Szádeq Csúbak: A piros lámpa alatt

Áfáq oldalt feküdt a lábmelegítő, parázstartó korszi nagy paplana alatt, két kezét a feje alá téve, arccal a fal felé, és azon töprengett, hogy hanyatt kéne fordulni. De ezt azonnal el is felejtette, és bambán bámulta a meszelt falra rajzolt emberke képét.

Úgy rémlett neki, hogy már azelőtt is sokszor látta ezt a figurát. De nem tudta biztosan, hogy ő maga rajzolta-e oda, vagy valamelyik régi kuncsaft. Hiszen annyira nyugtalanította a korszi másik oldalán fekvő Dzsejrán csukladozó zokogása, hogy minden percben megzavarta a gondolatait. Fáradt szemét egy pillanatra lehunyta, hogy hátha így elalhatna. Szédült, zúgott a feje. Abban a pillanatban semmire sem gondolt — még arra sem, hogy ő maga még él. — De Dzsejrán szipákoló siránkozása nem engedte, hogy álom jöjjön a szemére. Felnézett, és megint rámeredt az emberke képére a falon. Azután beszélgethetnékje lett. Hirtelen támadt benne ez a beszédre ösztönző kívánság, és minden előzetes meggondolás nélkül megszólalt, csak azért, hogy mondjon valamit: — Csak nem ment el az eszed, drágám? Mi haszna a sírásnak? Meghalt. Felszabadult a lelke. A Megváltó Imámra esküszöm, engem csak az bánt, hogy nem én vagyok az ő helyébe. Mindenki megnyugszik, aki valahogy kikerülhet innen, ebből a mi temetőnkből. A magunkfajtának édes szörbet a halál. Mi más haszna van ennek a sírásnak, mint hogy még a szemed is tönkre teszi? Nézd meg jól ezt az útszéli nőszemélyt, és tanulj tőle! Tíz álló esztendeig szipolyozta ezt a nyomorult Fahrit, minden durva krapeknak az ölébe dobta, és most, amikor még két órája sincs, hogy elvitték a hóttestit, elkezd itt ordítozni a fejünkbe, hogy Fahri milyen sok pénzzel tartozott neki. Kérdem én azt, mi közünk nekünk hozzá, hogy Fahri adós maradt? Ne hagyta vóna elpatkolni, mielőtt kiegyenlítette a számláját! Tehetünk mi róla? De most te is hiába itatod az egereket. Talán a te sírásod feltámaszthatja? Annak a szent Zejnábnak a szenvedéseire mondom, irigylem a Fahri sorsát. Talán ennél a mi életünknél rosszabb lehet a halál?

Dzsejrán a korszi másik oldalán a paplan alá dugta a fejét, úgy hallgatta Áfáq szövegelését. Az odalent kavargó sok mindenféle szagból legerősebben a hamu- és a kozmás kalarábészag facsarta az orrát. Nagy, nedves szemét pislantás nélkül rámeresztette a korszi alacsony asztalkája és az alatta levő fémedény faszénparazsa között táncoló sok apró, sárga szikrára. Abban a sötétségben azonban azt látta a legvilágosabban és a legvalóságosabban, amit odaképzelt: Fahri sárga, sovány, alig kihűlt holttestét, és az anyókát, az öreg cselédet, amint éppen lecsukja a lány szemét. Teljesen olyannak látta, mint abban az utolsó pillanatban. És most — akárcsak a mozivásznon — lejátszódott előtte az egész jelenet. De ő most már nagyon félt a halott Fahritól. Szétfoszlott az a túláradó vonzódás, amellyel az élő Fahrihoz ragaszkodott. Valami zavart, riadt szorongással teljes szeretet foglalta el a helyét. Ez a szeretet fakasztotta sírásra.

