, ez a nyirkos, szellőzőnyílás nélküli, ólomsúlyú gát, rádöbbentem, hogy életem mindörökre céltalanná, hiábavalóvá vált. Ha viszonzatlan maradt is becéző tekintetem, és válasz nélkül maradt a mélységes kéj, amelyet láttára éreztem — mivel ő engem nem látott —‚ nekem mégis szükségem volt az ő szemére, és egyetlen tekintete elég lett volna ahhoz, hogy valamennyi filozófiai probléma és teológiai rejtély megoldódjék számomra. Egyetlen pillantásával minden titok és szimbólum megvilágosodnék előttem.

Ettől fogva felemeltem napi ital- és kábítószeradagomat. De sajnos, ahelyett, hogy a reménytelenség e gyógyszerei gondolkodásomat megbénították és érzéketlenné tették volna, napról napra, óráról órára, percről percre egyre élénkebben gondoltam rá, s jelent meg előttem arca és alakja.

Hogyan is feledhettem volna el? Nyitott vagy csukott szemmel, ébren, álmomban, mindig magam előtt láttam, éppen úgy, mint a szobám szellőzőnyílásán keresztül, mint azon az estén, amikor, a mindennapi emberek gondolkodása és logikája szerint egy négyszögletes, kifelé nyíló résen néztem át. Állandóan a szemem előtt volt. Megszűnt számomra a nyugalom. Hogy is lelhettem volna nyugalmat? Rászoktam, hogy naponta alkonyatkor sétálni menjek. Nem is tudom, miért ragaszkodtam ahhoz, hogy megtaláljam a csermelyt, a ciprusfát és a lótuszvirágot. Éppen úgy szoktam rá erre a sétára, mint az ópiumszívásra. Mintha valami titokzatos erő hajtott volna. Ilyenkor egész úton csak őrá gondoltam, első találkozásunkra emlékeztem, és meg akartam találni azt a tájat, ahol a tavaszi új év tizenharmadik napján megláttam őt. Ha megtaláltam volna azt a helyet, ha leülhettem volna az alá a ciprusfa alá, megnyugodtam volna. Sajnos azonban, szeméten, forró homokon, lócsontokon, s a hulladékon koslató kutyán kívül semmi más nem volt arrafelé.

Vajon valóban találkoztam vele? Soha másképpen, csak lopva, titkon leshettem meg egy lyukon keresztül, szobám nyomorúságos szellőzőnyílásának egy résén keresztül. Olyan voltam, mint az éhes kutya, amelyik a szemétdombokon szaglászik és keresgél a hulladék között, de alighogy szemeteskosarat hoznak a távolból, elrohan félelmében, és elbújik, s csak később tér vissza, hogy a friss szemétből kikeresse a fogára való falatokat. Én is ilyen voltam, de az én szellőzőrésem bezárult, és az ő emléke olyan lett számomra, mint a friss, üde virágcsokor, amelyet a szemétre dobtak.

Az utolsó estén, amikor mindennapos sétámra indultam, borús volt az idő, esőre állt. A környéket sűrű köd lepte be. A szemerkélő esőben, amely csökkentette a tárgyak rikító színét és szemérmetlen körvonalait, kissé felszabadultam és megnyugodtam; úgy éreztem, hogy ez az cső tisztára mossa sötét gondolataimat. Ezen az estén történt meg az, aminek nem kellett volna megtörténnie. Céltalanul bolyongtam, de az egyedüllétnek ezekben az óráiban és perceiben, melyeknek időtartamára nem is emlékszem Pontos an, az ő riadt, halovány arca élesebben jelent meg előttem, mint valaha, mintha a felhők és a füstös köd mélyéből bukkant volna elő. Mozdulatlan, kifejezéstelen arca testet öltött szemem előtt. Olyan lett, mint a festményeim a tolltartók fedelén.

Amikor visszatértem, azt hiszem, már nagyon előrehaladott az este. A levegőben olyan sűrű köd terjengett, hogy már a lábam elé sem láthattam. De szokásból, és a bennem felébredő különös megérzés folytán, mikor a házam elé értem, észrevettem, hogy az utcaajtó előtt fekete ruhás alak, egy nő ült a kőpadkán.

Gyufát gyújtottam, hogy megleljem a kulcslyukat, de — nem tudom, miért — önkéntelenül rápillantottam a fekete ruhás alakra, két ragyogó szemére, holdszín-sápadt, sovány arcában égő nagy, fekete szemére. Felismertem azokat a szemeket, amelyek oly mereven bámultak az ember arcába, anélkül, hogy néztek volna. Ha nem is láttam volna Őt azelőtt, akkor is felismertem volna. Nem, nem tévedtem! Ez a fekete ruhás alak ő maga volt! És én — mint amikor álmodik az embcr, és tudja, hogy csak álmot lát, és fel akar ébredni, de nem sikerül neki — döbbent ámulattal álltam ott, földbe gyökerezett a lábam. A gyufaszál a körmömre égett. Ettől hirtelen magamhoz tértem. Megforgattam a kulcsot a zárban. Az ajtó kinyílt. Félrehúzódtam. Ő, mint aki ismeri a járást, felállt a kőpadkáról, áthaladt a sötét verandán, kinyitotta a szobám ajtaját, és mögötte én is beléptem a szobámba. Zavartan lámpát gyújtottam. Láttam, hogy leheveredett az ágyamra. Arcát árnyék fedte. Nem tudtam, hogy lát-e engem, vagy sem, hallja-e a hangomat, vagy sem. Úgy látszott, nem félt tőlem, és nem is akart ellenkezni velem. Olyan volt, mint aki nem a saját akaratából jött oda.

Vajon rosszul lett, vagy eltévesztette az utat? Úgy jött oda, önkéntelenül, mint egy alvajáró. Senki sem képzelheti el, mit éreztem, milyen állapotban voltam ebben a pillanatban. Valami kellemes, kifejezhetetlen fájdalmat éreztem. Nem, nem képzelődtem! Ez ugyanaz a nő, ugyanaz a leány, és most, anélkül, hogy csodálkozott volna, anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, belépett a szobámba. Mindig is éppen ilyennek képzeltem el első találkozásunkat. Olyan volt számomra ez az állapot, mint egy mély, végtelen álom. Hiszen nagyon mélyen kell aludnia ahhoz, hogy az ember ilyen álmot láthasson. És ez a csend felért számomra az örökkévalósággal. Bizony, a kezdet és a vég állapotáb an nem is lehet beszélni.

Ő egy személyben jelentette számomra a földi nőt és valami emberfeletti lényt. Arca egy csapásra elfeledtette velem az összes többi ember arcát, olyannyira, hogy láttára remegés fogta el egész testemet, térdem rogyadozni kezdett. E pillanatban életem egész fájdalmas történetét lejátszódni láttam végtelenül nagy szemei mögött. Olyanok voltak ezek a nedvesen fénylő szemek, mint két, könnyekbe merült, ragyogó, fekete gyémántgolyó.

Szemében — fekete szemében — megtaláltam azt az örök, sűrű, sötét éjszakát, amelyet kerestem, és elmerültem abban a csodálatos feketeségben. Mintha kiszállt volna belőlem minden erő. A föld is remegett a lábam alatt. és kimondhatatlan élvezetet jelentett volna számomra még az is, ha lerogytam volna a földre.

A szívverésem is elállt. Lélegezni sem mertem; attól tartottam, hogy egy leheletemtől is eltűnhet, mint a felhő vagy a füst. Némasága lenyűgöző volt. Mintha üvegfalat húztak volna közénk. Ettől a pillanattól, ettől az órától, vagy talán már az örökkévalóságtól fogva, csak úgy fuldokoltam. Mintha fáradt szeme valami természetellenes dolgot pillantott volna meg, amit akárki nem képes meglátni, mintha csak a halált pillantotta volna meg, lassan lecsukódott, szemhéja lezárult, és én — mint a hajótörött, akinek nagy küszködés és rúgkapálózás után sikerült feljutnia a víz színére — a láz forróságától remegve töröltem le homlokom verítékét köntösöm ujjának szegélyével.

Arca megőrizte előbbi nyugodt, mozdulatlan kifejezését, csak beesettebbnek, soványabbnak látszott. Ott feküdt, és bal keze mutatóujjának körmét rágta. Arcszíne holdfénysápadt volt, és testhez tapadó, könnyű, fekete ruháján keresztüllátszott lábszárának vonala, karja, keble, egész alakja.

Fölé hajoltam, hogy jobban láthassam, mivel szeme le volt hunyva. De bármilyen közelről néztem is az arcát, úgy látszott, mintha egészen eltávolodott volna tőlem. Hirtelen átéreztem, hogy sejtelmem sincs szíve titkairól, és hogy semmiféle kapcsolat sincs közöttünk.

Szólni akartam hozzá, de attól tartottam, hogy füle, érzékeny füle, mely bizonyára távoli, lágy, túlvilági zenéhez szokott, undorodna az én hangomtól.

Arra gondoltam, hogy talán éhes vagy szomjas lehet. Bementem a kamrámba, hogy keressek neki valamit, bár tudtam, hogy semmi sincsen a házban. De valami sugallatot éreztem, és valóban, ott volt a polc tetején egy borral telt korsó, melyet az apám hagyott rám örökül. Odatettem a kis zsámolyt, ráálltam, levettem a korsót — lábujjhegyen az ágy széléhez mentem —‚ láttam, hogy alszik, mint egy kifáradt, elgyötört gyerek. Egészen mélyen aludt, hosszú, bársonyos szempillája összeért. Kidugaszoltam a korsót, és egy kis pohárka bort öntöttem a szájába, összeszorított fogain keresztül.

Életemben először hirtelen megnyugvást éreztem. Amint láttam, hogy szeme lecsukódik, úgy éreztem, hogy kissé elcsendesülnek belsőmben a kínzó ördögök, a lidércek, amelyek vaskarmokkal marcangoltak. Odavittem székemet az ágy mellé, és nézegettem az arcát. Milyen gyermeki arc! Milyen különös arckifejezés! Vajon lehetséges-e, hogy ez a nő, ez a lány, Vagy a kín angyala (nem is tudom, milyen néven nevezzem), vajon igaz volt-e, hogy kettős életet élt? Milyen nyugodt most, milyen gondtalan!

Most már éreztem teste melegét, és ízlelgettem a súlyos fekete hajfürtjéből áradó illatot. Nem is tudom, miért emeltem fel remegő kezemet. Nem voltam már ura kezem mozdulatának, végigsimítottam a haját, a tincset, amely mindig halántékára tapadt, azután ujjaim elmerültek fürtjeiben. Haja hideg és nedves volt — hideg, egészen hideg. Mintha már jó néhány napja meghalt volna. Nem tévedtem! Meghalt. Kezemet ruhája alatt a keblére és szív ére tettem — a legkisebb dobogást sem éreztem. Tükröt hoztam, az orra elé tartottam, de az életnek legkisebb jelét sem észleltem…

Saját testem tüzével akartam őt felmelegíteni, átadni neki saját tüzemet, és átvenni tőle a halál hidegét, reméltem, hogy talán így sikerül testébe lehelnem saját lelkemet. Levetkőztem, és odafeküdtem mellé az ágyra. Összetapadtunk, mint a mandragóra hímje és nősténye. Teste teljesen olyan volt, mint a mandragóra nősténye, amelyet a hímjétől elválasztottak, ugyanolyan lángoló volt a szerelme, mint a mandragóráé. Szája fanyar és keserű volt, olyan ízű, mint az uborka csücske — egész teste olyan hideg lett, mint a jég. Éreztem, hogy a vér megfagy ereimben, és ez a fagy egészen a szívem mélyéig hatolt. Minden igyekezetem feleslegesnek bizonyult, nem tudtam feléleszteni. Lemásztam az ágyról, és felöltöztem. Nem, ez nem volt hazugság, idejött a szobámba, és az ágyamon átnyújtotta a testét. Testét, lelkét, mindkettőt nekem adta!

Amíg életben volt, ameddig szeme életteljes volt, egyre csak a szeme emléke kínzott engem, de most érzéstelenül és mozdulatlanul, kihűlve eljött, és lehunyt szemmel átadta magát nekem — lehunyt szemmel!

Ő volt az a lény, aki egész életemet megmérgezte, vagy talán az én életem egyáltalán arra teremtődött, hogy megmérgeződjék, és megmérgezett életen kívül másmilyen élet nem is létezhetett volna számomra. Most itt, a szobámban, idenyújtotta nekem testét és árnyékát. Törékeny és múlékony lelke, amelynek semmi kapcsolata sem volt a földi halandók világával, lassan elszállt sokráncú fekete ruhájából, abból a testből, amely kínozta őt, felszállt a bolyongó lelkek világába, és mintha csak az én árnyékomat is magával vitte volna! De teste ott hevert érzéketlenül és mozdulatalanul. Puha, ellazult izmai, erei, idegei, csontja ott várnak a rothadásra, a férgek és a föld alatti patkányok finom falatjai lesznek.

Nekem itt, ebben a nyomorúságot és keserűséget árasztó, szegényes szobában, amelyik olyan volt, mint a sír, az örökkévalóság éjszakájának a sötétségében, amely magába ölelt, és behatolt még a szoba falának anyagába is — hosszú, sötét, hideg, végtelen éjszakát kellett átvirrasztanom a holttest mellett — az ő holtteste mellett. Úgy éreztem, hogy amióta a világ világ, amióta csak létezem, mindig egy halott, egy hideg, érzéketlen, mozdulatlan halott volt mellettem a sötét szobában.

Ebben a pillanatban gondolataim megdermedtek. Emberfeletti, furcsa élet fakadt bennem. Mivel az életem összefüggött mindazon jelenségekkel, amelyek körülvettek, és mindazon árnyakkal, amelyek körülöttem remegtek, mély, szétvátaszthatatlan összefüggés volt köztem, a világ, az élőlények mozgása és a természet között — és láthatatlan szálak révén nyugtalan kapcsolat állt fenn közöttem és a természet minden jelensége között. Semmiféle gondolatot és képzelődést sem találtam természetellenesnek. Képes voltam könnyen megfejteni a régi festmények titkát, megérteni nehéz filozófiai könyveket, a jelenségek és a formák eredendő abszurditását. Mivel e pillanatban részesévé váltam a föld és a többi bolygók keringésének, a növények fakadásának, az élőlények mozgásának, a múlt és a jelen, a távoli és a közeli társult és elvegyült az én érzelmi életemmel.

Az ilyen pillanatokban mindenki életének valami megrögzött szokásába, szenvedélyébe menekül: az iszákos leissza magát a sárga földig, az író ír, a szobrász faragja a követ, szíve fájdalma és problémája elől mindegyikük úgy próbál menekülni, hogy azt élete erős motorjába önti. Ilyenkor képes az igazi művész remekművet alkotni. De én, mivel tehetségtelen és tehetetlen voltam, mit tehettem egyszerű tolitartódíszítő festő létemre? Miféle remekművet alkothattam volna én, száraz, fényes, lélektelen alakok rajzolója, amelyek mind egyformák voltak? De most mégis egész lényemben áradó munkakedvet éreztem, túláradó tüzet, rendkívüli alkotóerőt. E szemeket, amelyek mindörökre lecsukódtak, szerettem volna papíron megörökíteni, hogy megőrizhessem magamnak. Ez az érzés vett rá arra, hogy megvalósítsam elhatározásomat, és nem az akaratom. Egy halottal voltam egy szobába zárva, és maga ez a gondolat különleges vidámságot ébresztett bennem.

Végül is eloltottam a füstölgő olajmécsest, elővettem két gyertyatartót, és gyertyákat gyújtottam a fejénél. A gyertyák reszkető fényében arckifejezése valamelyest megnyugodott, és a szoba árny- és fényjátékában titokzatosabb, rejtélyesebb lett. Papírt vettem elő és a rajzkészletemet, odamentem ágya elé, mivel ez az ágy már az övé lett. Ezt az alakot, amely lassú és fokozatos bomlásra és megsemmisülésre lett ítélve, ezt a testet, amely látszólag mozdulatlan és változatlan volt, szabadon akartam lerajzolni, papírra akartam rögzíteni eredeti arcvonásait. Ki kell választanom arcának azon vonásait, amelyek hatással voltak rám. — Rajzom bármennyire vázlatos és egyszerű, de mégis hatásos és lélekteljes kell hogy legyen. Azonban nekem, aki a tolitartófedelek sablonos kifestéséhez szoktam hozzá, most mozgásba kellett hoznom gondolkodásomat és fantáziámat. Tehát azt a megmagyarázhatatlant, ami az ő arcából hatott rám, magam elé kellett idéznem. Egy pillantást kellett vetnem arcára, majd le kellett csuknom szememet, és azokat a vonásokat, amelyeket az ő arcából kiválasztottam, papírra kellett vetnem, hogy ily módon gondolataim révén valamilyen kábítószert taláihassak meggyötört lelkem számára. — Végül is a vonások és formák mozdulatlan életébe menekültem.

Ez a tárgy különleges módon megegyezett az én élettelen rajzolási stílusommal. Egy halottat keltett lerajzolnom. — Egyáltalán én a halottak festője voltam. De a szemét, az ő lezárt szemét vajon nem kellett volna még egyszer meglátnom? Mintha nem vésődött volna eléggé a gondolataimba és az agyvelőmbe!

Nem tudom, hogy pirkadatig hányszor rajzoltam le az arcát, de egyik rajz sem elégített ki. Széttéptem valamennyit. Ez a foglalatosság nem merített ki, és az idő múlását sem éreztem.

Szürkült az ég alja, tompa fény hatolt be az ablakon keresztül a szobámba. Éppen azt a képet rajzoltam, amelyik szerintem a legsikerültebb volt. De a szemek? Azok a vádló szemek, amelyek úgy néztek, mintha megbocsáthatatlan bűnt követtem volna el? Azokat a szemeket nem tudtam papírra vetni! Hirtelen egész életem, és még az ő szeme emléke is elhomályosult az emlékezetemben. Minden igyekezetem hiábavaló volt. Bármennyit néztem is az arcát, képtelen voltam szemének kifejezését magam elé idézni. Akkor hirtelen észrevettem, hogy arca kipirul, és olyan májvörös színt ölt, mint a hús a mészárszék előtt. Életre kelt, és végtelen nagyra nyitott csodálkozó szeme — szeme, melyben azelőtt az élet egész örömfénye gyülemlett össze, és most egészségtelen fénnyel csillogott —‚ beteges, vádoló tekintetű szeme nagyon lassan kinyílott, és rám tekintett. Most először fordult elő, hogy észrevett engem. Rám nézett, és szeme ismét lecsukódott. Talán egy pillanatig sem tartott az egész, de elegendő volt ahhoz, hogy megragadjam szeme kifejezését, és papírra rögzítsem. Ecsetem hegyével festettem le ezt a kifejezést, és most már nem kellett széttépnem a rajzot.

Azután felkeltem helyemről, és óvatosan közeledtem felé. Bízvást hittem, hogy él, feltámadt, hogy szerelmem lelket lehelt kihűlt testébe. De közelről megéreztem a bomlásnak induló tetem hullaszagát. Testén apró férgek nyüzsögtek, és két aranyszínű dongó röpdösött körülötte a gyertyák fényében. Ő visszavonhatatlan ul halott volt. De hát miért és hogyan nyílt ki a szeme? Nem is tudom, vajon csak álmodtam-e az egészet, vagy igaz volt?

Nem akarom, hogy bárki feltegye nekem ezt a kérdést, de a lényeg az, hogy az ő arca volt, az ő szeme volt, és most ezt a szemet megőriztem, szemének a lelkét a papíron megőriztem, és a testére már nem volt szükségem többé. Erre a testre, amely megsemmisülésre volt ítélve, amely férgek és föld alatti patkányok martalékává vált! Ezentúl már végképpen ő volt az én tulajdonom, és nem én voltam az ő rabszolgája. Amikor csak akartam, megtekinthettem a szemét. — A rajzot a legnagyobb óvatossággal beraktam a bádogdobozomba, amely az én rejtekhelyem volt, és eldugtam a szobám kamrájában.

Az éjszaka lábujjhegyen elillant. Mintha már eléggé kipihente volna magát. Távoli, tompa hangok hallatszottak. Valószínűleg valami vándormadár vagy háziszárnyas rikoltott fel álmában. Vagy talán a növények növekedésének hangja volt? Ekkor a sápadt csillagok eltünedeztek a felhőnyájak mögött.

Éreztem arcomon a reggel langyos leheletét, s ekkor távoli kakasszó csendült fel. Mihez is kezdhettem volna a halottal? A halottal, amelynek a teste már bomlásnak indult! Először arra gondoltam, hogy elásom a szobámban. Azután az jutott eszembe, hogy kiviszem, és egy mély kútba dobom. Olyan kútba, amely körül éjkék lótuszvirág nyílik. De mindezt csak azért, hogy senki ne láthassa meg, mennyi gondolatra, mennyi fáradságra és mennyi ügyességre volt szükség! Ezenkívül pedig nem akartam, hogy idegen tekintet pillantsa meg. Mindent egyedül, saját kezűleg kell végrehajtanom. Ami engem illet, pokolra velem! Az én életem egyáltalán mit is érhet őnélküle? Azonban az ő holttestét soha, de soha, egyetlen közönséges halandónak sem szabad meglátnia rajtam kívül! Ő az én szobámba jött, hideg testét és árnyékát reám bízta, avégett, hogy soha idegen, be nem avatott tekintet be ne mocskolja őt. — Végre támadt egy ötletem. Ha a testét feldarabolnám, és a bőröndbe, ócska bőröndömbe raknám, és messzire elszállítanám, jó messzire az emberek szeme elől, és ott elásnám!… Ezúttal nem haboztam: elővettem a csontnyelű kést szobám kamrájából, és először is a legnagyobb figyelemmel széthasogattam a fekete, vékony ruhát, amely pókhálószerűen zárta őt magába — az egyetlen dolgot, ami testét beburkolta.

Úgy tetszett, mintha megnőtt volna, teste a szokásosnál hoszszabbnak látszott. Azután levágtam a fejét — alvadt, hideg vércseppek gördültek ki a torkából —‚ azután a kezét és a lábát vágtam le, és egész testét, végtagjaival együtt, szépen rendezetten, elhelyeztem a bőröndben, majd ráterítettem a ruháját, ugyanazt a fekete ruhát. — Rázártam a bőrönd tetejét, és a kulcsát a zsebembe tettem. — Amint ezzel elkészültem, nyugodt lélegzetet vettem. Megemeltem a bőröndöt, próbálgattam a súlyát. Nehéz volt. Még sohasem éreztem ilyen fáradtságot. — Nem, egymagam sohasem tudom elcipelni ezt a bőröndöt. Az idő ismét elborult, lassú eső kezdett cseperegni. Kiléptem a szobámból, hátha találok valakit, aki segít cipelni a bőröndöt. A házam környékén senkit sem láttam. Ahogy figyelmesen körülnéztem, kissé távolabb, a ködös levegő mélyén, öregembert pillantottam meg, aki púposan görnyedezett egy ciprusfa alatt. Széles sálba bugyolált arcából semmi sem látszott ki. Lassan közeledtem feléje. Mielőtt megszólalhattam volna, az öregember rekedt, száraz, rikácsoló hangon felnevetett, úgy, hogy minden hajam szála égnek állt, és így szólt:

— Ha hordárra volna szükséged, én magam készen állok, hehe! Halottaskocsim is van. Mindennap halottakat szállítok a Sáh Abdol-Azim temetőbe, és el is temetem őket, hehe! Koporsókészítést is vállalok. Mindenki méretére hajszálpontos koporsót! Kész is vagyok most, nyomban, személyesen elintézni az egészet!