Mikor Fahri haldoklott, a „direktrisz”, a „madám” és valamenynyi bentlakó lány összegyűlt a szobájában, csak Sóketnek és Dzsejránnak volt vendége. Ők még nem is tudták, hogy Fahri a végét járja. Azt hitték, csak rosszul érzi magát, mint máskor. Áfáq meg nem is akart bemenni hozzá. Dzsejrán hamarabb megtudta, hogy haldoklik, mint Sóket. Amint belépett a szobába, látta, hogy az anyóka az ujjaival szétfeszíti Fahri ajkait, hogy a szájába öntse a „halál vizét”. Fahri arca rángatózott, és fehér hab ütött ki a szája szélén. Arcvonásai hol kisimultak, hol ráncosra mélyültek. Mikor leesett az álla, a lányok mind sírni kezdtek. De a direktrisz nem sírt. Olyan volt az arca, mint mindig. Az anyóka szeme kissé elnedvesedett. A lányok közt Dzsejrán volt a legfiatalabb, és életében először látta a halált. Fojtogatta a zokogás a látásától, de akkor még nem tudott sírni. Remegett az ajka, egész testében reszketett, hozzátapadt Turánhoz, és rémülten nézte Fahrit.

A temetkezési vállalattól két ember jött a szobába. Fedeles pléhkoporsót hoztak, hogy Fahri holttestét elvigyék. A sofőr az autóban maradt. Nagyon hideg volt odakint. Az autó jó messzire állhatott csak meg, a két embernek sokat kellett gyalogolnia a szűk közökön, sikátorokon, amíg a házhoz értek. Ahogy beléptek a szobába, egyenest a holttesthez mentek, amelyre az előbb a lányok kopott, színehagyott, könnyű fürdőkendőt borítottak. A direktrisz és a lányok még a szobában voltak. A direktrisz egy marék koriandermagot dobott a nyílt tűzre, hogy a szobából kifüstölje a Gonoszt. A szoba levegőjét áthatotta a koriander füstjének tömény, bágyasztó illata. Dzsejrán is ott maradt. A madám kiment, behozta a lányok személyi igazolványait, és odaadta Iránnak, aki tudott olvasni, hogy válogassa ki közülük a Fahri papírját.

Ahogy a két ember Fahrit fel akarta emelni, a direktrisz gorombán rájuk szólt: — Mire való ez az eszeveszett sietség? Várjanak még egy percig! — Majd a szolgáló felé fordult, és parancsoló hangon azt mondta: — Vesd le a kabátját! Aztán velük mész, és a többi ruháját is elhozod! Hisz úgyis csak a szemfedővel temetik el. Az emberek mozdulatlanul álltak. Az egyik összeráncolta a homlokát, hogy a szájában lógó fél cigaretta füstje a szemébe ne menjen, és lenézően fintorgott: — Ezt előbb kellett vóna elintézni. Késő este van mán. — Majd lekuporodott az ajtóküszöbre, háttal az udvarnak.

Az anyóka a direktrisz felé fordult, és megnyugtató hangon mondta: — Haggyuk azt most. Majd visszahozom együtt mindet. A direktrisz felhúzta a szemöldökét, és férfias hangján azt mondta: — Aztán úgy ne járjunk vele, mint a Sóket ruhájával!

Dzsejrán most, ahogy a korszi paplana alatti sötétségbe bámult, a két órával előbb történteket látta maga előtt. De Áfáq szavai magához térítették. Minden bátorságát összeszedte, és már nem is érezte magát annyira egyedül. Abbahagyta a sírást. A szeme alatt arca mindkét oldalán felszáradtak a könnyek. De a fülkagylója még nedves volt egy kicsit. Felhajtotta a paplant, keze fejével megdörzsölte a Szemét, és részvéttel mondta: — Áfáq lelkem, te nem láttad, szegényke hogy hótt meg. Annyi tenger sok vér vót ott mellette a lavórba!

Áfáq hidegvérrel a szavába vágott: — Hát tüdőbajos vót. Az ilyen, a tüdőbaj. Hátha még Monavvart láttad vóna! Akkor mit szóltál vóna? A derekátul lefelé megbénult az egész teste. Olyan mély seb vót a lába szárán, hogy még a csontvelejibül is csak úgy csurgott a genny meg a vér. Szegényke folytonosan összepiszkitotta magát, de senki se cserélte ki alatta a lepedőt. Mit mondjak, írtó rohadt bűze vót. Egy szál haja se maradt a fején a szerencsétlennek. Egy kosz vót az egész…

Kintről férfias női hang hallatszott: — Mari, drágám, gyere, vendéged jött! Menjetek Zivere szobájába, ott az anyóka éppen most gyújtotta be a korszit.

Erre a hangra Áfáqnak torkán akadt a szó, és Dzsejrán felugrott a helyéről. Bizony, Dzsejrán még most, néhány hónap elteltével sem tudta megszokni azt a nevet, amit itt ragasztottak rá. Valami menekülésre ösztönző, csillapíthatatlan rettegést keltett benne ez a név. Elidegenítette és eltávolította önmagától. Ő még mindig a Kisfalusi Dzsejránnak tudta magát. Az ő szemében Mari szemérmetlen, részeges, kitanult céda volt, aki egyik férfi karjából a másikéba esett. Bár ő maga volt Mari, és ő maga cselekedett így, mégis sokszor előfordult, hogy amikor néha egyedül maradt, kibújt ennek a Marinak a bőréből, és képzeletben ismét azzá a Kisfalusi Dzsejránná változott. Ilyenkor mindig megnyugodott, remény költözött a szívébe. De most mégis nagyon csodálkozott, hogy a direktrisz vendég fogadására hívta. Nem hitte volna, hogy Fabri halála után ilyen hamar beengedjék a vendégeket. De hát nagyon kevés ideje volt ezen tűnődni. Gondolkodás és akaraterő nélkül kiáltotta sipító hangján: — Gyüvök mán, drága naccságám! — És felkelt, és kiment a szobából.

Afáq nem vette észre, mikor jött vissza Dzsejrán. Még mindig az oldalán feküdt, arccal a fal felé, el-elbóbiskolt, és valahányszor felnyitotta a szemét, a falra rajzolt emberkére esett a tekintete.

Dzsejrán hamarosan visszatért, és a hidegtől reszketve, rosszkedvűen feküdt le a korszi paplana alá. Áfáq a paplan megmozdulására felébredt, és félálomban hallgatta Dzsejrán szavait: — Hogy adnak ezek számot Allahnak az utósó ítélet napján? Isten aggya, hogy mán ne gyüjjön máma este több vendég! A prófétára esküszök neked, frászt kapok, ahányszor csak aszongya, hogy vendég gyütt. Micsuda hideg van! Abba a szobába meg kiesett a korszi parázstartó edényinek a feneke, a meleg hamu mind a spárgaszőnyegre ömlött, olyan lett ott, mint a jégverem. Akkor mán inkább itt… Úgy fáj a fejem, el se tudom mondani. Mintha kalapáccsal vernék bentrül. Jaj, de szeretnék én is aludni eggyet… Igaz is, aszongyák, hónap gyászünnep van. Nem tudom, igaz-e. De ha igaz, nem is engedek senkit magamho, még ha a fejem levágják, akkor se! Boldog lehet Fahri, hogy egy ilyen szent nap előestéjin hótt meg… Áfáq!

Áfáq meg se moccant, csak úgy csukott szemmel kérdezte: — Na, mi van?

Dzsejrán azt felelte: — Semmi. Csak azt hittem, alszol. Nézd csak, én — insallah, isten segiccségivel, hogy el ne kijabájjam, meg ne hajja az ördög, hogy megakadályozza —‚ én hónapután, Fahri halála harmadnapján kimnék a sírjáho, ahogy mán az szokás. Bárcsak te is velem tudnál gyünni!

Áfáq kinyitotta a szemét, homályos, kifejezéstelen tekintetet vetett a falra rajzolt emberkére, és hidegvérrel mondta: — Hol van Fahrinak sírja, hogy te a sírjához mehess?

Dzsejrán hadarva, bizakodva felelte: — Megkérdem az anyókát, hol van. Ű ment ki vele, ű mán tuggya.