Rikácsolva vihogott, a válla is csak úgy remegett bele. A házamra mutattam, de szóhoz sem hagyott jutni, tovább beszélt:

— Nem szükséges, ismerem én a te házadat! Máris jövök, hehe!

Felállt a helyéről. Én visszaindultam a házam felé, bementem a szobámba, és a bőröndöt a hullával nagy keservesen az ajtóig vonszoltam. Ócska, rozoga halottaskocsi állt az ajtóban, két csontvázsovány, silány fekete gebe volt belefogva. Az öreg odafönt kuporgott púposan a bakon, hosszú ostorral a kezében, de hátra sem fordult, hogy felém nézzen. A bőröndöt üggyel-bajjal a kocsi belsejébe helyeztem. Ott külön hely volt a koporsó részére. Én magam felmásztam, a koporsónak szánt mélyedésbe feküdtem, és a fejemet a peremére helyeztem, hogy a vidéket láthassam — azután a bőröndöt a mellem fölé csúsztattam, és két kezemmel erősen tartottam.

Az ostor pattant a levegőben, a lovak lihegve útnak eredtek, orrlikaikból lélegzetük párája úgy szállt fel a nedves levegőben, mint a kémény füstje. Magasra emelték lábukat, és lépkedtek. Patájukat csendesen emelték fel, és zajtalanul érintették ismét a földet; vézna első lábuk olyan volt, akárcsak a zsebtolvaj keze, akinek ujjait a Korán törvénye szerint levágták és forró olajba dugták. A nyakukban lógó csengettyűk különleges dallammal csilingeltek. A párás levegőben minden ok nélkül kifejezhetetlen nyugalom árasztotta el egész lényemet, olyannyira, hogy a halottaskocsi mozgásától a szemem se rebbent. Csak a bőrönd súlyát éreztem a mellkasomon. Az ő teteme, az ő holttestének a súlya mintha öröktől fogva a mellemre nehezedett volna. Sűrű köd borította az utat. A kocsi rendkívüli sebességgel és nyugalommal siklott hegyen, mezőn, patakon keresztül. Körülöttünk új meg új, váratlan tájak bukkantak fel, amilyeneket azelőtt sem ébren, sem álmomban nem láttam: apró hegyormok, különös alakú, fejbe ütött fák sorakoztak elátkozva az út két oldalán, és közöttük szürke színű, háromszögletű, kocka alakú házak látszottak, alacsony, sötét, üveg nélküli ablakokkal. Ezek az ablakok olyanok voltak, mint a delíriumos lázban szenvedő ember szédült szeme. Nem tudom, miféle tulajdonságuk volt ezeknek a falaknak, hogy a fagyot és a hideget eljuttatták az ember szívéhez; mintha sohasem lakhatott volna élőlény ezekben a házakban; talán csak az éteri lények árnyai számára épültek.

Mintha a kocsis mindenféle kerülő úton és ösvényen vitt volna, itt-ott csak levágott fatörzsek és girbegurba fák szegélyezték az utat, és mögöttük alacsonyabb-magasabb házak látszottak, mértani alakzatokban, piramisok, csorba piramisok, keskeny, ferde ablakokkal, melyek körül éjkék lótuszvirág futott fel a falakra. Ez a táj is hirtelen elmerült a sűrű ködben; nehéz, esővel terhes felhők vették körül a hegycsúcsokat, fojtogatóan rájuk nehezedve, és az eső párája úgy szállt a levegőben, mint a kavargó, céltalan porfelleg.

Miután még haladtunk egy ideig, egy magas, kopár hegy mellett megállt a halottaskocsi. Lecsúsztattam a mellemről a bőröndöt, és felálltam.

A hegy mögött kies, nyugodt, derűs vidék terült el. Olyan hely volt ez, amilyet még sohasem láttam, és nem ismertem, de mégis ismerősnek tetszett nekem. Mintha már valamikor megjelent volna a képzeletemben. — Éjkék, illat nélküli lótuszok borították a földet, mintha erre a területre még senki sem tette volna be a lábát. A bőröndöt a földre raktam, az öreg kocsis hátrafordult, és így szólt:

— Már itt is vagyunk a Sáh Abdol-Azim temetőnél. Ennél jobb helyet nem találhatnánk számodra. Erre még a madár se jár!

Zsebembe nyúltam, hogy a kocsis bérét kifizessem. Nem volt a zsebemben több, mint két hatos és egy garas. A kocsis száraz, rikácsoló nevetéssel így szólt:

— Nem tesz semmit! Majd megkapom. Tudom, hol laksz. Már nincs rám szükséged, mi? Vedd tudomásul, hogy nem vagyok járatlan a sírásásban sem. Na!? Sose szégyelld, menjünk, itt mindjárt a patak mentén, a ciprusfa mellett, egy gödröt ások neked, akkorát, mint a bőrönd, aztán már megyek is.

Az öreg elképesztő fürgeséggel leugrott a bakról. Felemeltem a bőröndöt, és mindketten odamentünk egy fa tövéhez, amely kiszáradt folyó medrénél állott. Ott megkérdezte:

— Itt jó lesz?

És anélkül, hogy válaszra várt volna, ásni kezdett a magával hozott ásóval és csákánnyal. Én a földre tettem a bőröndöt, és magamba roskadva álltam egy helyben. A görnyedt hátú öreg a tapasztalt mesterember ügyességével dolgozott. Ásás közben valami zománcos korsófélét talált, azt szutykos kendőbe csavarta, majd felemelkedett, és Így szólt:

— Hát itt a gödör, na! Pont akkora, mint a bőrönd, hajszálpontosan, na!

A zsebembe nyúltam, hogy kifizessem a bérét. Nem volt nálam több, mint két hatos és egy garas. Az öreg szárazon, hátborzongatóan nevetett, és azt mondta:

— Nem kell, nem tesz semmit. Tudom én, hogy hol laksz. s azonkívül, bér fejében találtam egy antik korsót, a régi Rej városból.

Azután a görnyedt, púpos Öreg nevetésre fakadt, csak úgy remegett bele a válla. A mocskos kendőbe bugyolált korsót a hóna alá vette, a halottaskocsi felé ment, és különleges fürgeséggel felült a bakra. Az ostor pattant a levegőben, a lovak lihegve útn ak eredtek, a nyakukba lógó csengettyűk a párás levegőben különleges dallammal csilingeltek, és lassan-lassan eltűntek szemem elől a gomolygó ködben.

Amint egyedül maradtam, megkönnyebbülten fellélegeztem, mintha nehéz kő esett volna le a szívemről, és kellemes nyugalom öntötte el egész lényemet. Körültekintettem: kis területet láttam, dombok és kék hegyek zárták körül. Az egyik hegyláncon vastag agyagtéglákból készült régi épületek és romok voltak, közelükben pedig kiszáradt patakmedret láttam. Csendes, félreeső, elhagyatott vidék volt ez. Szívem mélyéből megörültem, és úgy gondoltam magamban, hogy amikor azok a nagy szemek felébrednek majd földi álmukból, alkatához és külsejéhez megfelelő helyen fogja találni magát, meg aztán neki a többi embertől, a többi halottól távol kell lennie, éppen úgy, ahogyan élete folyamán a többiek életétől is távol maradt.

Óvatosan felemeltem a bőröndöt, és belehelyeztern a gödör mélyébe — a gödör éppen akkora volt, mint a bőrönd, hajszálpontosan. Utoljára még bele akartam nézni a bőröndbe. Körültekintettem, egy lelket sem láttam. Elővettem a zsebemből a kulcsot, és kinyitottam a bőrönd fedelét; amikor fekete ruhájának a csücskét megemeltem, megfagyott vérrögök és nyüzsgő férgek között két nagy, fekete szemet láttam, kifejezéstelenül, meredten néztek rám, és az én életem elmerült ezeknek a szemeknek a mélyében. Nagy sietve lecsuktam a bőrönd fedelét, homokot hintettem rá, és letapostam a homokot. Majd kőtörmeléket és kavicsot hoztam, és azzal beszórtam a földet, amíg csak el nem tűnt a sír nyoma, úgy, hogy senki se tudja felfedezni azt. Ezt olyan jól csináltam, hogy a végén magam sem tudtam megkülönböztetni a sírját.

Dolgom végeztével egy pillantást vetettem magamra. Láttam, hogy szakadt ruhám csupa sár és fekete, alvadt vérnyomok is tapadnak hozzá. Két aranyszínű dongó repdesett körülöttem, és apró férgek nyüzsögtek a testemen. Le akartam tisztítani a ruhám alján levő vérfoltot, de akármennyit nyálaztam is a ruhám ujját, és dörzsölgettem vele, a vérfolt egyre jobban terjedt és hígabbá vált, míg végül egész testemre rátapadt, és a vér ragacsos hidegét éreztem. Közeledett a naplemente. Cseperészett az eső. Én önkéntelenül követni kezdtem a halottaskocsi keréknyomait, és útnak indultam. Amint besötétedett, elvesztettem a keréknyomot, céltalanul, gondolatok és akarat nélkül bolyongtam a sűrű sötétségben. Lassan bandukoltam, nem tudtam, hova jutok, mert azután, hogy elvesztettem őt, miután alvadt vérrögök között láttam azokat a nagy szemeket a sötét éjszakában, az egész életemet elborító mélységes éjszakában ődöngtem. Mivel az a két szem, amely életem lámpását jelentette, mindörökre kialudt, számomra már teljesen közömbössé vált, hogy valahol fedél alá jutok-e valaha, vagy sem.

Teljes csend uralkodott. Úgy éreztem, hogy mindenki elhagyott engem. A lélektelen dolgoknál kerestem menekvést. Kapcsolat jött létre köztem és a természet lüktetése között, köztem és a lelkemre leszálló mély sötétség között. Ez a csend olyan nyelven beszél, amelyet mi nem értünk meg. Az erős kéjtől elszédültem, hányinger fogott el, és összecsuklott a térdem. Végtelen fáradtságot éreztem; bementem az út menti temetőbe, és leroskadtam egy sírkőre. Fejemet két kezemre hajtottam, és megdöbbentett a saját sorsom. Egyszerre csak száraz, rikoltozó nevetés térített magamhoz. Megfordultam, láttam, hogy egy alak ül mellettem, feje, arca sálba tekerve, és valami kendőbe kötött batyut tart a hóna alatt. Felém fordult és így szólt:

— Biztosan a városba akartál menni, és eltévedtél, mi? Biztosan arra gondolsz, mit keresek én itt ilyen késő este a temetőben? De ne félj, én a halottakkal dolgozom, sírásó vagyok. Nem rossz foglalkozás ez, mi? Én itt minden utat és ösvényt ismerek. Ma is elmentem, hogy egy sírt megássak, és ez a váza került elő a föld alól. Tudod, antik váza, a régi Rej városából. Egyáltalán nem tesz semmit, neked adom ezt a korsót, tedd el, hadd emlékeztessen rám.

Benyúltam a zsebembe, kivettem két hatost és egy garast, de az öregember száraz, hátborzongató nevetéssel ezt mondta:

— Szó sincs róla, ez semmiség. in ismerlek téged. Azt is tudom, hol laksz. Van itt a szomszédban egy halottaskocsim, gyere, hazaviszlek — két lépés az egész.

A korsót az ölembe tette és felállt. A nevetéstől csak úgy rem egett a válla. Fogtam a korsót, és elindultam a púpos öregember után. Az országút kanyarulatánál egy rozoga halottaskocsi állt két sovány, fekete gebével. Az öregember meglepő fürgén felpattant a bakra, és én is mentem, a halottaskocsi belsejében a koporsónak szánt mélyedésbe feküdtem, a fejemet a peremére helyeztem, azért, hogy a vidéket láthassam. A korsót a mellemre helyeztem, és tartottam a kezemmel.

Az ostor pattant a levegőben, a lovak lihegve útnak eredtek. Magasra emelték lábukat, és lágyan lépkedtek. Patájukat csendesen emelték fel, és zajtalanul érintették ismét a földet, a nyakukban lógó csengettyűk a párás levegőben különös dallamra csilingeltek. — A felhők mögül a csillagok úgy bukkantak elő, és úgy néztek a földre, mint fekete, alvadt vérből kibukkanó fényes szemek. — Egész lényemet kellemes nyugalom töltötte el, csak a virágváza nehezedett a mellemre, akár egy holttest súlya. — A csavarodott törzsű, girbegurba ágú fák mintha attól tartottak volna, hogy megcsúsznak a sötétben, egymásba kapaszkodtak, nehogy a földre essenek.

Különös, furcsa házak, kiszabott mértani alakzatokban sorakoztak ott, ócska vakablakokkal, az országút mentén. A házak fala szentjánosbogáréhoz hasonló tompa, beteges fényt árasztott. A fák félelmetes módon csoportokba verődve vonultak fel, és menekültek el egymás után, törzsükre lótuszvirágok tekeredtek, majd lekonyultak a földre. Hullaszag, oszlásnak indult hús szaga árasztotta el egész lényemet, mintha csak testem öröktől fogva hullaszagtól lett volna átitatva, és mintha egész életemen keresztül fekete koporsóhelyen feküdtem volna, és egy púpos öregember, akinek nem is láttam soha az arcát, vezetett volna engem a ködben, mulandó árnyékok között.

A halottaskocsi megállt, én fogtam a korsót és leugrottam a kocsiról. A házam ajtaja előtt álltam, nagy sietséggel beléptem a szobámba, az asztalra tettem a korsót, és mentem, hogy előszedjem a dobozt, azt a pléhdobozt, amely a perselyem volt, és amelyet a szobám kamrájába rejtettem. Visszamentem az ajtóhoz, hogy bére fejében odaadjam az öregnek a pléhdobozt, de ő már a kocsijával együtt nyomtalanul eltűnt. Leverten tértem vissza a szobámba, meggyújtottam a lámpást, a korsót kicsomagoltam a kendőből, és ruhám ujjával leporolgattam. A korsót régi, áttetsző, lila színű zománc borította, amely az idők során valami szétnyomott, aranyszínű dongó fényéhez vált hasonlóvá. Egyik oldalára mandula alakú keretet festettek éjkék színű lótuszvirágmintából, és annak közepén a mandula alakú szegély keretében az ő arca… egy női arc volt odafestve; nagy, fekete szemekkel, a szokásosnál nagyobb szemekkel, szemrehányó tekintettel nézett rám, mintha megbocsáthatatlan bűnöket követtem volna el, amelyekről én magam sem tudtam. Varázslatos szempár, egyszerre zaklatott és csodálkozó, vádoló, és sokat ígérő… Ez a szempár félt és vonzott, és valami földöntúli részegítő fény csillogott a mélyén. Mongolos arca, magas homloka, homloka közepén összeérő keskeny szemöldöke, félig nyitott, húsos ajka és fésületlen haja volt, amelyből egy fürt a halántékára tapadt.

A festményt, amelyet tegnap este készítettem róla, kivettem a pléhdobozból, összehasonlítottam. Cseppet sem különbözött a korsón levő festménytől, mintha csak egymás tükörképei lettek volna. Mindkettő azonos, és mintha egyazon szerencsétlen tolltartófedél-pingáló műve lett volna. — Talán a korsó festője a festés pillanatában belém költözött, és kezemet az ő akarata irányította. Nem lehetett megkülönböztetni a két arcot, csak éppen az én festményem papíron volt, míg a korsón levő festményt áttetsző, régi zománc borította, amely titokzatos lelket, valami szokatlanul különleges lelket kölcsönzött ennek az arcképnek. Szeme mélyén boldogtalan lelkének fénye csillogott. Nem, ezt nem lehetett elhinni: ugyanazok a nagy, gondolat nélküli szemek, Ugyanaz a zárkózott, de szabad arc! Senki sem értheti meg, micsoda érzés fogott el engem. Menekülni szerettem volna önmagam elől. Hát ilyen véletlen is előfordulhat? letem minden nyomorúsága ismét megjelent a szemem előtt. Vajon nem volt elég az életemben egyetlen lénynek a szeme? Most ketten is néznek rám ugyanazzal a szemmel, az ő szemével. Nem! Ez elviselhetetlen! Az a szem volt ez, amelyet ott a hegy oldalán a ciprusfa tövénél a kiszáradt patak mellett a földbe temettem, a kék lótuszvirágok alatt, alvadt vérben, férgek, állatok, rovarok közepette, amelyek körülötte ünnepelnek. A szempár, amelynek üregébe a növények gyökere belefúródik, hogy megmaradt életnedvét kiszívja, most újjáéledve néz itt rám!

Nem is képzeltem magamról, hogy ennyire nyomorult és átkozott vagyok! De a bennem lakozó bűntudat érzése által egyben indokolatlan és furcsa öröm vett erőt rajtam — mert megértettem, hogy fájdalmamat valaha megosztotta valaki. Vajon ez a régi festő, a festő, aki ezt a korsót több száz, vagy talán több ezer évvel ezelőtt festette, nem volt-e társam a fájdalomban? Vajon nem járta-e be az én világaimat? Mindeddig azt hittem, hogy én vagyok a világ legnyomorultabb teremtménye. De most rájöttem, hogy abban az időben, amikor azokon a hegyeken, azokban a házakban és ma már romba dőlt községekben, amelyeket súlyos agyagtéglákból építettek, emberek éltek, akiknek ma már elporladt a csontjuk és testük maradványai talán a kék lótuszvirágokban élnek tovább — ezek között az emberek között élt egy szerencsétlen, elátkozott festő, talán éppen olyan nyomorúságos tolitartófedő-pingáló, akárcsak én, pontosan olyan, mint én — és most jöttem rá, s most érthettem meg, hogy ő is két nagy, fekete szem között égett, izzott, éppen úgy, mint én — s ez megvigasztalt.

Végül saját festményemet a korsó mellé helyeztem, azután nekiálltam, hogy előkészítsem az ópiumszíváshoz szükséges parázstartómat, és miután a parázsvirágok izzottak, odahelyeztem a parazsastálat a festmények elé — szippantottam egynéhányat az ópiumpipából, majd az elragadottság világába merülten a képekre bámultam, mivel össze akartam szedni gondolataimat, és már csak az ópium éteri füstje tudta összeterelni és féken tartani gondolataimat.

Az össszes megmaradt ópiumomat elszívtam, hadd űzze el ez a különleges kábítószer a szemem világát függönyként elsötétítő rengeteg nehézséget — mindezt a sok szürke, felhalmozott emléket. Be is következett ez az általam várva várt állapot, sőt várakozásomon felül: gondolataim szép lassan pontosak, fenségesek és varázslatosak lettek, s a félálom és a félájultság között lebegtem.

Azután úgy éreztem, mintha a mellemre nehezedő nyomasztó súlyt leemelték volna. Mintha megszűnt volna számomra a nehézségi erő törvénye, és minthogyha szabadon repdeshettem volna nagyszerű, törékeny és pontos gondolataim nyomában. Valami mély és kimondhatatlan kéj érzése árasztotta el egész lényemet. Kiszabadultam testem súlyának börtönéből. Nyugodt, de varázslatos és kellemes formákkal, s tarka színekkel ékes világba kerültem — azután gondolataim elváltak egymástól, és feloldódtak ezekben a színekben és alakzatokban. Elmerültem az éteri módon simogató hullámokban. Hallottam a szívem dobogását, éreztem a vérem keringését. Ez az állapot számomra maga az értelem és a kéj volt.

Szívem mélyéből akartam és kívántam azt, hogy átengedjem magamat a feledés álmainak. Ha ez a feledés megvalósulhatott volna, ha tartóssá válhatott volna, ha lecsukódó szememet az álom túlsó partján lassan felitta volna a nemlét, hogy egy tintafoltban, egy zenei hangban, vagy egy színes fénysugárban kavarogjon egész létem, és hogy ezentúl a hullámok és a formák olyan hatalmasakká váljanak, hogy irányíthassák azt, amíg teljesen eltompul és láthatatlanná válik, akkor értem volna el célomat.

Lassanként az ellobbanás és az érzéketlenség állapota vett rajtam erőt, olyan volt, mint valami kellemes fáradtság, vagy testemből kifelé áradó szelíd hullámverés. Majd úgy éreztem, hogy életem sodrása visszafordult. Viszontláttam múltam hangulatait és eseményeit, meg elmosódott és elfelejtett gyermekkori emlékeimet. Nemcsak láttam, hanem újra át is éltem és éreztem azokat valami kavargó zűrzavarban. Pillanatról pillanatra kisebb, gyermekibb lettem, majd gondolataim hirtelen elhomályosodtak, elsötétedtek. Úgy éreztem, hogy egész létem vékony, gyenge kampón függ egy mély és sötét kút fenekén. Azután elszabadu1tam a kampóról. Siklottam és távolodtam, és nem ütköztem semmi akadályba! Az örök éjszaka végtelen szakadéka volt ez. Azután homályos és elmosódott függönyök jelentek meg szemem előtt gyors egymásutánban. Egy pillanatig abszolút feledésbe buktam. Mikor magamhoz tértem, hirtelen egy kis szobában találtam magamat, és valami különleges állapotban voltam, amely idegennek és mégis természetesnek tetszett számomra.

Az új világban, amelyben felébredtem, teljesen ismerős és közel álló környezetet és viszonyokat találtam, olyannyira, hogy előző életemnél jobban beleilleszkedtem. Mintha csak az igazi életem tükörképe lett volna. Másik világ volt az, de annyira hozzám tartozott és közel állt, hogy akár az eredeti környezetemnek is gondolhattam volna. Valami régi, de ugyanakkor közelebbi, és természetesebb világba születtem bele.

Még csak alkonyat felé járt. Faggyúmécses égett szobámban a polcon. A szoba sarkában ágynemű volt kiterítve, de én fent voltam. Éreztem, hogy forró a testem, és vérfoltok tapadtak köntösömhöz és sálamhoz. Kezeim is véresek voltak. De a láz és szédülés ellenére is különös nyugtalanság és lelkesültség fogott el, amely erősebb volt, mint a vérfoltok eltüntetésének a gondolata. Erősebb annál, hogy jön a csendőr, és letartóztat. És ezenkívül már hosszú idő óta vártam azt, hogy a csendőr kezére kerüljek. De elhatároztam, hogy letartóztatásom előtt egy húzásra kiiszom a mérgezett bort, amely a mestergerenda polcán levő korsóban volt. Az írás szüksége volt az, ami számomra kényszerítő kötelességgé vált. Ki akartam űzni magamból ezt a gonosz szellemet, amely hosszú idő óta gyötörte belsőmet. Szívem gyötrődését papírra akartam vetni. Végül is, némi habozás után, előbbre húztam a faggyúmécsest, és így kezdtem:

Mindig azt hittem, hogy a csend a legjobb dolog a világon. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha az ember, akárcsak a kócsag a tengerparton, szétteríti a szárnyát, és magányosan üldögél. De most már nem éntőlem függ, mert bekövetkezett, aminek nem kellett volna bekövetkeznie. Ki tudja, talán már most, vagy egy órán belül beállít egy részeg őrjárat, hogy letartóztasson. Én egyáltalán nem akarom megmenteni a bőrömet, azonkívül nincs is helye a tagadásnak; még akkor is, ha eltüntetném a vérfoltokat, mielőtt a kezükre kerülnék, a mestergerenda polcára rakott korsóból meginnék egy pohárka örökségbe kapott bort.