Áfáq továbbra is az emberkét nézte a falon: Nahát, hogy te micsoda nagy szamár vagy! Tán azt hiszed, hogy a mifajtánk sírja fölé kupolát meg palotát építenek, hogy tízmérfődrül is meglássák, merre van? Hol vót nekünk sírunk? Elkaparnak minket a temető sarkába. Mire felszárad a víz, amit a temetéskor a sírunkra locsoltak, mán meg se láccik, hova tettek. Te mán négy hónapja dógozol ezen a rohadt helyen, és még mindig nem fogtad fel, hogy mit csinálsz, mi a mesterséged? Pedig rajtunk van annak a neve, senki se veheti le rólunk: „újvárosiak”, tiltott negyedbeliek vagyunk mink. Sír, sírkő, virág, az csak a tisztességes embereknek jár. Eszembe jut most, hogy amikor még lány vótam, egy úr házába szolgáltam, cselédeskedtem. Nagyon gazdag úr vót. Nagy lábon éltek, minden este vendégség, minden délbe vendégség. Mégis, na, ehhez mit szólsz? szeretője vőt a naccságának. Az úr egyik barátja vőt a naccsága szeretője! Mikor az úr nem vót otthon, jött a fiatalember, és a naccságával bementek ketten a hálószobába. Néha meg együtt mentek sétálni. A többi cselédek aszonták, hogy az úr is tud róla, de nem mutatja. Az ő lelkükön száradjon, ha nem igaz! De azt már a magam szemivel láttam, hogy az úrnak, ahányszor csak hazajött, mindig az vót az első dóga, hogy megcsókojja a naccsága kezit. Mikor este vendégek vótak, ahány úr csak jött a vendégségbe, mind kezet csókolt neki. Annyira tisztelték, hogy azt el se lehet mondani. Aztán meg egyszer az úr elküldte a naccságát nyaralni, és akkor ő hozogatta fel a házba suttyomba az egyik barátja feleségit az ura háta mögött. Bizony, én akkor tanultam meg az ilyesmit, amikor ott szógáltam, abba a házba. Isten a tanúm, hogy ott nyílt ki a szemem. Azt hittem, ez jó, de később értettem meg, hogy csak nekik maguknak jó. Nekik van valamijük, ami a legeslegnagyobb hibát is eltakarja. Pénzük van. A gazdagok szeretkezésének és a koldusok halálának nem megy el a híre. Nekik megvan mindenük, amíg csak élnek, azután meg mekkora nagy márványkövet raknak a sírjukra! Minekünk még szemfedőnk sincs, nemhogy sírunk!… De mondd csak, mi bajod vőt neked tegnap este, hogy összekaptál evvel a vén szipirtyóval? Mi a frászt akart tűled mán megint? Amióta megmérgezted magad, mindig rossz szemmel néz rád.

Dzsejrán nem törődött a kérdéssel: — Üsse meg a guta! Ennél rosszabb dógom mán úgyse lehet!

Dzsejrán nagyot ásított és kéjesen nyújtózkodva kezdett elhelyezkedni, amikor kint megint felhangzott ugyanaz a férfias női hang: — Mari, lelkecském, vendéged jött.