Most egész eddigi életemet ki akarom facsarni a kezemben, mint valami szőlőfürtöt, és annak borát cseppenként árnyékom száraz torkába csepegtetem, akárcsak az élet vizét. Mielőtt távoznék, papírra akarom vetni azokat a fájdalmakat, amelyek engem lassanként, akárcsak a lepra vagy a fene, e szoba sarkában lassanként felemésztettek. Mert így jobban tudom rendezni és rendbe szedni a gondolataimat. Vajon az a célom, hogy végrendeletet írjak? Semmi esetre sem. Hiszen nincsen sem vagyonom, amit megehetne a bíróság, sem hitem, amit elvihetne az ördög. És azonkívül mi volna a földön az, ami számomra a legkisebb értéket is jelenthetné? Arról, ami az életem volt, lemondtam. Engedtem és akartam, hogy kicsússzon a kezemből. És miután én elmegyek, egye fene, olvassa el valaki a papírrongyaimat, vagy ítéletnapig se olvassa el senki. Én csak amiatt írok, mert pillanatnyilag létkérdéssé vált számomra az írás. — Egyre inkább szükségem van arra, hogy megtaláljam az összefüggést gondolataim és önmagam képzeletbeli lénye, saját árnyékom között. — E baljós árnyék, amely a faggyúmécses fénye előtt görnyed a falon, minden bizonnyal figyelemmel olvassa azt, amit én írok, sőt csak úgy falja. Ez az árnyék biztosan jobban megérti, mint én! Csak a saját árnyékommal tudom igazán jól kibeszélni magam, ő az, aki rávesz engem a beszedre. Csak ő képes engem kiismerni, ő biztosan megérti… Szeretném életem nedvét, vagy inkább keserű borát, cseppenként árnyékom kiszáradt torkába önteni, s azt mondani neki: „Ez az én életem !”

Mindazok, akik tegnap láttak engem, megtört, beteges fiatalembert láttak, de ma púpos öregembert látnak, akinek fehér haja, kiégett szeme és nyúlszája van. Félek kinézni a szobám ablakán, félek megnézni magamat a tükörben, mert mindenütt önmagam megtöbbszöröződött árnyékával találom magamat szemközt. De azért, hogy elmagyarázzam életemet görnyedt árnyékomnak, el kell hogy meséljek egy történetet. — Ó, hogy mennyi történet forog közkézen a gyermekkorról, a szerelemről, a közösülésről, az esküvőről és a halálról, és egyik sem igaz. — A mesék és az iskolai példázatok már a könyökömön nőnek ki.

Igyekszem kifacsarni ezt a fürtöt, de hogy vajon megtaláljátok-e még benne a valóság legkisebb nyomát, vagy sem — ezt már nem tudom. Azt sem tudom, hol vagyok, és hogy ez a darabka ég itt a fejem fölött, és a néhány arasznyi föld, amelyen lakom, Nisápurhoz, Balkhhez, avagy Benáreszhez tartozik-e? Én mindenesetre már semmiben sem hiszek. Mivel annyi egymásnak ellentmondó dolgot láttam már, és egymást cáfoló beszédet hallottam, és mivel szemem világát oly különböző tárgyak felületén koptattam, ez a vékony és ellenálló burok, amely mögött rejtőzik a lélek, most már semmit sem hisz el. A tárgyak értékében és bizonyságában, a nyilvánvaló és világos valóságokban még most, ebben a pillanatban is kételkedem. Nem tudom, hogy ha ujjammal ráütnék a kertünk sarkában álló kőmozsárra és megkérdezném tőle: „Vajon szilárd és erős vagy-e?”, igenlő válasz esetén el kellene-e hinnem, amit mond, vagy sem. Vajon én egyedi és megkülönbözt ethető lény vagyok? Nem tudom. De most, hogy a tükörbe néztem, nem ismertem magamra. Nem. Az a régebbi énem, az meghalt. Szertefoszlott. De semmiféle gát vagy akadály nincs kettőnk között. El kell mesélnem a történetemet, csak nem tudom, hol fogjak hozzá. Az egész élet csak mese és elbeszélés. Ki kell facsarnom a szőlőfürtöt, és annak levét kanalanként kell ennek az öreg árnyéknak a kiszáradt torkába öntenem.

Hol is kezdjem? Mert valamennyi gondolatom, amelyik a fejemben forrong, ennek a pillanatnak a rabja. Nem ismer órát, percet, dátumot. Előfordulhat, hogy egy tegnapi esemény számomra avultabb és hatástalanabb egy ezer év előtti történésnél.

Talán ott kezdeném, hogy minden kapcsolatom megszakadt az élők világával, és a múlt emlékei rajzanak körül. — A múlt, a jövő, óra, nap, hónap és év, számomra mind egyforma. A gyermekkor és az öregség különböző állomásai számomra üres szavak, semmi egyebek. Csak a közönséges emberek számára egyértelmű igazság az élet, csak a csőcselék számára, csak azok számára, akiknek élete meghatározott mederben folyik, mint ahogyan az évszakok jönnek és mennek az élet mérsékelt övezetében. Az én életemnek mindvégig egyetlen évszaka és egyetlen állapota volt, mintha csak valami északi, hideg vidéken és örök sötétségben telt volna el, pedig a testemben mindig lobog egy láng, amelyik úgy fogyaszt el engem, mint a gyertyát. A négy fal között, amely szobámat jelenti, és a kerítés mögött, amelyet életem és gondolataim köré vontam, az életem úgy fogy lassanként, mint egy égő gyertya. Nem. Tévedtem! Olyan, mint egy nedves rőzseköteg, amely a tűzhely egyik sarkába esett, és a többi rőzse lángjától elüszkösödött, megszenesedett: nem égett el és nem is maradt friss és érintetlen. Csupán megfülledt a többiek füstjétől és gőzétől. Szobám, mint minden másik szoba, téglából és malterból épült, ezer meg ezer régebbi ház romja fölött. Fehérre van meszelve, és írással díszített mintás szegélye van. Éppen olyan, mint egy sírbolt. E szoba hangulata, vagy legkisebb részlete is elegendő ahhoz, hogy órákra lefoglalja gondolataimat, mint például a fal sarkában levő dombormű. Hiszen amióta ágynak estem, kevésbé foglalkoznak az én dolgaimmal. A falba vert kampósszögre volt akasztva valaha az én bölcsőm és a feleségemé. És ez után talán még más gyerekek súlya is nehezedett rá. Kicsit lejjebb, mint ez a szög, a fal vakolatából kiáll egy deszka, és csak úgy árasztja mindazoknak a tárgyaknak és lényeknek a szagát, akik valaha ebben a szobában éltek, úgy hogy mostanáig semmiféle huzat vagy szél nem volt képes ezeket a konok, lusta és sűrű szagokat innen elzavarni: izzadságszag, régi betegségek szaga, szájszag, lábszag, a pisi erős szaga, romlott zsír szaga, elkorhadt gyékény szaga, odakozmált rántotta szaga, pirított hagyma szaga, gyógyteák szaga, a gyerekek sajtpapijának és grízpapijának szaga, éppen most kamaszodó fiú szobájának a szaga, utcáról bejött gőzök, hullaszag, haldoklók szaga; mindezek a szagok mind itt élnek és különböző jellegüket megőrizték. Sok más szag is terjeng itt, amelyeknek eredete és forrása kideríthetetlen, de nyomuk érezhető. Szobámban egy sötétkamra és két kisablak volt, melyek a csőcselék népség világára nyíltak. Az egyik saját udvarunkra nyílt, a másik az utcára és ez összekötött engem Rej városával. E városnak, amelyet a világ menyasszonyának neveznek, ezer meg ezer utcája és sikátora meg beomlott tetejű háza van. Iskolája és karavánszerája is van. Ez a város, amelyik a világ legnagyobb városának számított, az én szobám mögött lélegzik és él. Itt, a szobám sarkában, amikor lehunyom a szememet, a város elmosódott, zavaros árnyékai életre kelnek a szemem előtt, mindaz, ami hatást gyakorolt rám: kioszkok, mecsetek, kertek.

Az a két ablakocska összeköt engem a külvilággal, a csőcselék világával. De a szobámban egy tükör van a falon, amelyben a saját arcomat látom. Az én elhatárolt életemben ez a tükör fontosabb a csőcselék világánál, amelyhez semmi közöm.

Az egész város képéből egy szegény mészáros boltja van szobám ablaka előtt. Ő naponta két birkát juttat el az emberek asztalára.

— Ha kinézek az ablakon, minden reggel két fekete, sovány öszvért látok, lázas, nyavalyás, kehes összvéreket, amelyek erős, száraz köhögéseket hallatnak; elszáradt mellső lábuk patában végződik, mintha csak egy vad törvény szerint levágták volna a kezüket, és forró olajba tették volna — két oldalukon egy-egy döglött bárányt hoznak a mészárszék elé. A mészáros zsíros kezével végigsimítja vörösre hennázott szakállát. A báránytetemeket először is végigmustrálja a vásárló tekintetével, majd kiválaszt közülük kettőt, súlyos, zsíros farkukat a kezén mérlegeli, azután levágja azokat, és felakasztja üzletének vaskampóira. Az öszvérek lihegve útnak indulnak, és akkor a mészáros végigsimogatia és megtapogatja ezeket a véres hullákat, amelyeknek nyakát elvágták, szemük véraláfutásos, hullakék koponyájukból kidülledő szemhéjuk vérben fürdik, majd elővesz egy nagy, csontnyelű kést, a testeket figyelmesen, pontosan feldarabolja, és a hússzeleteket mosolyogva eladja vevőinek. Micsoda kéjjel csinálja végig mindezeket a műveleteket! En biztos vagyok benne, hogy kéjeleg, és valamilyen gyönyört lel benne. Az a vastag nyakú, sárga kutya is, amelyik elárasztotta környékünket bolhával, és mindig ferde nyakkal és ártatlan, sóvárgó szemmel nézi a mészáros kezét, az a kutya is tudja mindezt. — Az a kutya is tudja, hogy a mészáros élvezettel végzi a mesterségét.

Kissé távolabb, egy kiálló eresz alatt furcsa öregember üldögél a földön, aki előtt mindenféle ócska holmi van kiterítve. Terítőjére egy vésett írásos követ, két patkót, különböző fajta színes pecséteket, egy tőrt, egy egérfogót, egy rozsdás harapófogót, egy tintatartót, egy töredezett fogú fésűt, egy kis ásót és egy mázas korsót rakott ki, amelyre szutykos zsebkendőt terített. Órákig, napokig, hónapokig szemléltem őt az ablakomból. Testét mindig piszkos sál, sustárbeli ujjatlan köntös, nyitott gallér fedte, amelyik alól kibukkant mellének fehér szőre. Kiégett szemhéjával, amelyet konok és szemérmetlen betegség emésztett, és a szemverés elleni amulettel, ami a felső karjára volt kötve, mindig egyformán üldögélt. Csak péntek esténként recitálta a Korán-t, sárga, hiányos fogain átszűrve. — Nyilván ezzel kereste meg a kenyerét is, mert sohasem láttam, hogy valaki vásárolt volna tőle valamit. Mintha lázálmaimban ennek az embernek az arcát láttam volna. Vajon fehér szövetturbánba burkolt, körte formájú, beretvált koponyája és keskeny homloka mögött agyát miféle konok és ostoba gondolatok gyepesítették be, akár a gyom? Állítólag az öregember előtt fekvő terítő, és az azon levő szedett-vedett kacat különleges összefüggésben volt élete sorával. Több ízben elhatároztam, hogy odamegyek és beszélek vele, vagy esetleg megvásárolok valamit a portékájából, de nem volt merszem hozzá.

A dadám azt mondta nekem, hogy ez az ember fiatal korában fazekasmester volt, és csak ezt az egyetlenegy korsót tartotta meg magának. És most az ilyen értéktelen ócskaságok eladásából él.

Ez volt minden kapcsolatom a külvilággal, ami pedig a belső világomat illeti, csak a dadám és egy céda feleség maradt meg számomra. De az anyóka neki is a dadája, mindkettőnké, mert feleségemmel nemcsak hogy közeli rokonok voltunk, de a dadus mindkettőnket együtt szoptatott. Egyáltalán az ő anyja az én anyám is volt, mivel én a saját apámat és anyámat egyáltalán nem láttam, és az ő anyja, az a magas termetű, szürkülő hajú asszony nevelt fel engem. Az ő anyját úgy szerettem, mintha a saját anyám lett volna, és ez a szeretet volt az oka annak, hogy a lányát feleségül vettem.

Apámról és anyámról többféle történetet hallottam. Azt hiszem, ezekből csak az az egy igaz, amelyet a dadus mesélt el nekem. — Ő azt mondta: Apám és nagybátyám ikertestvérek voltak. Mindenben egyformák voltak: termetben, arcban, jellemben. Még a hangjuk is egyforma volt, úgyhogy nem volt könnyű megkülönböztetni őket egymástól. Ezenkívül annyira együtt éreztek és együtt gondolkoztak, hogy ha egyikük beteg lett, a másik is megbetegedett. Amint mondani szokás, „mint egy almának két fele”. — Egyszóval mindkettőjükből kereskedő lett, és húszéves korukban Indiába mentek, és Rej városbeli árukat — különböző ruhaféléket, pruszlikot, virágos selymet, gyapotszövetet, kaftánt, sálat, tűket, agyagedényeket, hajmosó szereket és tolitartókat — vittek Indiába, és ott eladták. Apám Benáresz városában telepedett le, és nagybátyámat India egyéb városaiba küldte kereskedni. Egy idő után apám beleszeretett egy szűz leányba, egy bégumdásziba. Ennek a lánynak az volt a foglalkozása, hogy vallásos táncot lejtett a nagy lingam bálvány előtt, és a bálvány szentélyében teljes ített szolgálatot. — Forró vérű, olajbarna bőrű lány volt, Citrom alakú keblekkel, nagy mandulaszemekkel, vékony, összeérő szemöldökkel, melynek közepére vörös szépségfoltot festett.

Most el tudom képzelni, ahogy a bégumdászi, illetve anyám, színes selyem-arany hímzésű fátyiában, csupasz keblével, aranybrokát fejkötőjével, súlyos fekete hajfonatával, amely, mint az örökkévalóság sötét éjszakája fonódott össze tarkóján, bokáján és csuklóján csörgő arany karperecekkel és a kis aranykarikával, amelyet az orrcimpájába fűzött, nagy, fekete, álmatag mandulaszemével, fényes fogaival, lassú, ritmikus mozdulataival táncolt a szitár, a dob és a tamburin, a cimbalom és a trombita zenéjének lágy, monoton dallamára, amelyet csaknem teljesen meztelen férfiak játszottak — jelentőségteljes dallam, amelyben mintegy sűrítve benne volt India valamennyi titka, varázsiata, babonája, az indiai emberek fájdalma és gyönyöre. A szentély táncosnője kinyílt a dallamra, mint a virág szirma, hozzáillő mozdulatokkal, érzéki, szent mozdulatokkal azonosult vele, megremegett válla, karja, összehúzódott és ismét kitárult, minden mozdulatának sajátos értelme volt, nyelv nélkül is beszélt. Milyen hatással is lehetett ő apámra, különösen izzadságának fanyar, fűszeres szaga, amely elkeveredett gyöngyvirág parfümje és a szantálolaj illatával, amely csak fokozta a látvány erotikus értelmét. Ez az illat távoli fák gyantájának illatát idézte, és felélesztette a háttérbe szorított, eltompult érzékeket — orvosságos szelence szaga volt, olyan Indiából hozott orvosságoké, amelyeket kisgyermekek szobájában tartanak —‚ ismeretlen földrész olajai, ódon értelmek és népszokások hordozói —‚ biztosan az én gyógyfüveim illata is bennük van. Mindez felébresztette bennem apám távoli, elhomályosult emlékét. Apám olyan őrülten beleszeretett a szentély táncosnőjébe, hogy kedvéért áttért a leány lingám vallására. Egy idő múlva, mikor a lány terhes lett, eltiltották őt a szentély szolgálatától.

Nem sokkal miután én a világra jöttem, nagybátyám megérkezett utazásából Benáreszbe, és úgy látszik, az ízlése és a szerelme is olyan volt, mint az apámé. Szívvel-lélekkel beleszeretett az anyámba, és végül is becsapta őt, amit apámhoz való nagy has onlatossága könnyen lehetővé tett. Amikor kiderült a dolog, anyám azt mondta, hogy mindkettőjüket örökre elhagyja, hacsak ki nem állják a kígyópróbát. Ha ezt elvállalják, azé lesz, aki élve marad.

Ez a próba pedig abból állt, hogy apám és nagybátyám bezárkóznak egy mérges kígyóval egy vaksötét helyiségbe. Ha egyiküket megharapja a kígyó, az természetesen felkiált, egy kígyóbűvölő beszalad a szobába, és megmenti a másikat — akkor a táncosnő az övé lesz.

Mielőtt a sötét verembe dobták volna őket, apám megkérte a táncosnőt, hogy még egyszer táncoljon előtte, mégpedig a szentély szent táncát. Anyám teljesítette kérését, és a kígyóbűvölő egy szál sípjának a hangjára, fáklyafénynél, jelentőségteljes mozdulatokkal, ritmikus hullámzással táncolt, forgott és kerengett, mint az elbűvölt kígyó. Azután apámat és nagybátyámat a sötét helyiségbe zárták a mérges kígyóval együtt. A várt ijedt felkiáltás helyett hátborzongató, félelmetes nevetéssel vegyült üvöltés hallatszott, őrült jajveszékelés, és amikor kinyitották az ajtót, nagybátyám támolygott ki a szobából. De arca megtört, megöregedett, és a haja teljesen megőszült az erős félelemtől és ijedtségtől, a dühös mérges kígyó siklásának és sziszegésének hallatára, amelynek kerek, villogó szeme, méreggel telt foga volt, és hosszú teste, kanál formájú kidudorodásban és egy kis fejben végződött. A rettegés annyira erőt vett a nagybátyámon, hogy teljesen megőszült, mire kijött a szobából. — A kikötött fogadalom szerint anyám a nagybátyámé lett — de rettenetes volt, hogy biztosan nem is lehetett tudni, ki volt az, aki életben maradt, az apám, vagy a nagybátyám.

Mert ennek a próbatételnek az eredményeképpen elméje megzavarodott, teljesen elfelejtette addigi életét, és a gyermeket nem ismerte meg. Ebből gondolták, hogy a nagybátyám. — Vajon nincs köze ennek a történetnek az én életemhez? Vajon ennek a hátborzongató nevetésnek a visszhangja és ennek a próbatételnek a borzalma nem nyomta-e rám a bélyegét, nem volt rám hatással? Bizony, ezután én már nem voltam más, csak egy idegen, egy felesleges, kenyérleső száj. Végül is nagybátyám — vagy apám? — üzleti ügyei intézése végett visszatért anyámmal Rej városába. Engem is idehoztak, és elhelyeztek nagynénémnek, apám nővérének a házában.

A dada azt mondta, hogy amikor anyám elbúcsúzott tőlem, egy korsó vörös bort adott számomra nagynénéinnek, amelyben az indiai kobra kígyó mérgét oldotta fel. Egy szentélytáncosnő mi jobbat is hagyhatna emlékül a fiára? Vörös bor, a halál elixírje, amely örökös megnyugvást ajándékoz. — Talán ő is kifacsarta a saját életét, mint egy szőlőfürtöt, és annak a borával ajándékozott meg engem — ugyanazzal a méreggel, amelyik apámat megölte —‚ most értem meg, micsoda értékes ajándékot kaptam!

Vajon anyám él-e még? Talán most, amikor ezeket a sorokat leírom, ő India valamelyik távoli városának a parkjában, fáklyafénynél hajlong hullámozva, mint a kígyó, és táncol — mintha csak mérges kígyó harapta volna meg —‚ és a kíváncsi nők, gyermekek, meztelen férfiak széles gyűrűben körülállják, és ugyanakkor fehér hajú, púpossá görnyedt apám, vagy nagybátyám, a park szélén a földön ülve nézi, és eszébe jut a sötét verem, a kígyó dühös sziszegése és surranása, ahogy felüti a fejét, felvillan a szeme, olyan lesz a nyaka, mint a merőkanál, és valami kidagad a nyaka mögött, mint egy sötétszürke színű szemüveg.

Egyszóval, én szopós gyerek voltam, amikor ennek a dadának a gondjaira bíztak, és a dada nagynéném lányát, ezt a szajhát is szoptatta. És engem nagynéném, az a magas termetű, szürkülő halántékú asszony istápolt itt, ebben a házban, a lányával együtt, ezzel a szajhával itt.

Amióta csak az eszemet tudom, anyámnak tekintettem a nagynénémet és szerettem őt. Annyira szerettem, hogy lányát, a tejtestvéremet feleségül vettem, csak azért, mert őrá hasonlított.

Igazában kénytelen voltam feleségül venni őt: ez a lány csak egyetlenegyszer volt odaadó irántam, sohasem fogom elfelejteni, és ez is anyja halálos ágyánál történt. Nagyon késő este volt. Én, miután a házban már mindenki lefeküdt aludni, ingben és alsónadrágban a halott szobájába mentem, hogy elmondjak egy utolsó imádságot. Láttam, hogy két kámforos gyertya ég a fejénél. Egy Korán-példányt is tettek a hasára, hogy az ördög ne telepedjen meg a tetemén. Mikor felemeltem az arcát borító szemfedőt, láttam nagynéném jól ismert, szelíd, vonzó arcát. Mintha csak a világon minden szeretet az ő arcában testesült volna meg számomra. Arckifejezése mély meghajlásra késztetett. De ugyanakkor a halál mindennapos, természetes eseménynek tűnt fel előttem. Évődő mosolya az ajkára fagyott. Meg akartam csókolni a kezét, és elhagyni a szobát, de ahogy megfordultam, csodálkozva láttam, hogy ez a szajha, aki most már a feleségem, belép a szobába, és halott anyja színe előtt tüzesen hozzám tapad, magához von, és összevissza csókol! Én majd elsüllyedtem a szégyentől. De nem tudtam, mitévő legyek. A halott, foghíjas szájával, mintha kinev etett volna bennünket, és nyugodt mosolya egyszerre megváltozott. Akaratom ellenére átöleltem és visszacsókoltam őt, de ebben a pillanatban a szoba ajtófüggönyét félrehúzták, és nagynéném férje, ennek a szajhának az apja, görnyedten, sállal a nyakán, belépett a szobába.

Szárazon, rekedten, hátborzongatóan nevetett. Az embernek égnek állt tőle a haja. Válla csak úgy rázkódott, de ránk se nézett. Majd elsüllyedtem a szégyentől, és ha tehettem volna, jól pofon vertem volna a halottat, aki gúnyosan nézett ránk. Micsoda szégyen! Rettegve kirohantam a szobából. Ő talán ennek a szajhának a kedvéért rendezte így a dolgot, hogy kénytelen legyek elvenni feleségül.

Annak ellenére, hogy tejtestvérek voltunk, azért, hogy ne kerüljenek szégyenbe a világ előtt, kénytelen-kelletlen feleségül vettem.

Mert bizony ez a lány nem volt szűz, és én erről sem tudtam semmit — egyáltalán nem is tudhattam —‚ csak megmondták nekem. A lakodalom estéjén, amikor egyedül maradtunk a szobában, hiába kértem, könyörögtem, nem hallgatott meg, még csak le sem vetkőzött. Azt mondta: „Most olyan időszakban vagyok, amikor nem lehet.” Egyáltalán nem engedett maga mellé, eloltotta a lámpát, és a szoba másik sarkában feküdt le ruhástól a szőnyegre aludni. Úgy remegett ott egyedül, mint a nyárfalevél, mintha csak valami szörnyeteggel egy sötét verembe lökték volna. Senki sem hiszi el, persze, hihetetlen is, még azt sem engedte meg, hogy egyetlenegyszer megcsókoljam az arcát. A második este is, akárcsak első este, ugyanazon szobában aludtam, külön, a szőnyegen, és a további éjszakákon ugyanígy — nem volt bátorságom. Vegul is hosszú ideig ugyanannak a szobának a másik sarkában aludtam — ki hinné el? Két hónapig — nem, két hónapig és négy napig — tőle távol aludtam a szőnyegen, és nem mertem a közelébe kerülni.

Ő előzőleg előkészítette a szüzességét bizonyító fehér zsebkendőt, hogy a családnak felmutathassa az első éjszaka után, nem tudom, talán galambvér volt rajta. Vagy talán arról az első éjszakájáról őrizte meg ezt a kendőt, amikor először szerelmeskedett valakivel, hogy még jobban megalázhasson engem. Azután mindenki gratulált nekem — összenéztek, hunyorogtak egymásra, és magukban biztosan azt gondolták: „A málészájú azt hiszi, hogy tegnap éjjel bevette a várat.” És én jó képet vágtam hozzá. Rám nevettek, azon nevettek, milyen nagy szamár vagyok! Megfogadtam, hogy egy nap mindezt le fogom írni.

Miután megtudtam, hogy a szeretőinek se szeri, se száma, és hogy talán engem csak azért utál, mert a mollah néhány arab szót mondott, és ezzel ő az én tulajdonom lett, úgy véltem, hogy talán csak szabad akart maradni. Végre egy este elhatároztam, hogy erőszakkal a magamévá teszem. Oda is mentem mellé, de erős huzakodás után felkelt, kiment a szobából, és én csak magamat elégíthettem ki aznap este az ő fekhelyén, amelyik megőrizte a teste melegét, és az ő illata áradt belőle. Belefekhettem, és ott vergődhettem. Ez volt az egyetlen éjszaka, amikor végül is nyugodtan aludtam. Attól az estétől fogva ő másik szobában aludt.

Mikor esténként hazakerültem, ő még nem jött haza, nem is tudtam, hazajött-e, vagy sem — egyáltalán tudni sem akartam, hiszen én úgyis egyedüllétre voltam kárhoztatva, halálra voltam ítélve. Mindenáron meg akartam ismerni a szeretőit — ezt aztán már senki sem hiheti el —‚ akiről csak hallottam, hogy megtetszett neki, meglestem, utánamentem, ezer kínszenvedés közt megismerkedtem vele, hízelegtem neki, valahogy becsaltam, és elvittem hozzá. De micsoda kurvapecérek is voltak ezek: utcai árusok, mint a főttpacal-árus, az utcai írnok, aki a posta lépcsőin ülve írja az írástudatlanok magán- és hivatalos leveleit, a nyársonsültmáj-árus, a rendőrőrszem, a jós. De mindnyájan a birkafejleves-főző tanítványai voltak. És mindezeket előnyben részesítette velem szemben. Körömszakadtig igyekeztem, senki sem hinné el, mennyire megalázkodtam, milyen nyomorult szerepet játszottam mindezek előtt, mert féltem, hogy különben teljesen elvesztem a feleségemet. El akartam lesni a szeretői viselkedését, meg akartam tudni, mivel hatnak a feleségemre. De szerencsétlen kerítő voltam, és minden hülye a szemem közé nevetett. Hogy is tanulhattam volna el ezeknek a közönséges embereknek a viselkedését? Most már tudom, hogy éppen azért szerette őket, mert aljasak, buták és büdösek voltak. Az ő szerelme csak a piszokhoz, a romláshoz tapadt.

Vajon én valóban igaz hajlandósággal akartam lefeküdni vele? Vajon szép külseje tett engem az ő rabszolgájává, vagy az, hogy undorodott tőlem? Vagy mozdulatai, riszálása, vagy talán a vonzalom és szeretet, amely gyermekkorom óta az anyjához fűzött? Vagy mindez együttvéve? Nem, én nem is tudom. Én csak egyet tudok: ez a nő, ez a szajha, ez a boszorkány, nem tudom, milyen mérget csepegtetett a lelkembe, egész lényembe, hogy nem csupán kívántam őt, de testem minden porcikájának szüksége volt az ő teste minden porcikájára, csak úgy jajongott mindegyik, hogy szüksége van rá — és nekem minden vágyam az volt, hogy egy magányos szigeten élhessek vele, ahol nincs is más emberi lény — azt kívántam, hogy egy földrengés, vihar vagy valami mennykő ízekre tépje ezt a csőcseléket, akik csak ideszaladgáltak, itt lihegtek a szobám falán túl, és élvezték őt — és csak én és ő maradtunk volna meg.

Vajon nem helyezett volna még akkor is előnybe velem szemben minden élőlényt, indiai mérges kígyót, szörnyeteget? Szerettem volna vele tölteni egy éjszakát, és meghalni vele, egymás karjaiban. Azt hiszem, létemnek és életemnek ez lett volna a legkimagaslóbb eredménye.

Mintha ez a szajha csak az én kínzásomban lelte volna gyönyörűségét és örömét. Mintha nem lett volna úgyis elég bajom! Végül már sem dolgozni, sem mozogni nem tudtam, mindig otthon ültem — mint egy élőhalott. Senki sem tudott a kettőnk titkáról. Öreg dajkám, aki ápolt lassú haldoklásomban, szemrehányásokat tett nekem. Ráadásul még ezt a szajhát sajnálták a hátam mögött. Gyakran hallottam, amint egymás fülébe súgják:

— Hogyan tűrheti ez a szegény asszony ezt a bolond férjet?

És joguk is volt ezt mondani, mert annyira megvetésre méltó lettem, hogy azt már senki nem hiheti el.Vajon anyám él-e még? Talán most, amikor ezeket a sorokat leírom, ő India valamelyik távoli városának a parkjában, fáklyafénynél hajlong hullámozva, mint a kígyó, és táncol — mintha csak mérges kígyó harapta volna meg —‚ és a kíváncsi nők, gyermekek, meztelen férfiak széles gyűrűben körülállják, és ugyanakkor fehér hajú, púpossá görnyedt apám, vagy nagybátyám, a park szélén a földön ülve nézi, és eszébe jut a sötét verem, a kígyó dühös sziszegése és surranása, ahogy felüti a fejét, felvillan a szeme, olyan lesz a nyaka, mint a merőkanál, és valami kidagad a nyaka mögött, mint egy sötétszürke színű szemüveg.

Egyszóval, én szopós gyerek voltam, amikor ennek a dadának a gondjaira bíztak, és a dada nagynéném lányát, ezt a szajhát is szoptatta. És engem nagynéném, az a magas termetű, szürkülő halántékú asszony istápolt itt, ebben a házban, a lányával együtt, ezzel a szajhával itt.

Amióta csak az eszemet tudom, anyámnak tekintettem a nagynénémet és szerettem őt. Annyira szerettem, hogy lányát, a tejtestvéremet feleségül vettem, csak azért, mert őrá hasonlított.

Igazában kénytelen voltam feleségül venni őt: ez a lány csak egyetlenegyszer volt odaadó irántam, sohasem fogom elfelejteni, és ez is anyja halálos ágyánál történt. Nagyon késő este volt. Én, miután a házban már mindenki lefeküdt aludni, ingben és alsónadrágban a halott szobájába mentem, hogy elmondjak egy utolsó imádságot. Láttam, hogy két kámforos gyertya ég a fejénél. Egy Korán-példányt is tettek a hasára, hogy az ördög ne telepedjen meg a tetemén. Mikor felemeltem az arcát borító szemfedőt, láttam nagynéném jól ismert, szelíd, vonzó arcát. Mintha csak a világon minden szeretet az ő arcában testesült volna meg számomra. Arckifejezése mély meghajlásra késztetett. De ugyanakkor a halál mindennapos, természetes eseménynek tűnt fel előttem. Évődő mosolya az ajkára fagyott. Meg akartam csókolni a kezét, és elhagyni a szobát, de ahogy megfordultam, csodálkozva láttam, hogy ez a szajha, aki most már a feleségem, belép a szobába, és halott anyja színe előtt tüzesen hozzám tapad, magához von, és összevissza csókol! Én majd elsüllyedtem a szégyentől. De nem tudtam, mitévő legyek. A halott, foghíjas szájával, mintha kinev etett volna bennünket, és nyugodt mosolya egyszerre megváltozott. Akaratom ellenére átöleltem és visszacsókoltam őt, de ebben a pillanatban a szoba ajtófüggönyét félrehúzták, és nagynéném férje, ennek a szajhának az apja, görnyedten, sállal a nyakán, belépett a szobába.

Szárazon, rekedten, hátborzongatóan nevetett. Az embernek égnek állt tőle a haja. Válla csak úgy rázkódott, de ránk se nézett. Majd elsüllyedtem a szégyentől, és ha tehettem volna, jól pofon vertem volna a halottat, aki gúnyosan nézett ránk. Micsoda szégyen! Rettegve kirohantam a szobából. Ő talán ennek a szajhának a kedvéért rendezte így a dolgot, hogy kénytelen legyek elvenni feleségül.

Annak ellenére, hogy tejtestvérek voltunk, azért, hogy ne kerüljenek szégyenbe a világ előtt, kénytelen-kelletlen feleségül vettem.

Mert bizony ez a lány nem volt szűz, és én erről sem tudtam semmit — egyáltalán nem is tudhattam —‚ csak megmondták nekem. A lakodalom estéjén, amikor egyedül maradtunk a szobában, hiába kértem, könyörögtem, nem hallgatott meg, még csak le sem vetkőzött. Azt mondta: „Most olyan időszakban vagyok, amikor nem lehet.” Egyáltalán nem engedett maga mellé, eloltotta a lámpát, és a szoba másik sarkában feküdt le ruhástól a szőnyegre aludni. Úgy remegett ott egyedül, mint a nyárfalevél, mintha csak valami szörnyeteggel egy sötét verembe lökték volna. Senki sem hiszi el, persze, hihetetlen is, még azt sem engedte meg, hogy egyetlenegyszer megcsókoljam az arcát. A második este is, akárcsak első este, ugyanazon szobában aludtam, külön, a szőnyegen, és a további éjszakákon ugyanígy — nem volt bátorságom. Vegul is hosszú ideig ugyanannak a szobának a másik sarkában aludtam — ki hinné el? Két hónapig — nem, két hónapig és négy napig — tőle távol aludtam a szőnyegen, és nem mertem a közelébe kerülni.

Ő előzőleg előkészítette a szüzességét bizonyító fehér zsebkendőt, hogy a családnak felmutathassa az első éjszaka után, nem tudom, talán galambvér volt rajta. Vagy talán arról az első éjszakájáról őrizte meg ezt a kendőt, amikor először szerelmeskedett valakivel, hogy még jobban megalázhasson engem. Azután mindenki gratulált nekem — összenéztek, hunyorogtak egymásra, és magukban biztosan azt gondolták: „A málészájú azt hiszi, hogy tegnap éjjel bevette a várat.” És én jó képet vágtam hozzá. Rám nevettek, azon nevettek, milyen nagy szamár vagyok! Megfogadtam, hogy egy nap mindezt le fogom írni.

Miután megtudtam, hogy a szeretőinek se szeri, se száma, és hogy talán engem csak azért utál, mert a mollah néhány arab szót mondott, és ezzel ő az én tulajdonom lett, úgy véltem, hogy talán csak szabad akart maradni. Végre egy este elhatároztam, hogy erőszakkal a magamévá teszem. Oda is mentem mellé, de erős huzakodás után felkelt, kiment a szobából, és én csak magamat elégíthettem ki aznap este az ő fekhelyén, amelyik megőrizte a teste melegét, és az ő illata áradt belőle. Belefekhettem, és ott vergődhettem. Ez volt az egyetlen éjszaka, amikor végül is nyugodtan aludtam. Attól az estétől fogva ő másik szobában aludt.

Mikor esténként hazakerültem, ő még nem jött haza, nem is tudtam, hazajött-e, vagy sem — egyáltalán tudni sem akartam, hiszen én úgyis egyedüllétre voltam kárhoztatva, halálra voltam ítélve. Mindenáron meg akartam ismerni a szeretőit — ezt aztán már senki sem hiheti el —‚ akiről csak hallottam, hogy megtetszett neki, meglestem, utánamentem, ezer kínszenvedés közt megismerkedtem vele, hízelegtem neki, valahogy becsaltam, és elvittem hozzá. De micsoda kurvapecérek is voltak ezek: utcai árusok, mint a főttpacal-árus, az utcai írnok, aki a posta lépcsőin ülve írja az írástudatlanok magán- és hivatalos leveleit, a nyársonsültmáj-árus, a rendőrőrszem, a jós. De mindnyájan a birkafejleves-főző tanítványai voltak. És mindezeket előnyben részesítette velem szemben. Körömszakadtig igyekeztem, senki sem hinné el, mennyire megalázkodtam, milyen nyomorult szerepet játszottam mindezek előtt, mert féltem, hogy különben teljesen elvesztem a feleségemet. El akartam lesni a szeretői viselkedését, meg akartam tudni, mivel hatnak a feleségemre. De szerencsétlen kerítő voltam, és minden hülye a szemem közé nevetett. Hogy is tanulhattam volna el ezeknek a közönséges embereknek a viselkedését? Most már tudom, hogy éppen azért szerette őket, mert aljasak, buták és büdösek voltak. Az ő szerelme csak a piszokhoz, a romláshoz tapadt.

Vajon én valóban igaz hajlandósággal akartam lefeküdni vele? Vajon szép külseje tett engem az ő rabszolgájává, vagy az, hogy undorodott tőlem? Vagy mozdulatai, riszálása, vagy talán a vonzalom és szeretet, amely gyermekkorom óta az anyjához fűzött? Vagy mindez együttvéve? Nem, én nem is tudom. Én csak egyet tudok: ez a nő, ez a szajha, ez a boszorkány, nem tudom, milyen mérget csepegtetett a lelkembe, egész lényembe, hogy nem csupán kívántam őt, de testem minden porcikájának szüksége volt az ő teste minden porcikájára, csak úgy jajongott mindegyik, hogy szüksége van rá — és nekem minden vágyam az volt, hogy egy magányos szigeten élhessek vele, ahol nincs is más emberi lény — azt kívántam, hogy egy földrengés, vihar vagy valami mennykő ízekre tépje ezt a csőcseléket, akik csak ideszaladgáltak, itt lihegtek a szobám falán túl, és élvezték őt — és csak én és ő maradtunk volna meg.

Vajon nem helyezett volna még akkor is előnybe velem szemben minden élőlényt, indiai mérges kígyót, szörnyeteget? Szerettem volna vele tölteni egy éjszakát, és meghalni vele, egymás karjaiban. Azt hiszem, létemnek és életemnek ez lett volna a legkimagaslóbb eredménye.

Mintha ez a szajha csak az én kínzásomban lelte volna gyönyörűségét és örömét. Mintha nem lett volna úgyis elég bajom! Végül már sem dolgozni, sem mozogni nem tudtam, mindig otthon ültem — mint egy élőhalott. Senki sem tudott a kettőnk titkáról. Öreg dajkám, aki ápolt lassú haldoklásomban, szemrehányásokat tett nekem. Ráadásul még ezt a szajhát sajnálták a hátam mögött. Gyakran hallottam, amint egymás fülébe súgják:

— Hogyan tűrheti ez a szegény asszony ezt a bolond férjet?

És joguk is volt ezt mondani, mert annyira megvetésre méltó lettem, hogy azt már senki nem hiheti el.

Napról napra aszottabb lettem, láttam a tükörben, hogy olyan piros lett az arcom, mint a hús színe a mészáros boltja előtt — testem csupa láz —‚ szememben bódult szomorúság vert állandó tanyát.

Élveztem ezt az új állapotomat, és a szememben a halál ködét láttam. Láttam, hogy nemsokára szedelőzködnöm kell.

Végül is elhívtam a felcsert, a csőcselék orvosát, a háziorvosunkat, akinek — mint mondta — a keze alatt nőttünk fel. Szürkésfehér turbánjában, háromrőfnyi szakállával belépett. Büszke volt rá, hogy már a nagyapámnak is férfiasságot növelő orvosságot hozott, nekem pedig gyógyteákat írt elő, gyermekkoromban, kandiscukorral, és nagynéném köldökére borogatást adott szülés után. Most pedig, alighogy bejött, az ágyam fejéhez ült, megfogta a csuklómat, megszámlálta az érverésemet, megnézte a nyelvemet, és utasítást adott, hogy szamártejet igyak, és naponta kétszer gőzöljem a torkomat úgy, hogy a forró vízbe tömjént és arzént tegyek. Néhány hosszú receptet is írt, és azokat dajkámnak adta. Gyógyfüvek és különleges, furcsa olajak voltak ezek, mint az izsóp levele, olíva, édesgyökér-kivonat, kámfor, kamillaolaj, libazsír, lenmagolaj, cinóbermag és egyéb haszontalanságok.

Ezek után rosszabbul lettem, de a dajkám, aki az ő dajkája is volt, ráncosan, szürke hajával ott ült az ágyam fejénél a szoba sark ában, és ápolt. Hideg vizes borogatást tett a homlokomra, gyógyteákat főzött, és amikor behozta, beszélgetett velem a szajha és az én gyermekkorom eseményeiről. Elmesélte például hogy a feleségem mar a bölcsőben is a bal keze mutatóujja körmét szokta rágni, annyira rágta, hogy felsebezte az ujját. Néha még mesét is mondott a dada. Úgy rémlett, hogy ezek a mesék visszavisznek a gyermekkorba, mivel azokkal az emlékekkel voltak összefüggésben, amikor, még nagyon kicsi koromban, egy nagy, kétszemélyes, függőágyszerű bölcsőben együtt feküdtünk mostani feleségemmel. Jól emlékszem, akkor ugyanezeket a meséket mondta. Ezeknek a meséknek egy-egy részletét, amelyeket azelőtt nem hittem el, most természetesnek és igaznak fogadom el.

Mivel a betegség új világot tárt fel számomra, eddig ismeretlen, homályos képekkel és színekkel teli világot, olyan kívánságaim támadtak, amelyeket egészségesen nem is tudtam volna elképzelni; olyan meghasonlásaim, amelyeknek kéje és nyugtalansága egyaránt leírhatatlan. Úgy éreztem, ismét gyermek lettem, és most is, hogy ezeket írom, bennem van ez az érzés, de a jelenhez kapcsolódva. Semmi köze a múlthoz. Állítólag a régi ősök azon mozdulatai, gondolatai, kívánságai, szokásai, amelyek lázálmokként jelentkeznek a későbbi nemzedékeknél, az élet fontos eseményeivel vannak összefüggésben. Évezredek óta nemzedékek mondják ugyanezeket a szavakat. Ugyanilyen a szeretkezésük, ugyanezek a gyerekes gondok gyötrik őket. Vajon elejétől végig csak nevetséges mese az élet, hihetetlen, ostoba lázálom? Vajon én sem a saját történetemet és mesémet írom le? A meseírás csak a menekülés útja a be nem teljesült vágyak elől. A céljukat el nem ért vágyak elől. A vágyak elől, amelyeket minden lázálmot látó lélek a saját meghatározott és öröklött lelkülete szerint maga képzelt el magának.

Bárcsak képes lettem volna nyugodtan aludni, mint amikor még tudatlan kisgyermek voltam, mélyen, nyugtalanság nélkül. De mikor felébredtem, olyan vörös volt az arcom, mint a hús a mészáros boltja előtt. Forró volt a testem és köhögtem — micsoda mély, félelmetes köhögéssel! Nem lehetett tudni, testem melyik ismeretlen mélységéből törtek elő ezek a köhögések. Úgy hangzottak, mint az öszvérek köhögése, amelyek kora reggel birkatetemeket hoztak a mészárosnak.

Pontosan emlékszem, teljesen sötét volt, és én néhány percig eszméletlen voltam. Mielőtt elaludtam, félrebeszéltem. És akkor úgy éreztem, biztos voltam benne, hogy gyermek vagyok, és a bölcsőben fekszem. Éreztem, hogy van mellettem valaki, pedig a házban már mindenki régen lefeküdt. Közeledett a hajnal. A betegek tudják, hogy ez az az idő, amikor életerejük mindennél nagyobb. Szívem erősen vert, de félelmet nem éreztem. Szemem nyitva volt, de nem láttam senkit. Sűrű, fekete sötétség uralkodott. Eltelt néhány perc, agyamba beteges gondolat férkőzött: „Talán ő az!” Ugyanebben a pillanatban éreztem, hogy hűvös kéz tapad forró homlokomra.

Összerezzentem, kétszer-háromszor is megkérdeztem magamtól: „Vajon ez nem Ezráilnak, a halál angyalának a keze?” És elaludtam.

Mikor reggel felébredtem, dajkám azt mondta:

— A lányom (a feleségemet, azt a szajhát értette alatta) az éjjel odament hozzád, fejedet a térdére tette, és úgy ringatott, mint egy gyermeket.

Talán felébredt benne az anyai ösztön.

Bárcsak abban a pillanatban meghaltam volna! Talán meghalt a gyermek, amelyikkel terhes volt? Vagy talán világra hozta a gyermeket? Mit tudom én!

Ebben a szobában, amelyik számomra percről percre szűkebb és sötétebb lett, mint a sír, egyre a feleségem jöttét lestem, de ő sohasem jött. Mintha nem őmiatta jutottam volna ide?! Nem tréfa, három év, nem, két év és négy hónap, dehát mi is az idő, mi az ev, mi a honap? Szamomra nincs jelentosege, elvész az idő jelentősége annak számára, aki a sír szélén van. Ez a szoba életem és gondolataim sírboltja volt.

A mások élete, mindaz a jövés-menés, hangok, látványok, a csőcselék élete, akik testileg-lelkileg mind egyformák voltak, számomra elvesztette a jelentőségét. Amióta ágynak estem, idegen, hihetetlen életre ébredtem, úgy, hogy már nem volt szükségem a csőcselék világára. Az én világom önmagamban volt, előttem eddig teljesen ismeretlen világ, és én mintha kénytelen lettem volna kikutatni és átvizsgálni annak minden zegét-zugát.

Éjszaka, mikor létem két világ között hullámzott, kevéssel az előtt a perc előtt, amikor mélységes mély álomba merültem, álmot láttam: Egy szempillantás alatt másvalakinek az életét éltem át, amely teljesen különbözött a magam életétől — más éghajlat levegőjét lélegeztem be, és távol voltam. Mintha csak menekülni akartam volna önmagamtól, mintha meg akartam volna változtatni a sorsornat. Ahogy behunytam a szemem, saját való életemet láttam — ezek a képek önálló életet éltek —‚ saját akaratuk szerint elhomályosodtak, és ismét kivilágosodtak. Mintha az én akaratom semmi hatással sem lett volna rájuk. De ez a kérdés nem is vitás: a látvány, amely ilyenkor testet öltött előttem, nem volt mindennapi értelemben vett álom, hiszen még el sem aludtam. A csendben és nyugalomban megkülönböztettem egymástól ezeket a képeket, és összehasonlítottam őket egymással. Úgy éreztem, hogy eddig nem is ismertem magamat. A világ, amelyet azelőtt ismertem, értelmét és erejét vesztette előttem, és helyette az éjszaka uralkodott — engem pedig nem tanítottak meg arra, hogy lássak az éjszakában, és hogy szeressem az éjszakát.