Dzsejrán félúton visszanyelte az ásítását. Gyűlölködő szorongással hallgatta ezt a hangot, szíve legmélyéből ellenségesnek érezte. Majd dühösen félredobta a paplant, és felült. A korszi kis asztalkájára borított nagy paplan egyik sarka mereven felfelé tűrődött, úgy is maradt, és beengedte a korszi alá a hideget. De Dzsejrán nem törődött vele, úgy hagyta. Sápadtbarna lábszárai, combjai, mint két félig égett, elkormozódott fahasáb, ütköztek ki felcsúszott, rövid, szűk, lila szoknyája alól; világoskék, sárgásfoltos, nyirkos vászonbugyija is kilátszott a combja tövénél. Alsó lábszárára csavarodott harisnyáit kissé feljebb húzta, térden alul csomókat kötött a szegélyükre, hogy le ne csússzanak. Egy apróra összehajtogatott ötriálos bankjegy bukkant ki az egyik vékony harisnya alól. — Aggya isten, hogy meghalhassak, hogy megnyugodhassak mán én is! Csak az isten tuggya, milyen nyomorút lettem. Dögöjjenek meg az átkozottak, az Imám két levágott kezire kérem, a férgek lyuggassák ki a testüket, a nyelvük is mennyen még őelőttük a másvilágra! Nem engették, hogy megszabadíccsam magam avval a méreggel… Nekünk még a halálunkho sincs jogunk? De mosmán tudom, micsinálok. Pájinkába tőtöm, felóvasztom, úgy iszom meg… egy este, a hét közepin, amikó nem gyün vendég. Maj meglátod! Csak sokat bosszancsanak! A Koránra mondom, nyomorékká tettek. Össze van törve az egísz testem. Érzéketlen lettem. Mindig csak vendég! Vendégek! Kérem az istent, a próféta csalággyára kérem, gyökerestül ircson ki benneteket errül a fődrül… A prófétára, szakaggyatok meg! Kerüjjetek a halottmosó deszkájára!… Mi bajotok van énvelem mindig? — Dzsejrán gyors egymásutánban hadarta el mondanivalóját, és kiment a szobából. Falusi tájszólását is magával vitte.

Áfáq Dzsejránt részvétlenül, rosszkedvűen hallgatta végig, egyetlen szava sem szólt a szívéhez. Rég megszokta már az ilyen beszédeket. Őhozzá az utóbbi időben nem jött annyi férfi, mint Dzsejránhoz. Őt már könnyen kaphatónak ismerték, megunták, félredobták. A nevét sem emlegette senki. Mindenki, aki csak jött, azt mondta: — Mari —‚ és Áfáq, bár ette az irigység, de tisztában volt azzal, hogy végül Dzsejrán is így fogja végezni, ezért sajnálta őt is, saját magát is, mindkettőjüket, és ettől kissé meg is nyugodott. Elégedetten vetett számot magában azzal, hogy végül Dzsejrán is az ő sorsára jut. Szerinte ez a tudat volt az egyetlen jogos és megengedhető bosszúállás embertársával szemben a maga szenvedéseiért és céltalan életéért. Akárhogy is volt, nem tudott Dzsejránra haragudni.

Eszébe jutott, hogy hanyatt akart fordulni. Végre megmozdult, és a hátára feküdt. Tikkadt szomjúság kaparta a torkát, és egész testében ernyedtséget érzett, mint mindig. Felbámészkodott a plafon gerendáira, meg is számolta azokat, mint ahogy szokta. De tudta előre, hogy tizenegy darab lesz, hiszen azelőtt is hányszor megszámlálta már! Azután a gerendák között kilátszó gyékénycsíkokat számolta meg. De az hol tizenegy lett, hol tizenkettő. Úgy látszik, tévedett a számításban. Miután még egyszer megszámolta a gerendákat is, a közöket is, azt gondolta: „Csacsi lány, azt hitted, ilyen könnyen békén fognak hagyni? Most még csak tizenhat éves vagy, kezdő a mesterségünkbe. Ezek a vendégek most egyesivel, kettesivel a te kedvedér járnak ide. Most fent hordhatod az orrodat. De nem lesz ám ez mindig így! Eljön az a nap, amikor a te tested is elkezd rohadni, mint a mienk, és még rád se fog akarni köpni senki… Bárcsak fel tudnék most kelni, hogy kiöblítsem egy kicsit a másik bugyimat. A korszi alá teríthetném, hogy megszáradjon. Ez itt rajtam olyan mán, mint a rongy, ezt odaadnám az anyókának, fótozza meg a fenekit, és legyen az övé… Talán ma este eljön az a fiú… Ez még nem is olyan rossz… Hála neked, istenem, azért, amit adsz, és azért is, amit nem adsz… Ha Tallate adna két tumánt, vennék egy kis gyógyfüvet, főznék olyan teát, ami jót tenne a májamnak, talán elmúlnának egy kicsit ezek a pattanások a tavaszi ünnepek előtt. Csak jusson eszembe, ha jön a fótozóvarga, adjam oda a cipőmet, hogy megtalpalja… Nem is tudom, mikor mehetek a posta elé, hogy ott az egyik lépcsőn ülő írnokkal levelet írathassak… Vajon mi is lehet avval a szerencsétlen öregasszonnyal?”

Mindezt elgondolta magában, de nem mozdult el a helyéről. Húsz-egynéhány évének emlékei ötlöttek most már át az agyán hosszasan, hol élesebben, hol homályosabban. De ahogy többet akart foglalkozni valamelyikkel, ahogy erősebben akart rágondolni, a kép tovasiklott, eltűnt. Gondolt élete örömeire és küzdelmeire, a számtalan férfira, akikkel rövid életében dolga volt, azokra, akik sok örömet okoztak neki, és azokra, akik rettenetesen berúgtak és megverték. Mindannyiuk képe ott kavargott, zavargott most az emlékezetében. Egyik sötéten, elmosódottan, a másik élesen, kiábrándítón.

A férfira gondolt, aki az első volt az életében… Édes és nyugtalanító emlék volt ez. Arra a kéjre és arra a megbánásra mindig is emlékezett. Sohasem felejthette el azt a nyári délutánt a gazdája fiával a búzamezőn. Élete napjainak eseményeit azóta is mindig annak a napnak a perceihez mérte, és a lelke legmélyén sokat ábrándozott róla. Néha azt hitte, hogy azzal a nappal kezdődött a szerencsétlensége. De most mát felfogta, hogy ez volt a sorsa, a kiszmet, hogy aznap kénytelen volt megtenni, amit tett, és ma is kénytelen. Mégis, a gazdája fia illatszerének aznapi jó szagára mindig élénken visszaemlékezett. Sokszor érezte azóta ugyanazt a szagot más férfiakon, ebben a városban, ebben a házban is… De most egyszerre csak eszébe jutott az az idő, amikor már nagy lett a hasa, és megkövezték, és kizavarták a faluból. Bármennyi orvosságot vett is be, akármennyit verte is a hasát ököllel, lovagolt öszvérháton, hordott vizet a kútról vederszámra, a gyerek nem ment el, és nem ment el. De amikor kilenc hónap után megszületett, azonnal meg is halt, mintha csak azért fogantatott volna, hogy őt az egész világ előtt szégyenbe hozza, és azután meghaljon… Viszketni kezdett a hónalja. Ahogy megvakarta, már meg is szakadt képzelődésének a fonala.

— Dzsejran, kedvesem, légy szives, ha nem nagy fáradáag, hozzál be egy parázsforgatót. Derék lány Vagy, köszönöm. Nem is tudom, hogy történt, egyszerre csak jéggé hűlt ez a korszi.

Dzsejrán letette a kezéből a mosdóvizes tisztálkodóedényt a szoba sarkába; kezét, melyről csurgott a víz, a szoknyájába törölte, és így szólt: — Itt dögöjjek meg, ha meg nem bolondút ez a krapek. Ahogy keres pár garast, idegyün, és annak a vén szipirtyónak a markába szórja. Asziszi, hogy abbul még nekünk is leesik valami.

Áfáq megkérdezte: — Kirül beszélsz?