Nem tudom, hogy ilyenkor a karom nekem engedelmeskedett-e, vagy sem — úgy véltem, hogy ha a kezemet önmagára bízom, ismeretlen és titokzatos mozgatóerő révén magától dolgozni kezd, anélkül, hogy mozdulataiba beavatkozhattam, vagy azokat befolyásolhattam volna. Ha nem vigyáztam volna ilyenkor erősen és állandóan egész testemre, és nem figyeltem volna erősen, akaratom ellenére előfordulhatott volna, hogy teljesen váratlanul minden másképp történjék. Ez az érzés az utóbbi időben vett erőtrajtam, mióta elevenen oszlásnak indultam. Nemcsak a testem, hanem a lelkem is folytonos ellentmondásban állt a szívemmel, nem tudtak megegyezni egymással — állandó szétbomlás és feloszlás ment bennem végbe —‚ néha olyanokat gondoltam, amiket magam sem tudtam elhinni. Előfordult, hogy szánalmat éreztem. Pedig az eszem szemrehányást tett nekem miatta. Általában, ha beszéltem valakivel, vagy ha csináltam valamit, belekapcsolódtam mindenféle beszélgetésbe, pedig máshol járt az eszem, egészen másra gondoltam, és a lelkem mélyén ezért magamat hibáztattam — szétbomló, feloszló massza voltam csupán. Talán ilyen is voltam és leszek mindig, egymáshoz nem illő anyagokból álló, furcsa keverék.

A kibírhatatlan az volt, hogy úgy éreztem, távol kerültem ezektől az emberektől, akiket látok, és akik között élek, de ugyanakkor hozzájuk fűz valami külső hasonlatosság, valami homályos, távoli hasonlatosság — és éppen a mindennapi élet közös szükségletei csökkentették a csodálkozásomat e fölött a hasonlatosság fölött, amely engem mindenki másnál jobban kínzott, mert ez volt az oka annak, hogy a hozzám hasonló csőcselék népségnek ez a szajha, a feleségem, szintén tetszett —‚ de ő inkább azokhoz vonzódott. Biztos vagyok benne, hogy egyikünkből hiányzott valami.

Elneveztem szajhának, mert semmi más név nem illett hozzá ilyen jól — sohasem akarom „feleségemnek” nevezni, mert nem volt köztünk házastársi viszony, és ha így nevezem, hazudtam volna magamnak. Én őt mindig, öröktől fogva szajhának neveztem, de ennek a névnek különös vonzóereje volt. Ha elvettem, azért volt, mert először ő közeledett hozzám. És az is csak csel volt és fondorlat. Nem, egyáltalán nem szeretett engem — egyáltalán szerethetett ő valakit?! Egy ilyen kéjsóvár nőszemély, akinek egy férfi kell a kéjelgéshez, egy a szerelmeskedéshez, és egy arra kellett, hogy kínozhassa. Nem hiszem, hogy ez a háromság kielégítette volna, hiszen a másik kettőt mindig váltogatta. De engem véglegesen kiválasztott a kínzásra. És az az igazság, hogy ennél jobban nem is választhatott volna. Én azonban azért vettem el őt, mert hasonlított az anyjára, s mert köztem és közte is volt valami halvány, távoli hasonlatosság. És bizony nemcsak szerettem, hanem testem minden porcikája kívánta is őt. Különösen testem középső része. Nem akarom valódi érzelmeimet képzelt szerelem, vonzódás vagy imádat leple alá rejteni — ez olyan keserű szájízt adna nekem, mint az irodalmi homok recsegése a fogam alatt. Elképzeltem, hogy a testem közepe körül olyasféle bűvkör vagy giória hullámzik, mint amilyet a szentek feje köré rajzolnak, és az én testem satnya és beteges glóriája az ő teste közepének a gióriáját kívánja, és egész erejével húzza maga felé.

Mikor kicsit jobban lettem, elhatároztam, hogy elmegyek hazulról, eltűnök, mint a leprás kutya, amelyik tudja, hogy elpusztul. Mint a madarak, amelyek haláluk idején elrejtőznek. — Kora reggel felkeltem, elvettem két kis mézeskalácsot a polcról, és kiszöktem a házból, anélkül, hogy valaki meghallotta volna. Szöktem a balsorsom elől, meghatározott cél nélkül, tétován, szöktem kifelé az ismerős utcákból, a csőcselék közül, akik mind sóvár tekintettel rohantak a pénz és a kéj után. Nem akartam látni őket, mert mindegyikőjük olyan volt, mint a többi: egy szájjal kezdődnek, amelyet egy marok bél folytat belül — és nemi szervben végződnek.

Egyszerre csak úgy éreztem, hogy gyorsabb és fürgébb lettem, lábam előttem mindaddig elképzelhetetlenül könnyedén és sebesen eredt útnak. Úgy éreztem, megszabadultam az élet valamennyi nyűgétől, kiegyenesítettem görnyedt vállaimat — ez a mozdulat természetes volt nálam —‚ már gyerekkoromban is, ahogy leráztam egy-egy fáradságos kötelezettséget, ugyanígy kihúztam magam. Az égető nap magasra került az égbolton. Elhagyatott utcákba vetődtem, utam mentén furcsánál furcsább mértani alakzatokban épült szürke házak sorakoztak: kocka, kúp és prizma alakúak, kis, sötét szellőzőablakokkal. Ezeket az ablaknyílásokat nem lehetett becsukni, ideigleneseknek látszottak, és mintha senkié sem lett volna az egész. Mintha soha, egyetlen emberi lény sem lakott volna ezekben a házakban.

A tűző napfény mint valami aranypenge, élével levagdosta a falak árnyékát. Az utcák az ócska, meszelt falak között szélesebbé váltak. Mindenre nyugalom és némaság telepedett, mintha csak mind a négy őselem tiszteletben tartotta volna a tikkasztó levegő nyugalmát s a csend törvényét. Mintha minden zug titkokat rejtegetett volna, olyannyira, hogy még lélegzetet is alig mertem venni.

Egyszerre észrevettem, hogy elhagytam a városkaput. A napfény ezer szájjal szívta ki testemből az izzadságot. A pusztaság növényei a tűző nap alatt mind olyan sárgák lettek, mint a kurkumagyökér. A nap, akárcsak egy lázban égő szem, ontotta égető sugarait a mennybolt végtelen távolából a kialudt, élettelen tájra. A földnek és a növényeknek különleges szaguk volt, annyira erős, hogy amint belélegzettem, gyermekkorom idejére emlékeztem. Nem csupán az akkori mozdulataim és szavaim jutottak eszembe, hanem még az akkori élményeimet is átéltem magamban, mintha csak előző nap történt volna. Erős szédülés fogott el, mintha egy elveszett világban születtem volna újra. Részegítő érzés volt, mintha édes óbor hatotta volna át testem minden porcikáját, egészen a lelkem mélyéig. A bogáncsos, köves pusztaságban felismertem a fatörzseket, a kis füvecskéket, és a növények megszokott illatát. Rég letűnt napjaim jutottak eszembe, amelyek már nem tartoztak hozzám. Valamennyi emlékem távoli mesevilágban élte önálló életét. Többé azonban nem voltam mindennek távoli, tehetetlen tanúja, mint azelőtt, és éreztem, hogy köztem és emlékeim között mélységes örvény keletkezett. Éreztem, hogy mai szívem mélyén a füvek illata elvesztette akkori varázserejét, hogy a ciprusok távolabb kerültek egymástól, hogy a dombok kietlenebbek lettek, hogy akkori önmagam már nem létezik, és ha felidézhettem volna és szólhattam volna hozzá, meg se hallotta volna, meg se értette volna, mit mondok. Az arca olyan ember arca volt, akit azelőtt ismertem, de nem a saját énem volt, sem valamelyik részem.

A világot elszomorító, üresen kongó háznak láttam. Szívemben nyugtalanság lüktetett. Ügy éreztem, mezítláb kellene belépnem, mint a szentélyekbe, hogy átkutassam a ház valamennyi zugát. Átmentem az egymásba nyíló szobákon, de amikor a legutolsó szobába benyitva szembekerültem azzal a szajhával, körös-körül maguktól bezárultak az ajtók, és csupán a falakon remegő, elmosódott körvonalú árnyak — mint megannyi fekete rabszolga és rabszolganő — őrködtek körülöttem.

Amikor a Szuren folyó közelébe értem, terméketlen, kopár hegyre bukkantam. Nem tudom, hogy e hegy és dajkám között milyen összefüggés lehetett, de a hegy száraz, rideg alakja őrá emlékeztetett. Elhagytam a hegyet, kis üde tisztásra érkeztem, amelyet minden oldalról hegyek vettek körül. Földjét éjkék lótuszok lepték be. A hegy tetején súlyos kövekből épült, magas várkastélyt láttam.

Ekkor fáradtság lepett el, lementem a patak partjára, és leültem a homokba egy ódon ciprusfa árnyékába.

Elhagyatott, kellemes hely volt. Mintha meg soha, senki sem járt volna itt. Egyszerre csak észrevettem, hogy egy gyereklány jön elő a ciprusfák mögül, és a vár felé megy. Könnyű, vékony, fekete selyemszálakból szőtt ruha volt rajta, a bal keze mutatóujjának a körmét rágta, és könnyed, természetes mozgással, nemtörődömséggel haladt el előttem. Mintha már láttam volna őt és ismerném, de ilyen távolról, a tűző napsugárban még az arcvonásait sem vehettem ki tisztán, mikor egyszerre csak eltűnt.

A földbe gyökerezett a lábam, megmozdulni sem voltam képes, de ezúttal saját testi szemeimmel láttam őt, ahogy elhaladt előttem és eltűnt. Vajon hús-vér élőlény volt-e, vagy csak képzelődtem? Álmodtam-e? Vagy ébren voltam? Hiába igyekeztem erre visszaemlékezni. Különös borzongás futott végig a hátamon. Úgy láttam, hogy ebben az órában a várkastély valamennyi árnya életre kelt a hegyen, és a kislány Rej városa réges-régi lakosainak egyike volt.

Az előttem levő környezet egyszerre csak ismerősnek látszott. Gyerekkoromból emlékeztem az egyik új év tizenharmadik napjára, amikor ugyanerre a helyre rándultunk ki, anyósom és ez a szajha is ott volt. Mennyit szaladgáltunk és játszadoztunk azon a napon e cédrusfák körül! Később egy csapat idegen gyerek is csatlakozott hozzánk, akikre már nem emlékszem pontosan. De fogócskát játszottunk. Egyszer, mikor ez után a szajha után szaladtam, ugyanennek a Szuren folyónak a közelében, megbotlott és a vízbe esett. Kimentették, a ciprusfa mögé vitték, másik ruhát adtak rá. Én is utánamentem. Egy földig érő nagykendőt tartottak elébe az asszonyok, amíg átöltözött. De én titokban leselkedtem a fa mögül, és az egész testét megláttam. Mosolygott, és bal keze mutatóujjának a körmét rágta. Azután fehér ruhát adtak rá, és a vékony szálakból szőtt fekete selyemruháját kiterítették a napra száradni. Végül leheveredtem az ódon ciprusfa tövénél. A víz csobogása mintha álombeli, szaggatott, értelmetlen szavakat duruzsolt volna a fülembe. Kezemet akaratlanul a meleg, nedves homokba fúrtam, markolásztam a meleg, nedves homokot, mintha a vízbe esett lány testének kemény húsa lett volna, aki éppen ruhát cserélt.

Nem tudom, mennyi idő telt el, amíg felkeltem a helyemről, és akaratom ellenére útnak indultam. Mindenütt csend és nyugalom volt. Csak mentem, de nem is láttam, merre járok. Akaratomon kívül álló erő kényszerített, hogy menjek, és megfeszített figyelemmel kellett a saját lépéseimre ügyelnem. Nem is jártam, hanem ringatóztam a lábamon, mint az a fekete ruhás lány, és mind messzebb jutottam. Ahogy magamhoz tértem, láttam, hogy a városban vagyok, apósom háza előtt. Nem tudom, hogyan jutottam az apósom házához. Egy kisfiú, a feleségem öccse, ült a ház előtti kőpadkán. Úgy hasonlított a nővéréhez, mint egy alma egyik fele a másik feléhez. Ferde vágású, mongolos szeme, kiálló pofacsontja, fitos orra, barna, sovány, izmos arca volt. Ahogy ott ült, a szájába vette a bal keze mutatóujját. Akaratom ellenére odamentem hozzá, kivettem a zsebemből a mézeskalácsokat, neki adtam, és azt mondtam: „Ezt az édes küldte neked.” Mert ő az édesanyjuk helyett az én feleségemet szólította „édesnek”.

Ferde vágású mongol szemével csodálkozva nézte a mézeskalácsokat, amelyeket habozva vett a kezébe. Én meg leültem a ház előtti kőpadkára, az ölembe ültettem őt, és magamhoz szorítottam. Meleg volt a teste, és a lába szára olyan volt, akár a feleségemé, és ugyanolyanok voltak a mozdulatai is. Örökké nyitott ajka olyan volt, mint az apjáé. De amiért az apjától undorodtam, azt őbenne, éppen ellenkezőleg, elragadónak és vonzónak találtam — olyan volt, mintha félig nyitott ajkával most hagyott volna abba egy forró, hosszú csókot. Megcsókoltam félig nyitott száját, amelyik éppen olyan volt, mint a feleségemé. Olyan íze volt az ajkának, mint a fanyar, keserű uborkavégnek. Biztosan annak a szajhának az ajka is ilyen ízű volt.

Megláttam ekkor, hogy az apja kijön a házból az utcára — az a púpos öregember, akinek sál volt a nyakán. — Anélkül, hogy felém nézett volna, elment mellettem. Kuncogva nevetett. Félelmetes nevetés volt, égnek állt tőle az ember haja. Két válla csak úgy rázkódott az erőltetett nevetéstől. Én meg majd elsüllyedtem a szégyentől. Alkonyat felé járt az idő, felkeltem, mintha önmagam elől akartam volna elmenekülni. Akaratom ellenére a ház felé indultam. Nem láttam senkit és semmit, és mintha idegen, ismeretlen városba kerültem volna. Különös, furcsa házak voltak körülöttem, mértani alakzatok, omladozófélben levő ódon, feketéllő szellőzőablakocskákkal. Olyanok voltak, mintha soha, semmiféle élőlény nem lakhatott volna bennük, de fehér falaik a legcsekélyebb fényre is felragyogtak, és az volt a különös, az volt a hihetetlen számomra, hogy ha bármelyik ház előtt megálltam a hold fényében, nagy és sűrű árnyék vetődött a falra, de feje nem volt — az árnyékomnak nem volt feje. Mondják, hogy akinek fej nélküli az árnyéka, meghal még abban az esztendőben.

Rettegve beosontam a házba, és a szobámba menekültem. Ugyanakkor eleredt az orrom vére, és miután erősen és sokat vérzett, eszméletlenül estem az ágyamra. Dajkám ápolgatni kezdett.

Mielőtt elaludtam, a tükörben megpillantottam az arcom, és láttam, hogy megtört, halvány és lélektelen a kifejezése. Annyira halvány és elmosódott, hogy nem ismertem magamra. Bebújtam az ágyba, fejemre húztam a paplant, forgolódtam, a fal felé fordultam, felhúztam a térdemet, lehunytam a szemem, és átadtam magam az álmodozásnak. Egymásba fonódtak a szálak, amelyekből sötét, szomorú, rettenetes, és mégis gyönyörteljes balsorsom szövődött, egymásba olvadtak az élet és a halál változékony képei, újra feléledtek a kései, megölt vágyak, az elfojtott, elhomályosult vágyak, és bosszúért kiáltottak. Ilyenkor elszakadtam a természettől és a külvilágtól, kész voltam megsemmisülten beleolvadni az örökkévalóság körforgásába… Majd néhányszor azt dúdoltam magamban: „Halál, Halál… hol vagy?” — és ez megnyugtatott, és lecsukódott a szemem.

Ahogy lecsukódott a szemem, láttam, hogy a Mahmudije téren vagyok, ahol magas akasztófát állítottak fel, és a szobám ablaka előtti öreg ócskást felakasztották. Néhány részeg őrszem bort ivott az akasztófa alatt. Ott állt az anyósom, kivörösödött arccal, amilyen a feleségemé szokott lenni mostanában, amikor dühös, és látom, hogy elszíntelenedett az ajka, és a kerekre nyílt szeme csupa rettegés. Kezemnél fogva kivonszolt az emberek közül, és megmutatott a piros ruhás hóhérnak: „Ezt is akassza fel!” Borzadva riadtam fel álmomból. Forró voltam, mint a tüzes kemence, testemet elöntötte az izzadság, és arcomon lázrózsák égtek. Felkeltem, ittam egy kis vizet, és hideg vízzel megmostam az arcomat, hogy megszabaduljak ennek a rémálomnak a hatásától. Ismét lefeküdtem, de nem jött álom a szememre.

A szoba félhomályában a polcon álló vizeskorsóra esett a tekintetem. Úgy éreztem, nem tudok elaludni, amíg ez a korsó ott áll a polcon. Oktalan félelem fogott el, hogy a korsó leeshetik. Felkeltem, hogy biztosabb helyre tegyem, de mintha valami ismeretlen erő kényszerített volna, nem is tudom, hogyan, a kezem hirtelen a korsóhoz ért. A korsó leesett és eltört. Végre visszafeküdtem, és erővel lehunytam a szemem. De úgy éreztem, hogy a dajkám felkelt, hozzám jött és néz engem. A paplan alatt összekulcsoltam a kezemet. De nem történt semmi különös. Félálomban hallottam a kapu nyílását és a dajkám papucsának a csoszogását, ahogy ment kenyeret és sajtot vásárolni reggelire. Majd a távolból az utcai árus éneklő hangját hallottam: „Szedret vegyenek, rendbe hozza az epét.” Elkezdődött a fárasztó, mindennapi élet. Egyre világosodott, és amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy a szobám mennyezetén az udvarunkon levő vízmedencére tűző napsugár visszfénye rezgett, ahogy behatolt az apró ablaknyíláson keresztül. Az éjszakai álmom egyszerre olyan távolinak, ködbe veszőnek tetszett, mintha csak évekkel ezelőtt, gyerekkoromban láttam volna. A dajkám behozta a reggelimet. Az arca olyan volt, mintha egy torzító tükörben néztem volna: megnyúltnak, soványnak, hihetetlenül különösnek látszott, mintha valami nehéz súly húzta volna le az arcát.

Dajkám tudta, hogy a vízipipa füstje nem tesz jót nekem, és mégis a szobámban szívta. Egyáltalán nem is volt kedve semmihez, amíg el nem szívta a pipáját. Dajkám annyit mesélt nekem a családjáról, a menyéről és a fiáról, hogy engem is szinte kéjes gyönyöreik részesévé tett. Milyen ostobaság, néha elgondolkoztam a dajkám háza népe életén, és nem is tudom, miért örültem annyira a mások életörömének, amikor tudtam, hogy az én életemnek vége, hogy kimúlok lassan, fájdalmak között. Mi értelme is volt, hogy tudomást vegyek a buta csőcselék életéről, akik egészségesek voltak, jól ettek, jól aludtak, jól párosodtak, és soha egy szemernyit sem éreztek az én fájdalmamból, és sohasem legyintette meg percenként a Halál szárnya az arcukat.

Dajkám úgy bánt velem, mint egy gyerekkel. Minden testrészemre gondja volt. A feleségem előtt még szégyelltem magamat, s eltakartam a testemet, ha éppen mosakodni akartam a lavórban, amikor bejött a szobámba, és megfésültem a hajamat, szakállamat. Megigazítottam a hálósipkámat. De a dajkám előtt semmit sem szégyelltem. Minek is avatkozott ennyire az életembe ez az asszony, akinek semmi köze sem volt hozzám? Emlékszem, a víztart ály fölé épített szobában telente korszi-t* állítottunk fel. Körülötte aludtam én, a dajka és ez a szajha. Ahogy szürkületkor kinyitottam a szememet, úgy láttam, hogy a szemben levő ajtó elé akasztott vászonfüggöny alakjai életre kelnek. Micsoda különös, félelmetes függöny volt az! A ráhímzett képen hindu jógihoz hasonló öregember kucorgott púposan, turbánnal a fején, egy cédrusfa alatt. Kezében a háromhúrú lanthoz hasonló hangszert tartott. És egy szép fiatal lány, aki olyan volt, mint a hindu szentélyek táncosnői, megláncolt kézzel, és szemmel láthatóan kényszerből,

táncolt az öregember előtt. Úgy képzeltem, hogy talán ezt az öregembert is egy verembe dobták egy mérges kígyóval, és azért lett ilyen megtört, és azért őszült így meg a haja és a szakálla.

Hindu, aranyhímzésű függöny volt ez, amelyet talán az apám vagy a nagybátyám küldött távoli országból. Féltem, amikor azt az alakot sokáig néztem. Álmosan felébresztettem a dajkát, aki magához szorított. Lehelete rossz szagú volt, csapzott, fekete haja arcomhoz ért. Mikor reggel felébredtem, ugyanilyennek láttam, csak az arcvonásai lettek mélyebbek és komolyabbak.

Gyermekkoromat általában azért idézem fel, hogy elfelejtsem a jelent, hogy meneküljek önmagam elől. Azért, hogy úgy érezzem magamat, mint a betegségem előtt — azért, hogy egészségesnek érezzem magamat —‚ ismét azt kellett hinnem, hogy gyerek vagyok, s halálomra, megsemmisítésemre tört a mindig jelenlevő másik énem, aki sajnálta létemet, e gyermek létét, akinek meg kellett halnia… Életem félelmetes perceiben, amint megpillantottam a dadus nyugodt arcát, sápadt arcát, amint láttam beesett, merev, tompa fényű szemét, vékony orrcimpáját, széles, csontos homlokát, felelevenedtek bennem a régi emlékek. Mintha csak megnyugtató, rejtélyes hullámok áramlottak volna belőle. Halántékán vastag, húsos szemölcs volt, és azon szőrcsomó — mintha csak aznap vettem volna észre a szemölcsét. Azelőtt sose figyeltem meg az arcát ilyen részletesen.

Bár a dadus külsőleg megváltozott, gondolkodásmódja a régi maradt. Az öregkor egyre növekvő halálfélelmében azonban egyre jobban ragaszkodott az élethez; az őszi légy is a szobában keres menedéket. Az én életem viszont napról napra, percről percre változásokon ment keresztül. Mintha az idő múlása, valamint a változások, amelyeken az emberek több éven át szoktak átmenni, az én esetemben ezerszeresen megsokszorozódva, gyorsabb ütemben örvénylettek volna útjukon. Mégpedig úgy, hogy életem boldogsága ugyanilyen gyors ütemben, de ezzel fordított arányban a nulla felé haladt, sőt talán a nulla alá is szállt. — Egyesek már húszéves koruktól fogva megkezdik halálküzdelmüket, míg az emberek nagy része csak halála pillanatában alszik el szép nyugodtan, mint a mécses, amelynek elégett az olaja.

Délben, amikor a dadus hozta az ebédemet, felborítottam a levesestányért, üvöltöttem. Minden erőmből üvöltöttem; a háznép teljes számban összecsődült a szobám előtt. Az a szajha is odajött, de tüstént elosont. A hasára néztem, láttam, hogy dagadt. Nem, még nem szülte meg. Elmentek a doktorért. Titkos örömet éreztem, hogy legalább ezeket az ostobákat sikerült kellemetlen helyzetbe sodornom.

A doktor megérkezett háromrőfnyi szakállával, és elrendelte, hogy szivjak ópiumot. Fájdalmas életemnek micsoda értékes orvossága volt ez! Amikor szívtam az ópiumot, gondolataim magasztossá, finommá, varázslatossá és szárnyalóvá váltak — másik világot jártam be, a közönséges világ ellentétét.

Képzeletem és gondolataim megszabadultak az anyag bilincseitől és a földi dolgok súlyától, és valami nyugodt, csendes mennyországba szálltak — mint valami aranyos denevér szárnyán. Mintha légüres, fényes világban bolyongtam volna, amelyben semmi akadály sem gördülhet utamba.

Amikor a parázstartó manqál mellől. felkeltern, a kert felé nyíló kis ajtóhoz mentem. Láttam a dadust, amint a napon zöldséget tisztított. Hallottam, amint igy szól a menyének: „Mindnyájan frászt kaptunk. Bárcsak elvenné már a jóisten, hogy végre megnyugodjon!” Mintha azt mondta volna nekik a doktor, hogy az állapotom gyógyíthatatlan.

De én egyáltalán nem csodálkoztam. Hogy ezek az emberek mennyire ostobák! Amikor egy órával később behozta a gyógyteát, láttam, hogy szeme a sírástól kivörösödött és kidagadt — de velem szemben mosolyt erőltetett —‚ komédiáztak előttem, és azt is milyen kezdetleges módon. Talán azt hitték, hogy én magam nem tudom? De ez az asszony miért játszotta meg nekem azt, hogy szeret? Miért mutatott bánatos részvétet? Valamikor fizettek neki azért, hogy fekete, összeaszott mellét számba nyomja, mint egy bőrtömlőt — hogy a kórság esett volna a mellébe. Ha mostanában megláttam a mellét, felfordult a gyomrom annak a gondolatára, hogy egykor élete nedvét szívtam, és hogy testünk melege összeelegyedett. Végigsimogatta egész testemet, ma is ennek köszönhető, hogy a férj nélküli asszonyok szemérmetlenségével viselkedik velem. Még ma is úgy bánik velem, mintha gyerek lennék, mivel valamikor az ölében dajkált. Ki tudja, talán még perverz módon kéjelgett is velem akkor, mint azok a nők, akik „fogadott nővéreket” szereznek maguknak ilyen célokra.

Most is micsoda kitartó kíváncsisággal legeltette rajtam a szemét, miközben kezelgetett, ápolgatott! — Ha a feleségem, az a szajha, viselte volna gondomat, semmiképp sem engedtem volna magamhoz a dadust, mert úgy véltem, hogy feleségem gondolatvilága és szépérzéke több a dadusénál, de talán csak a vágy ébresztett bennem ilyen szégyent és zavart érzést.

Emiatt a dadussal szemben igyekeztem kevésbé szégyenlősnek lenni, és végül is csak ő törődött velem egyedül. A dadus biztosan meg volt győződve arról, hogy ez rendeltetett számára, ezt írták elő számára a csillagok. Ezenfelül még ki is használta azt, hogy beteg vagyok, mivel alkalma volt feltárni előttem családja minden baját, örömét, perpatvarait, Saját egyszerű, de ravasz kolduslelkét. És micsoda gyűlölettel mesélt a menyéről, akiről úgy beszélt, mint holmi második feleségről, aki fia szerelmétől és a tőle kapható gyönyörűségtől fosztotta volna meg! Biztos nagyon csinos a menye, a kertre nyíló kis ajtón keresztül láttam egyszer, szeme szürkészöld, haja dióbarna, és kis, egyenes orra van.

A dadus esetenként a próféták csodatételeiről mesélgetett nekem. Biztosan úgy gondolta, hogy ezzel megnyugtatja zaklatott lelkemet. De minden, amit elért, az volt, hogy bennem irtózatot keltett primitív és buta észjárása iránt. Néha híreket hozott nekem, mint néhány nappal ezelőtt is, amikor azt újságolta, hogy „leányom (illetve az a szajha), jó órában legyen mondva, el ne kiabáljam, csodaszép ruhát varrt a születendő gyerekének, saját kis gyerekének”. Szemmel láthatóan azt hitte, hogy megvigasztalt. Néha a szomszédoktól hoz nekem mindenféle gyógyfüvet, máskor kuruzsióhoz, jóshoz, kristálynézőhöz jár, hogy jósoljanak nekem a Korán-ból, és tanácskozik velük állapotomról. Az év utolsó szerdai napján elment az egyik jövendőmondó tanácsára, és egy tálkában hagymát, rizst és avas zsírt hozott haza. Elmondta, hogy mindezt az én gyógyulásom érdekében, fogadalomból, összekoldulgatta, és ezt a szemetet és moslékot ráadásul bele is csempészte az ételembe. Időnként pedig a doktor gyógyteáit erőltette rám. Azokat, amiket az a senkiházi felcser rendelt a számomra: izsóplevelet, fakéregsűrítményt, kámfort, virágszirmokat, kamillát, vadkacsahájat, lenmagot, cinóbermagot, keményítőt, mustármagot, és ezer más csodaszert…

Néhány nappal ezelőtt imakönyvet hozott nekem, amelyet arasznyi por fedett. Sem az imakönyv, sem a bölcselkedők könyvei nem orvosolhatták az én bajomat. Mi szükségem hazugságukra, babonájukra? Talán jómagam nem voltam egy sor régebbi nemzedék eredménye, és vajon nem örököltem azok tapasztalatait? Vajon a múlt nem volt bennem, önmagamban? De sem a mecset, sem a müezzin imádkozó hangja, sem a rituális tisztálkodás és köpködés, sem a mindenható kegyelmes isten előtti hajlongás, akihez arabul kellett szólani, nem volt rám semmilyen hatással.

Igaz ugyan, hogy annak idején, amikor még egészséges voltam, többször is kénytelen voltam elmenni a mecsetbe, és igyekeztem is összehangolni szívemet a többi emberével. De szememet lebilincselte a zománcos csempék látványa, a mecset fali ornamentikája kellemes álomba ringatott, és ilyen módon akaratlanul is menekvést találtam énem számára. — Ima közben lesütöttem a szemem, és tenyeremet arcom elé tartottam — ebben az éjszakában, amelyet megteremtettem magamnak, úgy mondtam az imát, mint valami álombéli mondókát, amelyet a gondolkodás felelőssége nélkül ismételgetnek. De e szavakat nem szívből vallottam, mivel én jobb szerettem baráttal vagy ismerőssel beszélgetni, mintsem hogy istennel, a mindenható hatalmas úrral! Mivel az isten nem fért el az én fejemben.

Amikor a meleg, nyirkos ágyneműben megpihentem, e problémák már cseppet sem izgattak, és már nem is érdekelt, hogy a valóságban létezik-e az isten, vagy csupán a földi hatalmasok találták ki azért, hogy megszilárdítsák „istentől eredő” rangjukat, és nyomorgathassák alattvalóikat. Földi képüket az égbe vetítették. Csak az érdekelt, hogy vajon sikerül-e az éjszakát átvészelnem, és hogy megérem-e a pirkadatot. Éreztem, hogy a halállal szemben vallás, hit és meggyőződés milyen erőtlen és gyermeki, és egyfajta szórakozás az egészséges, boldog emberek számára, a halál félelmetes valóságával szemben, s mikor úgy éreztem, hogy elszáll belőlem a lélek, mindaz, amit a lélek bűnhődéséről és megjutalmazásáról, valamint a feltámadás napjáról bebeszéltek nekem, mindez ízetlen csalásnak tetszett, s mit sem használt a halálfélelem ellen.

Szó sincs róla, a halálfélelemtől nem szabadultam meg soha. Aki még nem élte át ezt a szenvedést, nem is értheti, amit mondok. Az életérzés olyannyira megnövekedett bennem, hogy az öröm egy röpke pillanata is kárpótolta számomra a hosszas, lidércnyomásos és kínnal vánszorgó órákat.

Láttam, hogy létezik fájdalom és szenvedés, de minden értelmes jelentés nélkül. Én az emberek között ismeretlen és névtelen lettem, annyira, hogy el is feledték, hogy valaha az ő világukhoz tartoztam. Az volt a legszörnyűbb, hogy sem egészen halottnak, sem egészen élőnek nem érezhettem magam, csupán mozgó halott voltam, akinek már nem volt kapcsolata az élők világával, de aki a halál feledését és nyugalmát sem élvezhette.

Amikor esteledett, felálltam az ópiumparazsas manqaltól, szobám kis ablakán kitekintettem, fekete fát láttam és a mészárszék bereteszelt ajtaját — a sötét árnyak egymásba elegyedtek. Éreztem, hogy minden üres és ideiglenes. Az ég fekete volt és dísztelen, mint valami ócska női fátyol, amelyet a számtalan ragyogó csillag végig kilyuggatott. Ekkor felcsendült a müezzin hangja. Olyan volt, mintha nem a megfelelő időben hangzott volna. Mintha egy asszony, talán az a szajha, éppen szült volna, és elhelyezkedett volna a hamu felett a téglaülésen. A müezzin reggeli imáját itt-ott átszőtte egy panaszos kutya vonítása. Azon töprengtem: „Ha igaz, hogy mindenkinek van egy csillaga az égen, az én csillagom biztosan távoli, sötét és értelmetlen — talán nekem nem is volt csillagom!”

Ekkor az éjjeli járőrök osztagának részeg hangja hallatszott az utcáról, miközben arra haladtukban durván tréfálkoztak egymással. Ezután kórusban énekelni kezdtek és azt gajdolták:

Gyere velem, hogy bort igyunk,
Rej város borából igyunk.
Hogyha most nem, mikor igyunk?

Én megrettenve összehúzódtam, énekük különös módon kavargott a levegőben. Hangjuk mind távolabbról hallatszott, míg egészen elhalt. Nem, semmi közük sem volt hozzám, nem tudták, hogy… A csend és a sötétség ismét visszatért. Nem gyújtottam meg szobám olajmécsesét, élveztem a sötétséget — a sötétséget, ezt a sűrűn áramló anyagot, amely mindenbe és mindenhova behatol. Én már egészen otthonos voltam benne; a sötétségben rátaláltam elveszett gondolataimra, elfelejtett rettegéseimre, rémületes, hihetetlen gondolataimra, amelyekről nem tudtam, hogy agyvelőm melyik zugában húzódtak meg. Majd mindez ismét életre kelt, útnak iramodott, és szamárfület mutatott nekem. A szoba sarka, a függöny mögött, az ajtó mellett, csak úgy nyüzsgött az ilyen gondolatoktól és a formátlan, fenyegető alakoktól.

Ott ült a függöny mögött egy fenyegető alak. Nem mozdult. Nem volt szomorú, sem vidám. Ahányszor csak arra fordultam, mindig rám meredt. Ismertem az arcát, mintha már gyerekkoromban találkoztam volna vele. A tavasz ünnepének tizenharmadik napján, a Szuren folyó partján játszadoztam a gyerekekkel, amikor először megjelent előttem ez az arc. Különbözött a többi, hétköznapi, múló, kedélyes és veszélytelen arctól — ez az arc a szemközti mészároséhoz hasonlított, akit szobám ablakán keresztül láthattam. Mintha csak ennek az embernek valami köze lett volna életemhez, és sokat láttam volna az arcát. Mintha csak ez az árnyék velem egyidőben született szellem lett volna, amely életem körvonalának határán belül kellett hogy elhelyezkedjék…

Amint felkeltem, hogy az olajmécsest meggyújtsam, az alak elhalványodott, azután egészen eloszlott. A tükörhöz mentem, magamra meredtem, de a kialakuló tükörkép idegen volt számomra; hihetetlen volt és félelmetes. Tükörképem nálam élesebb lett, én pedig olyan lettem, mint a tükörkép. Úgy éreztem, nem élhetek tovább önmagam tükörképével egy szobában. Attól tartottam, hogy ha elmenekülök, üldözőbe vesz, mint a macska, amikor szembeszáll a másik macskával. Felemeltem a kezemet, szemem elé tartottam, hogy tenyerem mélyében előidézzem az örökkévalóság éjszakáját. Rendszerint a rettegés állapota számomra különleges kéjelgést és mámort jelentett, olyannyira, hogy fejem elszédült, térdem remegni kezdett és hányingerem támadt. Hirtelen rádöbbentem, hogy a saját lábamon állok. Ez a probléma számomra különleges és csodálatos volt. Hogyan tudhatok én megállni a lábamon? Úgy éreztem, ha megmozdítom az egyik lábamat, elvesztem az egyensúlyomat; szédülni kezdtem. A föld és a föld lényei eltávolodtak tőlem. Homályos tudatomban valami földrengést vagy elemi csapást reméltem, azért, hogy ismét világra jöhessek egy másik, nyugodt és derűs világban.

Mielőtt ágyba feküdtem volna, többször így szóltam magamban: „Halál… halál…” A számat ki se nyitottam, de saját hangomtól megijedtem. Régi bátorságom egészen elhagyott, azokhoz a legyekhez kezdtem hasonlítani, amelyek az ősz elején berepülnek a szobába; kiszikkadt, élőhalott legyek, amelyek megrettennek saját szárnyuk rebbenésétől. Egy ideig mozdulatlanul gubbasztanak a fal valamelyik részén, aztán amint rájönnek, hogy még élnek, gátlástalanul nekiverdesik magukat ajtónak, ablaknak, míg holttestük a szoba sarkába nem hullik.

Amint lecsukódott a szempillám, homályos világ rajzolódott ki előttem. Olyan világ, amelyet egészen saját magam alkottam, és amelyik megfelelt gondolataimnak és szemlélődéseimnek. Mindenképpen sokszorta igazabb és természetesebb volt ébrenlétem világánál. Úgy éreztem, hogy semmi akadály sem gátolja képzeletem szárnyalását. Tér és idő elvesztették hatásukat. Megölt vágyakozásom érzése, amelynek szülöttje volt az álom, végső szükségleteim következménye volt. Hihetetlen, de mégis természetes formák, események öltöttek testet szemem előtt. A felébredésemet követő pillanatban viszont kételkedtem tulajdon létemben, képtelen voltam tudomást szerezni az engem körülvevő térről és időről. Mintha mindazokat az álmokat, amelyeket láttam, önmagam hoztam volna létre, ás mát előzetesen tudtam volna azoknak valódi megfejtését.

Az éjszaka nagyon előrehaladt, amikor elaludtam. Hirtelen láttam magamat, amint szabadon kószálok és nyugodtan levegőzöm egy ismeretlen város utcáin, amelynek házai szokatlan külsejűek, mértani alakzatok, sötét, alacsony kis ablakokkal, melyek falára kúszó lótuszvirág tekeredett. De a város lakosai különös módon haltak meg. Ahol éppen akkor voltak, ott dermedtek meg, szájukból két csepp vér buggyant az ajkukra. Bármelyikhez hozzáértem, levált a feje és lehullott.

Mészárszékhez értem, és láttam, hogy valaki, aki a házunk mellett üldögélő öreg ócskáshoz hasonlít, sállal a nyakán, egy tőrrel a kezében, úgy bámult rám kivörösödött szemével, mintha levágták volna a szemhéját. Ki akartam venni a tőrt a kezéből. A feje levált és a földre hullott. Annyira megijedtem, hogy futásnak eredtem. Le s föl rohangáltam az utcákon, de bárkit láttam, meg volt dermedve. Nem mertem hátratekinteni. Amikor anyósom házához értem, a feleségem öccse, annak a szajhának a kisöccse, ott ült a ház előtti kőpadkán. Benyúltam a zsebembe, elővettem két mézeskalácsot. A kezébe akartam adni, de ahogy hozzáértem, levált a feje és a földre esett. Felkiáltottam, és felriadtam álmomból.

Még szürkület volt. Hevesen dobogott a szívem. Mintha a mennyezet ránehezedett volna a fejemre. A falak mérhetetlenül vastagok lettek. Meilkasom szét akart repedni. Minden elhomályosult a szemem előtt. Hosszú ideig rémülten a szoba gerendáit bámultam. Megszámláltam azokat, és mindig újrakezdtem. Amint erősen lehunytam a szememet, ajtócsikorgást hallottam. A dadus jött, hogy kisöpörje a szobámat. A reggelimet az emeleti szobába tette. Felmentem, és az ablakhoz ültem. Onnan fentről nem láttam a ház előtt tanyázó öreg ócskást. Csak bal felől láttam a mészárost, de mozdulatai, amelyek a szobám ablakából félelmetesnek, mélyértelműnek és megfontoltnak látszottak, innen fentről tréfásnak és szegényesnek hatottak, mintha ez az ember nem is mészáros lett volna, csak úgy megjátszotta volna. Odavezették a sovány, fekete öszvéreket, melyeknek két oldalán bárányhulla lógott, és amelyek szárazon, mélyről köhögtek. A mészáros megpödörte a bajszát zsíros kezével. A vevő szemével nézte meg a birkákat, nagy nehezen kiválasztott belőlük kettőt, és felakasztotta az üzletben a horogra. Megsimogatta a birkák combját. Bizonyára éjszaka is, mikor a felesége testét simogatta, eszébe jutottak a birkák, és azt gondolta, mennyi pénzt is kaphatna, ha megölné a feleségét.

Mikor vége volt a takarításnak, visszamentem a szobámba, és elhatároztam valamit — rettenetes elhatározás! A szobám polcáról elővettem csontnyelű tőrömet, kihúztam a hüvelyéből, a köpenyem szélével megtörölgettem a pengéjét, és a párnám alá rejtettem. Ezt mát régen elhatároztam. De nem tudtam, mit rejtegetett a mészáros mozdulata, mikor darabokra vágta a birkacombokat, lemérte, majd elégedett pillantást vetett rá — mégis, önkéntelenül, úgy éreztem, hogy utánoznom kell őt. Meg kellett szereznem magamnak ezt a gyönyörűséget. Amint a szobám ablakából kitekintettem, a felhők között az égen mély, teljesen kék nyílást fedeztem fel, és úgy látszott, hogy ha fel akarnék jutni oda, nagyon magas létrán kellene felmásznom. Az égbolt peremét sárga, sűrű, halált idéző felhők borították, és ránehezedtek az egész városra.

Borzalmas és kéjjel telt volt a levegő. Nem tudom, hogy ilyen időben miért jutott mindig a halál az eszembe, miért hajoltam megtörten a föld felé. De most, hogy a halál véres arcával, csontos kezével torkon ragadott, most komolyan elhatároztam magamat. De elhatároztam, hogy ezt a szajhát is magammal viszem, hogy ne mondhassa a halálom után: „Isten nyugtassa, már nem szenved szegény!” Ekkor a szobám ablaka előtt fekete lepellel borított koporsót vittek el. A koporsó felett gyertya égett. A gyászima hangja — Lá iláha illa’lláh — tett rá figyelmessé. Valamennyi árus és járókelő abbahagyta az útját, és kegyes cselekedet gyanánt hét lépést tett a koporsó után. Még a mészáros is ment utána hét lépést, majd visszatért a boltjába. De az öreg ócskás nem mozdult el a terítőre rakott portékája mellől. Micsoda komoly képet vágott mindenki! Talán a halál és a túlvilág filozófiáján elmélkedtek. A dadus, aki éppen hozta a gyógyteámat, láttam, összeráncolta a homlokát. Pörgette a kezében levő nagy olvasó szemeit, csendesen imádkozott magában, majd az ajtóm mögött derekára csavarta a fehér-fekete virágos nagykendőjét, az imacsádort, és hangosan fohászkodott: — Álláhumma Álláhumma. — Mintha csak én lettem volna felelős azért, hogy az élők elmondják imáikat a halottakért. Mindez a bohóckodás a legkisebb hatással sem volt rám. Ellenkezőleg, élveztem, hogy még a csőcselék is, ha csak ideiglenesen és színlelésből is, de legalább néhány másodpercre az én világomban járt. Vajon nem volt-e a koporsó az én szobám? Nem volt az ágyneműm hidegebb és sötétebb a sírgödörnél? Agyneműm, amelyik örökösen oda volt terítve és engem mindig álomra hívott!

Több ízben megfordult az agyamban, hogy koporsóban vagyok — úgy éreztem esténként, hogy összezsugorodott a szobám és nyomasztóan összepréselt engem. Vajon nem ugyanezt érzik a sírban? Vajon tud-e valaki valamit a halál utáni érzésekről?

Még akkor is, ha a vér megfagy az erekben, és huszonnégy órán belül bizonyos testrészek már bomlásnak indulnak, egy ideig a halál után még tovább nő a haj és a köröm. Vajon az érzések és a gondolatok megsemmisülnek-e, amikor a szív megáll, vagy pedig egy ideig abból a maradék vérből, amelyik a hajszálerekben van, rejtett életet folytatnak-e még? A halál gondolata maga félelmetes, hát még azt érezni, hogy már meghaltunk! Vannak öregek, akik mosolyogva halnak meg, mintha csak elszunnyadnának, mint egy kialvó olajmécses. De mit érezhet egy erős fiatalember, aki hirtelen hal meg, és még egy ideig teste minden erejével küzd a halál ellen?

Már olyan sokszor gondoltam a halálra, és testem minden sejtjének a bomlására, hogy e gondolat nem volt számomra ijesztő — sőt, erősen vágytam arra, hogy teljesen megsemmisüljek; az egyetlen félelmetes dolog az volt számomra, hogy testem sejtjei a többiek testének sejtjeivel vegyülhetnek el. Ez a gondolat elviselhetetlen volt számomra. Néha erősen kívántam, hogy halálom után hosszú legyen a kezem, nyúlánk és érzékeny ujjakkal, amelyekkel testem összes sejtjét hiánytalanul össze tudjam szedni, és mindkét kezemmel megőrizni, nehogy az én testem sejtjei, amelyek saját tulajdon javamat képezik, a hitvány emberek testébe kerüljenek.

Néha arra gondoltam, hogy azokat a dolgokat, amelyeket látni szoktam, azokat a halál küszöbén levő emberek is látni szokták. Szorongás, félelem, rémület és életkedv hatolt egyszerre a lelkembe, amint elvetettem magamtól azokat a hiedelmeket, amelyeket belém plántáltak, különös nyugalom vett rajtam erőt. A halál utáni nemlét volt egyetlen vigaszom. Az élet megismétlődésének még a gondolata is megborzongatott és kimerített — én még nem tudtam hozzáidomulni ehhez a világhoz sem, amelyben éltem, mi keresnivalóm lett volna még valami más világban is? Éreztem, hogy ez a világ nem volt nekem való, hanem a szemérmetlen, orcátlan, kicsinyes, tudásukat áruba bocsátó, ügyeskedő, kapzsi embereknek való — olyan embereknek, akik a világ igényeinek megfelelő teremtések, és akik úgy tudtak tányért nyalni és koldulni a földi és az égi hatalmasságoktól, mint a falatnyi mócsingért farkát csóváló kutya a mészárszék előtt. Ismét riadtan és fáradtan gondoltam az életre. Semmi szükségem nem volt arra, hogy e hányingert keltő világot s a szánalmas arcok tömegét lássam, hiszen az isten nem volt arra rászorulva, hogy az én kívánságom szerint teremtse a világot. De én képtelen vagyok hazug dicséretekre, és ha valami új élet várna rám, csak minél erőtlenebb és tompább gondolkodást és érzelmeket kívánnék magamnak. Fáradtság nélkül éppen csak lélegzenék, a kimerültséget nem ismerném, és még egy hindu templom oszlopainak árnyékában is végigélném hátralevő napjaimat. Hunyorogtam, hogy a nap fénye ne bántsa a szememet, az emberek beszéde és az élet moraja bántotta a fülemet.