Dzsejrán haja az arcába hullott, ahogy a parázzsal telt réz-félgömböcskét hosszú láncánál fogva forgatta, hogy jobban felélessze a parázs tüzét, hogy be ne kerüljön a korszi alá, amíg még lángolhatna. Közben azt felelte: — Hát ez az uccaseprő. Ahányszor csak gyün, két-három tumánt ád ennek a vén kutyának egy cigerettájér. Egyre csak mondom neki: „Ne aggy mán annyit, sok lesz, mások a felit se aggyák, nem éri meg”, aszongya: „Ha nem adok neki annyit, nem ad nekem téged.” És nézd, Áfáq, hogy bánik ez velünk! Rosszabbú, mint a kutyával. Hús helyett annyi parázsonsűt kalarábét ettünk mán, hogy maj szétpukkan a hasunk. Ha a kuncsaftok nem hoznának be néha ekkis kenyeret, sűt húst, sajtot, főtt céklát, maj meglátnád, két nap alatt egy csepp erőnk se maradna. Tennapelőtt este ez a Ghorbun egy halformájú vizeskancsót hozott nekem. Tudod, Áfáq, ezüstből van. Egy tiszt házának a szemétládájába tanálta, mikor a szemetet szette. De úgy nézem, észrevette a vén kutya. Nem tom, a szobaajtóná hallgatózott-e, vagy meglátta a Ghorbun kezibe, mikó hozta. Mer amikor a Ghorbun elment, azt kérdezte: „Mit adott teneked ez a Ghorbun?” Aszontam: „Semmit. Mit adhatott vóna, amikor semmije sincs?” Áfáq, kedvesem, mér aggyam neki? Nyavaját se adok neki. Ha tunnád, milyen szép kancsó! Eccer sutyiba megmutatom neked.

Áfáq nem is nagyon hallgatott Dzsejránra. Inkább a fényes kört figyelte, amelyet a parázsforgató irt le a levegőben. Ahány szikra csak kipattant belőle, mindnek az útját követte a tekintetével, amíg csak ki nem aludt. Fejét a parázsforgató mozgásának ütemére billegette a matracon. Néhány pillanattal azután, hogy Dzsejrán befejezte a szavait, a parázsforgató mozgása is megszűnt. Dzsejrán közel vitte a szájához, és ráfujt. Sárga, rövidke láng lobbant fel belőle egy pillanatra. Erre megint lóbálni kezdte, hogy teljesen kimenjen a mérges gáz, és tovább beszélt: — Nem is tudod még, mi vót itt tennap este. Éjfél fele katonák meg rendőrök lepték el az udvart, merhogy ez a srác, aki itt a sarkon ócsón árujja a nyársonsűtt marhamájat meg birkavesét, tudod, az, aki eccer a ghombeli Álemével szűrte össze a levet, mondom, az a srác feljelentett minket, hogy itt ellopták a bugyelárisát a pénzivel, meg mindenit. Nálam akkor egy tökrészeg pacák vót, olyan fokhagymabűzös, hogy az ember hányingert kapott tűle. Nahát, attul ippeg akkor szabadútam meg. Nem vót egisz éccakára ittalvó vendégem, hát mondok, mennyek mán, dögöjjek le nyugottan egyedül. Eccerre csak látom, hogy a vén szipirtyó rohan, mint a halál angyala, gyün, megfogja a kezem, hogy aszongya: „Menny a szobádba, éccakára ittalvó vendéged gyütt.” Menek, benézek, látom, nincs senki a szobába, de egy toprongyos ember, olyan csupa lyuk ruhába, hogy még égett rongy szaga se vóna, ha meggyútanák, ott áll a veranda előtt az udvar túsó végibe, és pisál, hogy a naccságának legyen mondva. Hát ismersz engemet, maj megpukkattam! Aszondom: „Mér nem viszi ennek Zivert?” Aszongya: „Azt ippen most nyársalták fel.” Nahát, én erre megmontam neki mindent, ami csak kigyütt a számon: „Hát minden követ a sánta láb elibe dobnak, hogy megbotojjon benne? Ahogy jó ruhás kuncsaft gyün, viszed, beülteted a magad szobájába, elmész három mérföldnyire, és minden további nékül idehozod neki a saját nővéred jányát, egyenesen annak a strici férjinek a karjábul. Nekünk meg ki marad? A vak, a rühös, az uccai árus, az a mi kuncsaftunk. Leszakanna az ég, ha eccer nekünk is jutna egy rendes ember.” Nem sok híja vót, hogy a fogajimmal apróra marcangojjam. Hát eccerre csak látom, hogy gyün ám az a csupa rongy ember arrafele, mintha csak magára vette vóna, amit mondtam. Na, gondútam, lesz itt most haddelhadd! De ahogy közelebb gyütt, a viharlámpa fényibe meglátom a képit, és maj hogy össze nem rogytam. Látom, Juneszali az, az első férjem. Ha tunnád, mit éreztem! A pusztai farkasnak legyen mondva! De mit úntassalak a többivel? Elég az hozzá, bementünk a szobába, leűtünk a korszi alá. Juneszalinak elállt a szava a csudálkozástú. Szeginy egyre csak sóhajtozott. A képe olyan lett, mint a piros bársony. Egy fél liter pájinkát húzott ki a zsebibül meg egy marék mandulát, és a korszi kisasztalára tette. Oszt mikor mán megittunk egy-két kupicával, aszonta: „Hát te idekerűté? Mennyit montam én teneked, hadd ott azt a susztert, nem marad az meg veled. Osztán a végin engem megkéselt, téged meg idejuttatott. Én bizon májig se tudok rendesen dógozni evvel a kezemmel.” Micsinájjak, én meg aszontam, azér, hogy ne búsujjon: „Mosmán lett, ami lett. Énnekem nincs is itt olyan rossz dógom.” De ű csak rágta a szája szélit, és imádkozott arabul. a Koránbul. A végin nem is maratt itt az egisz éccakára. Nem tudott ittmaranni sokkal tovább, mint egy órát. Aszonta, kora hajnalba megy a szomszéd faluba, hogy kipucojja a gödröket. Mer most klozettpucoló lett. Egyátaljába nem is akart hozzám nyúni. De biz én sokat könyörögtem ám neki! Aszonta: „Nekem mán bűn veled lenni. Nagyon megbántam, hogy harmaccorra is megerősítettem a molla előtt, hogy végleg elválok tüled. De akkor mán mit tehettem? Akkor mán csak egy másik férj, egy mohallel után vehettelek vóna téged még eccer feleségül. És én még egy ilyen ideiglenes férjre is fétékeny lettem vóna.” Áfáq, kedvesem, el se tudom mondani neked, milyen élvezet vót vele lenni. Olyan vót, mint legelőször. Akárcsak a lakodalmunk estéjin…