Minél jobban elmerültem önmagamban, mint odújukban a telelésre készülő állatok, egyre inkább hallottam a többiek hangját a fülembe morajlani, a magamé pedig a torkomon akadt. Magamba rejtett magányom és egyedüllétem sűrű volt és fullasztó, mint az örökkévalóság éjszakája, mint azok az éjszakák, amelyeknek sötétsége ragacsos, sűrű és ragályos, és arra várnak, hogy lecsaphassanak a néptelen városokra, amelyek teli vannak sóvárgó és gyűlölködő álmokkal. De én, az elnémult torkon kívül, ami önmagam számára voltam, nem voltam egyéb, mint valamiféle abszolút és őrült bizonyíték.

Az a kényszer, amelyik két embert a nemzés pillanatában az egyedüllét megszüntetéséért egymáshoz tapaszt, szintén ennek az őrületes jellegzetességnek a következménye, amelyik mindenkiben megvan, és olyan szomorúsággal vegyül, hogy lassan a halál mélysége felé hajlik…

Egyedül a halál nem hazudik! A halál jelenléte minden képzelődést megsemmisít. Mi a halál gyermekei vagyunk, a halál ment meg minket az élet csalfaságaitól, és ő az, aki az élet mélységeiben lakozik, s szólít minket, és magához hív. Abban a korban, amikor még nem értjük az emberek beszédét, ha néha meg-megállunk játék közben, azért tesszük, hogy meghallhassuk a halál hangját… És egész életünk során a halál az, aki integet felénk. Vajon létezik-e olyasvalaki, akivel ne fordult volna elő élete során, hogy hirtelen, minden ok nélkül olyan mélyen elmerült gondolataiban, hogy egészen elveszítette tér- és időérzékét, és elfeledte, hogy mire is gondolt azelőtt? Ezután pedig igyekezhet, hogy ismét tudomást szerezzen külső állapotáról és a világáról. — Ez a halál hívása.

E nyirkos ágynernűben, amely magába szívta az izzadságszagot, amikor szemhéjam elnehezedett és át akartam adni magamat a nemlétnek és az örökkévalóság éjszakájának, minden elveszett emlékem és elfelejtett félelmem ismét életre kelt: féltem, hogy a párna tolla tőrheggyé válik, hogy az inggombom végtelenül megnő, malomkő nagyságúvá válik; féltem, hogy a lepénykenyér-darabka, amelyet a földre ejtettem, összetörik, mint az üveg, attól rettegtem, hogy ha álomba merülök, az olajmécses felfordul, és lángba borul az egész város; mániákusan féltem attól, hogy a mészárszék előtti kutya mancsa hirtelen úgy fog kopogni, mint a lovak patája; attól tartottam, hogy az ócskás öregember portékája előtt hirtelen elkezd nevetni, annyira, hogy már meg sem tudja állítani saját vihogását; iszonyodtam attól, hogy a vízmedence előterében kúszó földigiliszta hirtelen kobrakígyóvá változik, attól is féltem, hogy ágytakaróm sírkővé válik, amely tengelye körüli forgással engem a föld alá temet, míg a márvány összezárul felettem; borzadva rettegtem attól, hogy elvesztem a hangomat, és hiába kiabálok, senki sem siet segítségemre.

Azt kívántam, hogy gyerekkorom jusson eszembe, de amikor eszembe jutott és magamban éreztem, ugyanolyanná vált, mint ezek a nehéz és fájdalmas napok!

Köhögésem, amely a mészáros boltja előtt megálló fekete gebék köhögésére emlékeztetett, a köpés kényszere, az abban található vértől való félelem — a vér, ez az áradó, langyos, sós ízű anyag, amely a test legbelsejéből fakad, amely az élet nedve, és amelyet az embernek akarata ellenére ki kell hánynia; a halál állandó fenyegetése, midőn az ember minden gondolatát a visszatérés reménye nélkül eltiporja és továbbhalad: mindez félelmet és rettegést árasztott.

Az élet, hidegvérű közönnyel, minden emberrel együtt azok álarcát is megteremti; állítólag mindenkinek több arca van. Egyesek minduntalan csak az egyik ilyen maszkot használják, s ennek következtében állandó arcuk bemocskolódik és megráncosodik. Ők a takarékoskodók. Egy másik csoport az álarcát hátramaradottai számára őrizgeti, míg mások állandó jelleggel cserélgetik álarcukat, de amint idősebbek lesznek, rájönnek, hogy ez volt utolsó álarcuk, amely hamarosan elnyűtt és elhasznált lesz, és ekkor bukkan elő igazi arcuk az utolsó álarc mögül.

Nem tudom, szobám falainak milyen mérgező hatásuk volt, hogy gondolataimat úgy megmérgezték. Bizton hittem, hogy mielőtt a halál beköltözött volna ide, egy véres kezű, megláncolt őrült élhetett a szobámban; nemcsak a szobám falai, hanem a külső látvány, a mészáros, az ócskás öregember, a dadusom, az a szajha, és mindazok, akiket csak láttam, még a lábos is, amelyben a leves főtt, a ruháim, mind-mind szövetségre léptek egymással, hogy ilyen gondolatok járjanak a fejemben.

Néhány napja, amikor vetköződtem a török fürdő öltözőjében, gondolataim mind kicserélődtek. Amikor a fürdős vízzel locsolgatta a fejemet, úgy éreztem, mintha lemosta volna sötét gondolataimat. A fürdőben megpillantottam árnyékomat a nedvességet izzadó falon; ugyanolyan silány, törékeny alkatom volt, mint valamikor tíz évvel ezelőtt, gyerekkoromban. Pontosan emlékszem rá, testem árnyéka ugyanúgy rajzolódott a kiizzadt falra. Tüzetesen szemügyre vettem testemet: combom, lábszáram és testem közepe reménytelenül kéjsóvár volt. Arnyékuk is olyan volt, mint tíz évvel ezelőtt, gyerekkoromban. Éreztem, hogy életemet mindvégig kóbor árnyékként éltem át, mint a fürdő falán értelmetlenül és céltalanul suhanó árnyékok. Mások határozottak, elszántak és kemények. Az ő árnyékuk biztosan élénkebben és nagyobb körvonalakkal vetődik a fürdő kiizzadt falára, és egy ideig nyomot is hagy rajta, míg az én árnyékom rövidesen elmosódott. Amikor az öltözőben felöltöztem, mozgásom, külsőm és gondolataim ismét megváltoztak. Mintha csak másik világba, másik környezetbe léptem volna, mintha ismét megszülettem volna ugyanebben a világban, amelytől undorodom; bárhogyan is volt, ismét éltem. Mert számomra csodaszámba ment az, hogy a török fürdő mcdencéjében nem mállottam szét, mint egy maréknyi só.

Saját életem is ugyanolyan természetellenesnek, bizonytalannak és elképzelhetetlennek tűnt, mint a festmény tolltartóm fedelén. Állítólag egy őrült, megszállott festő pingálta a tolltartó fedelét. Amikor nézem ezt a képet, az az érzésem, hogy már ismerem. Talán éppen e miatt a kép miatt… talán éppen ez a kép serkent az írásra. Ciprusfa látható rajta, és alatta az indiai jógikhoz hasonlóan gubbasztó púpos öregember, köntösbe burkolva, feje körül csíkos turbán, és csodálkozva emeli szájához bal keze mutatóujját. Hosszú fekete ruhás lány, talán valami hindu templom táncosnője, természetellenes pózban, táncol az öreg előtt. Lótuszvirágot tart a kezében, és közöttük keskeny patak folyik.

Ópiumpipám mellett, az égszínkék füstben elkergettem minden sötét gondolatomat. Ilyenkor a testem gondolkozott, a testem álmodozott és tévelygett, és mintha még a levegő súlyától és sűrűségétől is felszabadult volna, és felröppent valami ismeretlen világba, amely tele volt ismeretlen színekkel és képekkel — az ópium növénylelket, nehézkesen mozgó növénylelket lehelt a testembe; megjártam a növények világát — növénnyé váltam volna? Nem is tudom, hogyan történt: amint elszunnyadtam a bőrterítővel betakart parázstartó előtt, köntösömmel a vállamon, eszembe jutott az ócskás öreg, ő is ugyanígy gubbasztgatott portékája mellett, ugyanebben a pózban. Ez a gondolat megrémített; felemelkedtem, földhöz vágtam a köntöst, a tükör elé álltam, arcom elvörösödött, olyan lett a színe, akárcsak a húsé a mészáros üzlete előtt. Szakállam ápolatlan volt, arckifejezésemet mégis átszellemültnek és vonzónak találtam. Beteges szemem kifejezése elgyötört, dacos és gyerekes volt. Mintha a földi lét és az emberiség minden küzdelme feloldódott volna énemben. Arcomat hirtelen tetszetősnek találtam; valami kéjes élvezetet éreztem önmagam iránt; így szóltam tükörképemhez: „Olyan mélyen rejlik fájdalmad gyökere, hogy el is akadt szemedben… Ha sírnál, a könny csupán szemed mögött találna utat magának, vagy egyáltalán ki se csordulhatna.”

Utána ismét megszólaltam: „Te ostoba, miért nem végzel magaddal minél hamarabb? Mire vársz?.. . Mit remélsz még? Talán szobád polcán nincs ott az a boroskorsó? Elég egy korty, és már itt se vagy!… Féleszű… ostoba… a levegőbe beszélek!”

Fel-felmerülő gondolataim összefüggéstelenek voltak, hallottam hangomat torkom mélyén, de szavaim értelmét képtelen voltam felfogni. Fejemben e hangok más hangokkal vegyültek el. Mint amikor lázas voltam, ujjaimat hosszabbnak, szemhéjamat nehezebbnek éreztem. Ajkam kiduzzadt. Hátrafordultam, és ott láttam a dadust az ajtónál. Felkacagtam, a dadus arca meg se rebbent, fényevesztett szemét rám meresztette, de minden csodálkozás, sértődés vagy kétségbeesés jele nélkül. Rendszerint bárgyú mozdulattal fogadja nevetésemet. De az én nevetésem mélyebb volt annál. Ezzel a mérhetetlen ostobasággal viszonyultak a többi dologhoz is, amelyekre nem jöttek rá a világon, és amelyeket oly nehéz megérteni. Az, ami az éjszaka sötétsége mélyén elveszett, az a halál emberfeletti megmozdulása. A dadus felemelte a parázstartót, és megfontolt léptekkel elindult kifelé, én pedig letöröltem a verítéket homlokomról. A tenyeremen fehér foltok voltak. A falhoz támaszkodtam. Fejemet az oszlophoz tapasztottam, hadd jöjjek rendbe. Azután ezt a dalt dúdolgattam magamban, amelyről nem tudtam, hol is hallottam:

Gyere velem, hogy bort igyunk,
Rej város borából igyunk.
Hogyha most nem, mikor igyunk?

A krízist mindig már beállta előtt éreztem a szívemben, különleges szorongás vett rajtam erőt. Szorongás volt ez, és kétségbeesés, mindez mint egy csomó fogja gúzsba a szívemet. Mint a vihar előtti időszak. Ilyenkor a valóság világa egészen eltávolodott tőlem, és valami fényes világban éltem, amelyik felmérhetetlen távolságra volt a földi világtól.

Ilyenkor féltem önmagamtól, mindenkitől rettegtem, úgy hallottam, ez az állapot betegségemmel függött össze. Akkor is elfogott a félelem, amikor az öreg ócskást és a mészárost megpillantottam szobám ablakából. Nem tudom, mi volt riasztó mozdulatukban, arcukban. A dadus valami félelmetes dolgot újságolt nekem: megesküdött a szentekre meg a prófétára, hogy saját szemével látta az ócskást, amint esténként belopódzott feleségem szobájába, és az ajtó mögül hallotta, amint a szajha így szólt hozzá: „Vedd le a sáladat!” El se lehet képzelni! Tegnapelőtt, vagy az azt megelőző napon, amikor elüvöltöttem magam, feleségem benézett szobám ajtaján, és láttam, saját szememmel láttam, hogy ott volt a nyoma az ajkán az öregember sárga, szuvas fogainak, amelyek között arab imákat szokott átszűrni. Különben is, mi lehetett az oka annak, hogy ez az ember azóta jelent meg házunk előtt, amióta én megnősültem? Efféle élősdi lett volna a nyomorult? Pont ennek a szajhának az élősdije? Jól emlékszem, még aznap kimentem a portékáihoz, megkérdeztem, mibe kerül a korsó. Nyaksála fölött kilógott a nyúlajkából két szuvas foga, mikor nevetett. Száraz, rikácsoló hangon nevetett, amitől a hajam is égnek állt. is így szólt: „Csak nem akarsz látatlanban vásárolni? Ez a korsó szóra sem érdemes, hehe, kedveském. Vidd el, használd egészséggel!” Különös hangsúllyal mondta, hogy „szóra sem érdemes”, „használd egészséggel”. Zsebembe nyúltam, két hatost és négy garast raktam a földre, terítője sarkára. Ismét felnevetett, rikácsolva, hogy égnek állt a hajam. Legszívesebben a földbe süllyedtem volna a szégyentől. Mindkét kezemet arcom elé tartottam, és visszafordultam.

Minden egyes portékája a szutykos, bomlásnak indult, penészes dolgok bűzét árasztotta, amelyeket már elhagyott az élet. Talán az élettől elhajított kacatokat szándékosan mutogatta az embereknek? Az emberek eszébe idézi őket. Talán nem volt ő maga is ócska, elhajított portéka? Eladó holmija valamennyi halott, piszkos és használhatatlan volt. De micsoda kihívó élete, micsoda jelentőségteljes formája volt mindegyiknek! E halott tárgyak sokkal nagyobb hatást gyakoroltak rám, mint az élő emberek.

De a dadus elújságolta nekem, és mindenkinek továbbadta… „…egy piszkos koldussal!”. A dadus azt is mondta, hogy a feleségem ágyában hagyta a tetveit, ő maga meg elment a fürdőbe. Vajon az ő árnyéka hogyan vetődött a fürdő kiizzadt falára? Valószínűleg olyan kéjsóvár árnyék volt, amelyik reménykedik önmagában. De mindent egybevetve, ez alkalommal nem találtam rossznak feleségem ízlését, mert az öreg ócskás nem volt olyan hétköznapi, pimasz, ízetlen alak, mint ezek a hentergő kanok, akikhez az ostoba, kéjelgő nők vonzódnak. A fájdalmak, a szerencsétlenségek e rétegei: amelyek foltokat vetettek az öregember arcára és fejére, a balsors, amely csak úgy áradt belőle, talán anélkül, hogy ő tudott volna róla, félistenszerűnek tüntette fel őt, és a maga elé kiterített piszkos portékájával a teremtés képviselőjének és kinyilatkoztatásának látszott.

Igen, a két sárga, szuvas fognak, melyek közül arab imádságok csordogáltak kifelé, ott láttam a nyomát feleségem arcán. Ennek a nőnek az arcán, aki engem nem engedett magához nyúlni, aki engem megvetett, de akit, mindennek ellenére, szerettem. Annak ellenére, hogy mindeddig egyetlenegyszer sem engedte meg, hogy szájon csókoljam!

Naplementekor panaszos dobszó hangzott fel. Nyomorék, megtört zene, amely felébresztett minden öröklött babonát, félelmet a sötétségtől. Égető forróság öntötte el egész lényemet, fuldokoltam. Belezuhantam az ágyamba, és lecsuktam a szemem. A láz hevében úgy tűnt, mintha a tárgyak mind nagyobbak lennének, és új jelentőséget nyertek volna. A plafon ahelyett, hogy lezuhant volna, felfelé emelkedett, ruhám nyomasztotta testemet. Váratlanul felültem ágyamban, azt motyogtam magamban:

„Ez nem mehet Így tovább… nem lehet kibírni…” Egy pillanatra elhallgattam. Ezután kimért, gúnyos hangsúllyal megszólítottam önmagamat: „Ez így tovább…”, majd hozzátettem: „Ostoba vagyok!” Nem figyeltem kiejtett szavaim jelentőségére, csupán élveztem saját hangom remegését a levegőben. Talán, hogy ne legyek annyira egyedül, azért beszéltem az árnyékomhoz. Ekkor hihetetlen dolgot láttam. Az ajtó kitárult, és belépett az a szajha. Kiderült, hogy néha még én is eszébe jutok. Még ezért is hála istennek. Ó is tudta, hogy életben vagyok, kínlódom és hogy lassan meg kell halnom; hálát kellett adnom istennek. Tudni akartam, vajon tudja-e, hogy miatta halok meg! Ha biztosan tudta volna, akkor nyugodtan és boldogan haltam volna meg, akkor a világ legboldogabb emberei közé tartoztam volna. Amikor ez a szajha belépett a szobámba, elűzte a rossz gondolataimat. Nem tudom, miféle sugarakat árasztott léte, mozdulatai, amelyek engem megnyugtattak. Most jobban volt, kigömbölyödött, és jó színben volt. Rövid, vattával bélelt szürke kiskabátot viselt, kitépdeste a szemöldökét, szépségpontot festett arcára, szemét kirajzolta, és a szemfestékhez kipirosította, kirizsporozta az arcát. Röviden: a szépítkezés hét szabályát alkalmazva, teljesen kicicomázva lépett be a szobámba. Láthatóan meg volt elégedve életével, és akaratlanul szájához vitte bal keze mutatóujját. Ő lett volna valaha az a fekete redőzött ruhás, törékeny, kedves kislány, akivel a Szuren folyó mellett játszadoztam, ugyanaz a kislány, akinek szabad, gyermeki, mindig változó arckifejezése volt, és akinek vágyat ébresztő bokája kilátszott szoknyája alól? Mindmostanáig hiába néztem őt, nem voltam képes megérteni, de ekkor lehullott szemem elől a titok leple. Nem tudom, miért jutott eszembe a mészárszék előtti bárányok teste. Ez a nő számomra teljesen olyan lett, mint egy darab csonttalan hús, és régi vonzerejét teljesen elvesztette. Érett, elnehezedett, kifestett nő lett! Akit én feleségül vettem! Riadtan és rémülten konstatáltam, hogy feleségem szépen megérett és felnőtt, míg én továbbra is gyerek maradtam. Az igazat megvallva, szégyelltem magamat arca, szeme láttára. E nő láttára, aki mindenkinek odaadta magát, kivéve engem, és akinek én csupán gyermekkori képe emlékét tudtam gyászolni. Amikor még egyszerű gyermekarca, harmatos, változó arckifejezése volt, és amikor még nem viselte arcán a szemközti ócskás öregember foga nyomát. Nem, neki semmi köze e kislányhoz!

Gúnyosan megkérdezte:

— Hogy vagy?

Igy válaszoltam:

— Talán nem vagy szabad? Talán nem élhetsz kényed-kedved szerint? Mi közöd az én egészségemhez?

Bevágta az ajtót, és távozott. Még vissza sem fordult, hogy rám nézzen. Úgy látszik, én elfelejtettem azt, hogy hogyan is lehet beszélni a világ embereivel, az élő emberekkel. Ő az a nő, akiről azt hittem, hogy minden érzés kipusztult belőle, szavaim hallatára megsértődött. Többször is kedvem támadt odamenni hozzá, megcsókolni a kezét, lábai elé borulni, sírva bocsánatot kérni tőle. Igen, sírva, mert azt hittem, hogy ha sírni tudnék, mindjárt megkönnyebbülnék. Hogy hány perc, hány óra vagy hány évszázad telt el, azt nem is tudom, olyan voltam, mint a bolondok, és élveztem saját fájdalmamat. Nem is emberi élvezet volt ez, olyan, amilyenre csak én voltam képes, és még az istenek sem, feltéve, hogy léteznek egyáltalán, nem, ők sem képesek ilyen élvezetre… Ekkor döbbentem rá fölényemre. Éreztem fölényemet a csőcselékhez, a természethez és az istenekhez képest. Az istenekhez képest, amelyek az emberi vágyakozás szülöttei. Istenné váltam, az istennél is nagyobb lettem; mert örökkévaló és mindenható áramlást éreztem magamban…

…De az asszony visszatért. Nem is volt olyan kőszívű, mint amilyennek képzeltem; felemelkedtem, megcsókoltam szoknyája szegélyét, sírva és köhögéstől fuldokolva lába elé borultam. Arcomat végigsimítgattam lábszárán, és többször igazi nevén szólítottam. Úgy éreztem, mintha igazi nevének különleges színe, csengése volna. De magamban, szívem mélyén azt mondogattam: „Szajha… te szajha!” Atkaroltam lábát, amelynek kesernyés, enyhén fanyar íze olyan volt, mint az uborkavég zamatja. Sírtam, rengeteget sírtam, nem is tudom, mennyi idő telhetett el. Amint magamhoz tértem, láttam, hogy eltávozott. Talán egy perc sem telt el, és ezalatt éltem át az emberiség minden örömét, vigaszát és fájdalmát, és ugyanolyan lelkiállapotban ültem a füstölgő olajmécses mellett, mint amikor ópiumos pipám előtt szoktam üldögélni, vagy mint ahogy az öreg ócskás szokott gubbasztani kiterített portékája előtt. Helyemről el se mozdultam, csak néztem az olajmécses füstjét — a korom úgy szállt kezemre és arcomra, mint valami fekete hó. Amikor a dadus hozott egy tál árpalevest és rizses csirkét, annyira megijedt és elrémült, hogy felsikoltott, hátrált néhány lépést, és leejtette a tálcát a vacsorával. Élveztem, hogy legalább őt sikerült megriasztanom. Azután felálltam, a mécses belét megigazítottam a csipesszel, és a tükör elé mentem. Belenéztem a tükörbe. A kormot szétkentem az arcomon. Micsoda félelmetes figura! Ujjammal húzogattam a bőrt a szemem alatt, majd hirtelen elengedtem, számmal vicsorgattam, felfújtam az arcomat, szakállamat felfelé pödörgettem, pofákat vágtam. Különleges tehetségem volt komikus és félelmetes arcokat vágni! Mintha csak ilyen módon láthattam volna feltárulni mindazokat a figurákat, nevetséges, félelmetes vagy hihetetlen arcokat, amelyek lelkem mélyén rejtőztek. Ismertem és éreztem is énem mindezen formáit, és egyben nevetségesnek is találtam azokat. Mindezek az arcok bennem voltak és lényem részeit alkották. Ijesztő, vétkes, vagy nevetséges álarcok, amelyek egyetlen intésre váltogatták egymást. Az ócskás öregnek a képe, a mészárosé, a feleségemé, mindezt megláttam önmagamban. Mintha magamban hordoztam volna mindnyájuk tükörképét. Mindez a sok arc bennem volt, de egyik sem volt az enyém. Talán az én arcom formája és kifejezése nem valami ismeretlen mozgatóerő hatására készült, megkísértések, párosodás ok és öröklött reménytelenségnek nyomán? És én, aki ennek az örökölt tehernek voltam az őrzője, akaratlanul is nem arra irányitottam-e gondolatomat, valami őrjítő, nevetséges ösztön által, hogy e lelkiállapotokat mind megőrizzem képemben? Talán csak halálom pillanatában fog felszabadulni igazi arcom mindezen kényszerek igézete alól, és csak akkor jelenik meg kellőképpen, természetes formájában?