Áfáq a szavába vágott és megkérdezte: — Az vót ez, akirül azt mesélted, hogy azután egy másik asszonytul hatujjú gyereke szül etett?

Dzsejrán lelkesedése alább hagyott, és azt felelte: — Nem. Az az ezutáni férjem vót… De Áfáq, drágám, ha jól meggondojjuk, meg kell hagyni, hogy bizon nekünk is megvótak a magunk örömeji ebbe az életbe… De várj csak, ezt még nem is montam: mikor menni akart, Juneszali a zsebibe nyútt, adott öt tumánt, és aszonta: „Fele a tijed, felit meg add a háznak.” De csináhatott akármit, én nem fogattam el. Vele mentem még a kapuba is, nem hattam, hogy az a vén szipirtyó pézt vegyen el tüle… Mikor mán elment, gyütt is az a senkiházi nőszemély, hogy aszongya: „Én az ilyen beszédeket nem értem. Hónap reggel kiváltod a zsetont. Ha nem adott semmit, a magad pézibül veszed meg a madámtul. Ha nem, felírom adósságodnak. Hisz ha eccer kicsit kevesebbet kaptok enni, mingyán azt gondujátok, hogy összedül a világ.” A végin, Áfáq drágám, nem hagyott békibe, míg el nem vett tülem egy tumánt.

Dzsejrán felemelte a paplant, és a parázsforgatót izzó parazsával a korszi asztalkája alatti, meleg hamuval és kihalófélben levő parázzsal telt edénybe helyezte. Alighogy ő maga is befeküdt a korszi alá, felhangzott ugyanaz a férfias női hang: — Marikám! Gyere, drágám, vendéged jött. Siess, lelkem.

Áfáq megint az oldalára fordult, arccal a fal felé, és révedezve bámult a falra rajzolt emberke képébe.

Comments
One Response to “Szádeq Csúbak: A piros lámpa alatt”
Trackbacks
Check out what others are saying...
  1. … [Trackback]

    […] Read More: kazanlar.hu/szepirodalom/novellak/szadeq-csubak-a-piros-lampa-alatt/ […]