De vajon nem hagynak élesebb, mélyebb nyomot, még az utolsó pillanatban is, mindazok a lelkiállapotok, amelyeket állandóan gúnyra kész akaraterőm vésett arcomra? Bárhogyan is legyen, rájöttem, mi mindenre vagyok képes, felfedeztem sokrétű tehetségemet. Hirtelen nevetni kezdtem, olyan rikácsoló, fülsértő, vérfagyasztó nevetés volt ez, hogy égnek állt tőle a hajam, mivel tulajdon hangomat nem ismertem meg. Úgy hangzott, mint valami idegen hang, mint az a nevetés, amelyik legtöbb esetben csak a torkomon akadt, és csak fülem legmélyén zengett. Ekkor köhögni kezdtem. Egy vérrög, egy darabka belső zsigereimből, fröccsent a tükörre. Ujjam hegyével elmázoltam a tükör felületén. Amikor hátranéztem, láttam, hogy a dadus sápadt, holdszínű képpel, kócos hajjal, riadtságtól eltompult szemmel, ott állt, és elámultan nézett engem, kezében egy tál árpalevessel, ugyanabból a levesből, amelyből az imént hozott nekem. Arcomat kezembe temettem, azután egészen elrejtőztem a kamra függönye mögé.

Amikor le akartam feküdni, mintha tüzes karika szorította volna a fejemet. Orromat megkapta annak a szantálolajnak vágyat keltő, erős illata, amellyel az olajmécsest feltöltöttem. Úgy illatozott, mint feleségem lábszára, és enyhén fanyar uborkaízt éreztem a számban. Kezem a testemre tettem, és gondolatban testem minden egyes tagját végigtapogattam: combomat, lábszáramat, felsőkaromat, meg a többit, s összehasonlítottam feleségem testének tagjaival. Combjának és fenekének vonalát, testének melegségét, mindezt ismét felidéztem. Sokkal élénkebb volt az egyszerű felidézésnél, mert maga a szükség volt. Éreztem, hogy kívánom teste közelségét. Egyetlen mozdulat, egyetlen elhatározás elegendő lett volna leküzdeni a vágyakozás kísértését. De ez a tűzkarika a fejem körül olyannyira szorossá és égetővé lett, hogy teljesen elmerültem valami félelmetes alakoktól hemzsegő ködfelhőtengerben.

Még sötét volt, amikor éjjeli járőrök osztagának részeg hangjára felébredtem; mialatt áthaladtak az utcán, mocskos szitkokat szórtak egymásra, és kórusban énekelték:

Gyere velem, hogy bort igyunk,
Rej város borából igyunk.
Hogyha most nem, mikor igyunk?

Eszembe jutott, pontosabban hirtelen az az ihletem támadt, hogy ott egy korsó bor szobám polcán, bor, amelyben a nágakígyó mérgét oldották fel, és egyetlen korty elég belőle ahhoz, hogy az élet minden lidércnyomását elűzze… De az a szajha… Ettől a szótól még jobban vágyódtam utána, még tüzesebbnek, kívánatosabbnak láttam magam előtt.

Mi jobbat tudtam volna elképzelni, mint hogy megitatom egy pohárkával ebből a borból, egy pohárkával pedig magam hajtok fel, azután rángatózás közepette egyszerre halnánk meg mindketten! Mi a szerelem? A közönséges emberek számára hitvány kéjelgés, ideiglenes kicsapongás. Ezeknek az embereknek a szerelmét az ocsmány nótákban, a kurválkodásban és a trágár szavakban lehet megtalálni, amelyeket egyképpen ismételgetnek, akár részegek, akár józanok. Mint például: „szamár kezével kavarni a szemetet”, vagy „homok a sírjába”. De az a szerelem, amit én éreztem iránta, az másmilyen volt — igaz: én őt régebbről ismertem; ferde vágású, különös szeme, pici, félig nyitott szája, fojtott, nyugodt hangja, mindez bennem régi, fájdalmas emlékeket ébresztett, és én mindezekben azt kerestem, amitől megfosztottak, azt a nekem járó dolgot, amelyet elvettek tőlem.

Vajon mindörökre megfosztottak tőle engem? Éppen ezért ébredt bennem valami még félelmetesebb érzés. Az a másik élvezet, amelyet reménytelen szerelmem kárpótlásaként éreztem, számomra valami megszállottság képét öltötte, nem tudom, miért jutott eszembe a szemközti mészáros képe, amint feltűri inge ujját, és Allahhoz fohászkodva, elkezdi felszelni a húsokat. Jellegzetes mozdulatai mindig a szemem előtt lebegnek. Végül én is elhatároztam magam. Szándékom félelmetes volt. Felkeltem ágyamból, feltűrtem ruhám ujját, és elővettem a párnám alá rejtett csontmarkolatú tőrt. Púpossá görnyedtem, és sárga köntöst dobtam a vállamra. Azután sálba bugyoláltam fejemet, arcomat. Úgy éreztem, mintha egyszerre lennék az ócskás öregember is, és a mészáros is.

Ezután lábujjhegyen feleségem szobája felé settenkedtem. A szoba sötét volt. Óvatosan benyitottam. Mintha éppen álmodott volna, hangosan beszélt magában: „Nyisd ki a sáladat!” Odamentem az ágyhoz, feléje hajoltam, meleg, csendes lélegzetét az arcomon éreztem. Milyen életadó, erős forróságot árasztott! Azt éreztem, hogy ha ezt a forróságot hosszabb ideig belélegezhettem volna, ismét visszanyerhettem volna életerőmet. Jaj, milyen régóta azt gondoltam, hogy mindenkinek a lélegzete olyan lázas és égető, mint a saját magamé. Figyelmesen körültekintettem, nincs-e másik férfi a szobában? Azaz van-e ott valaki a szeretői közül? De egyedül volt. Rájöttem, hogy mindaz, amit róla terjesztettek, tiszta rágalom és színtiszta hazugság volt. Honnan vették, hogy már nem szűz? Minden iránta érzett homályos, vádló gondolatom miatt elszégyelltem magam. Ez az érzés nem tartott egy percnél tovább, mert ugyanekkor tüsszentés hangzott fel az ajtó mögül, amelyet elfojtott, gúnyos nevetés követett. Hajam az égnek állt, s kidagadtak az ereim. Ha nem hallottam volna ezt a tüsszentést meg ezt a vihogást, ha a babonás szokás szerint nem tettem volna le a tüsszentés hallatára elhatározásomról, amit előzőleg a fejembe vettem, testét apró darabokra vagdostam volna, s odaadtam volna a szemközti mészárosnak, hadd adja el az embereknek. Combja húsából egy szeletet pedig saját kezűleg odaadtam volna, fogadalmi adományként, az öreg óoskásnak. Másnap odamentem volna hozzá, és megmondtam volna neki: „Tudod, hogy az a hús, amelyet tegnap megettél, kinek a húsa volt?” Ha ő nem nevetett volna, az egészet este kellett volna, hogy lebonyolítsam, hogy tekintetem ne találkozzék annak a szajhának a tekintetével. Mivel szégyelltem magamat tekintete előtt, amellyel oly szemrehányóan tudott nézni engem. Végül ágya mellől felemeltem valami ruhaneműt, ami a lábam köré tekeredett, és rettegve kiszaladtam a szobából. A tőrt elrejtettem a mestergerendán, mert mindez a gyilkos gondolat ennek a tőrnek a láttára ébredt bennem. A tőrtől, amely a mészáros késéhez hasonlított, megszabadultam.

Amikor visszatértem szobámba, az olajmécses fényében láttam, hogy az ingét hoztam el magammal. A piszkos ing, amely teste húsát fedte, Indiában szőtt puha selyemből készült, teste illatát, a gyöngyvirág illatát árasztotta. Teste melege, s valami a lényéből benne maradt ebben az ingben. Megszagoltam, a lábam közé helyeztem, és elaludtam. Egyetlen éjszaka sem aludtam ilyen nyugodtan. Kora reggel feleségem panaszos kiáltozására ébredtem. Inge eltűnése miatt veszekedett, és folyton azt hajtogatta: „Egy vadonatúj ing!” Pedig rongyos volt az ujja varrásánál. De még ha vérnek kellett volna folynia, én akkor sem váltam volna meg az ingtől. Talán nem volt jogom feleségem egy ócska ingéhez?

Amikor a dadus behozta nekem a szamárkancatejet, a mézet és a lángoskenyeret, egy csontnyelű tőrt is helyezett a tálcámra. Elmondta, hogy az öreg ócskás portékája közt látta, és megvette tőle. Azután felhúzta szemöldökét, és így szólt:

— Néha talán jó, ha kéznél van!

Kezembe vettem a tőrt, megnéztem, a saját tőröm volt az. Azután a dadus kínlódva-panaszkodva azt mondta:

— Igen, a lányom (vagyis az a szajha) kora reggeltől azt hajtogatja, hogy te loptad el az ingét! Én aztán nem akarok a ti bírátok lenni. De a feleséged tegnap foltot látott… Mi tudtuk, hogy gyereke lesz. Ő azt mondta, hogy a török fürdőben lett terhes. Este megmasszíroztam a derekát, a karján kék foltokat láttam, rámutatott, és azt mondta nekem: „Kedvezőtlen időben mentem a fáspincébe, és a szellemek összecsipkedtek!” — Aztán hozzátette: — Tudtad egyáltalán, hogy a feleséged régóta terhes?

Nevetve azt feleltem:

— A gyerek biztosan az öreg ócskáshoz hasonlít. Biztosan arra gondolt, amikor hordta!

Ezután a dadus dühödten hagyta el a szobát. Mintha nem ezt a választ várta volna. Én nyomban felpattantam helyemről, a csontnyelű tőrt, remegő kézzel, szobám kamrájának polcára helyeztem, és rázártam a kamra ajtaját.

Nem, az lehetetlenség, hogy a gyerek rám hasonlítson. Biztosan az öreg ócskásra hasonlított!

Délután kinyílt szobám ajtaja, és belépett a kisöccse, annak a szajhának a kisöccse, és éppen rágta a körmét. Bárki látta őket, tudta rögtön, hogy testvérek. Pici, keskeny szája, húsos, nedves, érzéki ajka, félig nyitott vágyakozó szemhéja, mandulavágású, csodalkozó szeme, kiálló pofacsontja, rendezetlen, barna haja és kreol arcszíne volt. Pontosan olyan volt, mint az a szajha, és volt benne valami annak az ördögi lelkéből is. Érzéketlen, lélektelen türkmén arcával azok közé tartozott, akik az élettel való küzdelemre termettek, arca arról árulkodott, hogy mindent elég jónak tart, csak a maga életét tovább élhesse.

Mintha a természet előre kiszámította volna, mintha őseik sokat éltek volna napon és esőben, és sokat harcoltak volna a természettel, és nemcsak külsejüket és arcukat adták volna át egy kevés változtatással ezeknek, de még ellenállóerejükből, bujaságukból, kapzsiságukból és éhségükből is jócskán hagytak volna rájuk valamit. Ismertem ajkának az ízét is, olyan volt, mint a zsenge uborka kesernyés íze.

Amikor belépett szobámba, csodalkozó türkmén szemével rámnézett, és azt mondta:

— Az édes (így hívta a szajhát) azt mondja: a doktor kijelentette, hogy te meghalsz, és megszabadulunk tőled. Mondd, hogy hal meg az ember?

Azt válaszoltam:

— Mondd meg neki, hogy én már régóta halott vagyok.

— Az édes azt mondta: ha a gyerekemet nem vetéltem volna el, az egész ház a miénk lehetne.

Önkéntelenül elnevettem magam, száraz, fülsértő nevetéssel, amitől megfagy a vér az ember ereiben, meg sem ismertem a saját hangomat; a gyerek rémülten futott ki a szobából.

Ekkor értettem meg, hogy miért tisztogatta a mészáros kéjelegve csontmarkolatú tőrét a báránycombokon. Élvezte az izmos hús szelését, mikor az alvadt vér meggyűlt iszapként csepegett a báránygégékből a földön sűrűsödő vértócsába. A mészárszék előtt ácsorgó kutya meg a bolt földjére hullott levágott bárányfej meredten bámultak sötét szemükkel, akárcsak valamennyi bárányfej, amelyeknek szemét a halál pora fedte; valaha ők is láttak, ők is tudták!

Végül megértem, hogy félistenné váltam, az emberek összes aljas és kicsinyes igényének túlsó partjára kerültem, a végtelen mindenség és az örökkévalóság áramlását éreztem önmagamban. Mi is az örökkévalóság? Számomra az örökkévalóság azt jelentette, hogy a Szuren folyó mentén fogócskát játszadozzak azzal a szajhával, és ha csak egy pillanatra is, de lehunyjam a szememet és ölébe rejthessem fejemet.

Hirtelen rádöbbentem, hogy magamban beszélek, azt is különös módon. Beszélni akartam magamban, de ajkam annyira elnehezedett, hogy a legkisebb mozdulatra sem volt képes. De anélkül, hogy ajkam mozgott volna, vagy hallottam volna saját hangomat, éreztem, hogy beszélek önmagammal.

Ebben a szobában, amely, mint egy sírgödör, egyre szűkebb és sötétebb lett, az éjszaka félelmetes árnyaival bekerített engem. A füstölgő olajmécses fényében, az irhasubával és köntossel, amit magamra tekertem, valamint a sállal, amelybe bebugyoláltam magam, árnyékom meg-megnagyobbodva vetült a szoba falára.

Árnyékom valódi testemnél jócskán élesebben és pontosabban rajzolódott a falra, valódi lényemnél sokkal igazabb lett. Mintha az öreg ócskás, a mészáros, a dadus és a szajha, mindnyájan árnyékom részeivé váltak volna, árnyéktömeg lettem, amelybe én is már be voltam börtönözve, és ekkor olyan lettem, mint egy bagoly, de panaszkiáltásom torkomon akadt, és vér alakjában köpdöstem ki magamból. Talán a bagolynak is van valami betegsége, hogy úgy gondolkodik, mint én. Árnyékom a falon teljesen olyan volt, mint egy bagoly, és meggörnyedve, figyelmesen olvasta írásomat. Ő biztosan jól megértette, egyedül ő érthette meg. Amint szemem sarkából lopva árnyékomra tekintettem, elfogott a félelem.

Sötét volt az éjszaka és csendes, mint az az éjszaka, amely elborította egész életemet. Csak úgy hemzsegtek benne a félelmetes alakok, amelyek a falon keresztül az ajtó és a függöny mögül szamárfület mutattak nekem.

A szobám néha olyan szűkre zsugorodott össze, mintha koporsóban feküdnék, halántékom égett, tagjaim a legcsekélyebb mozdulatra sem voltak képesek. Nehéz súly nehezedett mellkasomra, olyan volt, mint az állatok tetemének a súlya, amelyet a fekete, vézna öszvérek nyakába dobnak, hogy átadják a mészárosnak.

A halál csendesen fülembe duruzsolta dalát. Mint a néma emberek, akik minden verssort újra megismételnek. Dala nyikorgott, mint a fűrész hangja, amikor csontos húst vágnak vele, fel-felkiáltott majd egyszerre elnémult.

Még nem csuktam le a szemem, amikor éjjeli járőrök osztagát hallottam elhaladni szobám fala mögött, mocskos szitkokat szórtak egymásra és kórusban énekelték:

Gyere velem, hogy bort igyunk,
Rej város borából igyunk.
Hogyha most nem, mikor igyunk?

„Ennek rossz vége lesz — mondtam magamban —‚ a végén a csendőrök kezére jutsz!” Hirtelen emberfeletti erőt éreztem magamban: homlokom lehűlt, felkeltem, vállamra vetettem sárga köntösömet, a sálamat kétszer-háromszor a fejem köré tekertem, meggörnyedtem, az orvosságos skatulyához mentem, kivettem belőle a csontnyelű tőrt, és lábujjhegyen a szajha szobája felé settenkedtem. Szobájához érkeztem, amelyet sűrű sötétség borított. Hegyeztem a fülemet, s hallottam a hangját, amint azt mondta:

— Itt vagy? Vedd le a sáladat!

Hangja kedvesen csengett, akárcsak gyerekkorában. Mint amikor az ember öntudatlanul dudorászik álmában. Vajon álmában beszélt? Fojtott, mély hangja volt, mint annak a kislánynak, akivel a Szuren folyó mentén fogócskát játszottam. Kisvártatva ismét hallottam, amint azt mondta:

— Gyere be, vedd le a sáladat!

A sötétben csendesen lopakodtam a szoba belseje felé. Levettem a köntöst és a sálat. Meztelenre vetkőztem, nem is tudom, hogyan történt, hogy a csontmarkolatú tőrrel a kezemben bemásztam az ágyba, mintha ágyneműje melege új lelket lehelt volna testembe. Azután átkaroltam élvezetes, izzadt, kellemesen forró testét, annak a kislánynak a sápadt, sovány emlékképével, akinek nagy, ártatlan türkmén szeme volt, és akivel a Szuren folyó mentén fogócskát játszottam. Pontosabban, úgy estem neki, mint valami kiéhezett vadállat, és szívem mélyén undorodtam tőle, úgy éreztem, hogy a szerelem és a gyűlölet érzése egybevegyült bennem. Holdfénysápadt, langyos teste, feleségem teste kitárult, majd úgy bebörtönzött önmagába, mint a nágakígyó, amikor zsákmánya köré tekeredik. Mellének illata megrészegített, nyakamba font felső karjának húsa gyengéd meleget árasztott, e pillanatban azt kívántam, hogy életem itt érjen véget. Mert e percben minden iránta érzett gyűlöletem, sérelmem megsemmisült. Közben igyekeztem visszatartani a sírásomat. Anélkül, hogy észrevettem volna, lábát összekulcsolta a lábam fölött, akárcsak a nőstény mandragóra, keze pedig nyakamhoz tapadt. Éreztem e friss, üde hús kellemes melegét, égő testem minden sejtje magába itta ezt a forróságot. reztem, hogy úgy szív fel a belsejébe, mint valami zsákmányt. A félelem és a kéj érzése összeolvadt. Szája olyan volt, mint az uborka vegenek fanyar zamatja. E kellemes ölelestől megizzadtam, és önkívületbe estem.

Testem minden sejtje parancsolt nekem, és hangosan énekelte dicsőséges győzelmét. Meg kellett hogy adjam magamat, elítélten és védtelenül, e végtelen tenger közepén, a hullámok szeszélyének kiszolgáltatva. Gyöngyvirágillatú haja arcomhoz tapadt, és a boldogság görcsös sikolya szabadult fel lényünk legbelsejéből. Hirtelen éreztem, hogy ajkamat erősen harapja, olyan hevesen, hogy középen felszakadt. Vajon saját ujját is így harapdálta, vagy pedig rájött volna arra, hogy nem én vagyok a nyúlszájú öreg? Ki akartam szabadítani magamat, de meg sem tudtam moccanni. Hiába minden igyekezet! Testünk, húsunk teljesen összeforrott.

Azt hittem, megtébolyodott. Huzakodás közben önkéntelenül megmozdult a kezem, és éreztem, hogy a tőr, amelyet szorongattam, beleszaladt testének valamelyik részébe. Meleg folyadék árasztotta el arcomat, ő felsikoltott, és elengedett engem. Megőriztem a meleg folyadékot, amely markomba ömlött, de a tőrt eldobtam. Felszabadult kezemmel végigsimogattam testét, amely teljesen kihűlt. Meghalt.

Ekkor köhögni kezdtem, de ez nem köhögés volt; száraz, rikácsoló nevetés volt ez, amely megfagyasztotta a vért az ember ereiben. Rettegve vállamra rántottam köntösömet, és visszamentem saját szobámba. Az olajmécses fényénél kinyitottam markomat, láttam, ott a szeme tenyerem közepén, és egész testem csupa vér volt.

A tükör elé mentem, annyira megrettentem, hogy kezembe temettem arcomat. Láttam, hogy hasonlítok, de nem is csak hasonlítok, hanem maga vagyok az öreg ócskás. Hajam és szakállam szőrzete úgy megváltozott, mint amennyire megváltozik azé, aki élve jön ki arról a helyről, ahol nágakígyóval zárták össze. Teljesen megőszültem, ajkam, akárcsak az öregember ajka, középen felhasadt, nem volt szempillám, fehér szőrcsomó fedte a mellem közepét, és valami új lélek költözött testembe. Egyáltalán másként gondolkodtam, másképp éreztem, és nem tudtam magamat megmenteni tőle, a gonosz szellemtől, aki ébredezett bennem, és amint arcomat kezembe temetve tartottam, hirtelen nevetni kezdtem. Az előzőnél keményebben nevettem, annyira, hogy egész lényemet megremegtette. Mélyről felszakadó nevetés volt ez, amelyről nem lehetett tudni, testem melyik eladdig ismeretlen mélységéből szabadult fel, üresen kongó nevetés volt ez, amely megrekedt a torkomban, és a mélységből fakadt. Én lettem az öreg ócskás!

Fullasztó szorongást éreztem, mintha hosszan tartó, mély álomból ébredeznék. Megdörzsöltem a szemem. Saját régi szobámban voltam. Félhomály vett körül. Ködfelhők párája lepte be az ablaküveget. Kakaskukorékolás hallatszott a távolból. Előttem, a meleget adó parázstartóban a tüzes parázs virága hideg hamuvá hervadt. Csak erősebben rá kellett volna fújni egyet, és már vége is lett volna. Úgy éreztem, gondolataim, akárcsak ez az izzó parázsvirág, szintén hamuvá hűltek, és egy lehelettől is megsemmisülhetnének.

Mindenekelőtt azt a régi korsót kerestem tekintetemmel, amelyet az öreg kocsistól kaptam a temetőben. De nem volt sehol. Jobban körülnéztem. Az ajtóban egy összegörnyedt ember árnyékát pillantottam meg, dehogyis, egy púpos öregember állt ott, arca, feje sálba bugyolálva, és valami mocskos kendőfélébe csomagolt, korsóforma tárgyat szorongatott a hóna alatt. Ahogy ránéztem, felnevetett, és ettől a száraz, rikácsoló vihogástól égnek állt a hajam.

Ahogy meg akartam mozdulni, már el is hagyta szobám ajtaját. Felkeltem, utána akartam futni, elvenni tőle azt a korsót, azt a batyut. Ám az öreg megdöbbentő gyorsan távolodott. Megfordultam, kitártam az utcára néző ablakot, és láttam, hogy rázkódik a válla a harsány nevetéstől. A kendőbe burkolt csomagot a hóna alatt szorongatva csetlett-botlott, míg egészen el nem nyelte a köd homálya.

Visszafordultam. Tekintetem végigsiklott önmagamon. Ruhám csupa rongy volt, tetőtől talpig alvadt vérfoltoktól mocskos. Két aranyszínű dongó röpdösött körülöttem, apró fehér férgek nyüzsögtek a testemen összevissza, és egy halott nő súlya nehezedett a mellemre.

Comments
5 Responses to “Szádeq Hedájat: A vak bagoly”
Trackbacks
Check out what others are saying...
  1. … [Trackback]

    […] Read More: kazanlar.hu/szepirodalom/novellak/szadeq-hedajat-a-vak-bagoly/ […]

  2. spinner says:

    … [Trackback]

    […] Read More: kazanlar.hu/szepirodalom/novellak/szadeq-hedajat-a-vak-bagoly/ […]

  3. Chat Rooms says:

    … [Trackback]

    […] Informations on that Topic: kazanlar.hu/szepirodalom/novellak/szadeq-hedajat-a-vak-bagoly/ […]

  4. … [Trackback]

    […] Read More here: kazanlar.hu/szepirodalom/novellak/szadeq-hedajat-a-vak-bagoly/ […]

  5. … [Trackback]

    […] Informations on that Topic: kazanlar.hu/szepirodalom/novellak/szadeq-hedajat-a-vak-bagoly/ […]