Ürügykereső Ali

perzsa mese

Élt egyszer Perzsiában, Kerman városa mellett egy Ali nevű ember, aki úgy tudott akadékoskodni és mindenben hibát találni, hogy az egész falu rettegett tőle. A muzulmán perzsák négy feleséget is tarthatnak egyszerre. Ez az Ali mindig csak egy lányt vett el, de azt egész életére szerencsétlenné tette. Ahogy felvirradt az esküvő utáni nap, megparancsolta neki, hogy olyan jó ebédet főzzön, amilyet csak tud. Délben aztán sorra nézte a tálakat, és annyi kifogást talált, hogy bizony megríkatta a szegény fiatalasszonyt. Nem evett, nem ivott, hanem összetörte az edényeket, szétdobálta az ételeket, még a kenyeret is, és megverte feleségét. Ezek után azon nyomban el is vált tőle. Így sohasem volt két felesége egyszerre, de bezzeg volt neki harminckilenc egymás után. Hanem a negyvenedik az túljárt az eszén.

Leyla a falu legszebb és legokosabb kislánya volt. Nem is lett volna soha Ali felesége, ha az nem a bíró fia lett volna. Leyla apja szegény zsellér volt, örömmel adta Alihoz a lányát, és bízott benne, hogy ez a házasság sikerülni fog. Beállították a szobába a mennyaaszony tükrét, meggyújtották a gyertyát, jött a molla (muzulmán pap) és megeskette őket.

Másnap hajnalban felrázta Ali a fiatalasszonyt:
— Ha nem tudsz olyan ebédet főzni, hogy minden étel az asztalon legyen, amit csak megkívánok, mehetsz a többi után.

De Leyla összebeszélt Ali elvált feleségeivel, mindegyikőjük nagy ebédet főzőtt azokból az ételekből, amelyeket hiába követelt tőlük az esküvőjük másnapján, és délre titokban elküldték a mindenféle jót Ali házába. Maga Leyla is ügyeskedett, és olyan asztalt terített a férjének, mintha legalább ötven vendéget várt volna. Ahányféle levest, piláfot, kebabot (sült húst), édes és húsos szószt, kenyérfélét, édességet, gyümölcsöt csak el lehet képzelni, az mind ott volt az asztalon, kicsi tálkákban lefedve.

Bejött Ali, leült és nagyot ordított:
— Galamblevest akarok lángossal!
Leyla elébe hozta a galamblevest és a lángost. Ali megette és még nagyobbat ordított.
— Vaddisznónyelvet akarok piláffal, gránátalmás-diós szósszal!
Leyla elébe tálalta azt is. Ali így követelőzött tovább. Eevett két óra hosszat, mert minden volt ott, amit csak ki tudott gondolni. Amikor már majd’ kipukkadt a sok ételtől, felüvöltött dühében:
— Na és ha azt mondanám, hogy szart akarok enni?
Leyla is mérges lett, levette a fedőt egy kis tálkáról és belevágta a tartalmát Ali zsíros pofájába.
— Itt van, zabálj, először is csak ez kellett volna neked, telhetetlen disznó!
Mit tehetett Ali, minden megvolt, amit csak kívánt, így nem tudott ürügyet találni a válásra, hát ezt találta ki:
— Én azért váltam el az összes feleségemtől egy éjszaka után, mert nem bírok kétszer ugyanolyan színű asszonyt látni. Nekem egy este fehér asszony kell, egy este fekete, egy este zöld, de csak abban a percben tudom megmondani, hogy milyen színű asszonyt akarok. Ha ma este nem lesz olyan színű a bőröd, ahogy akkor kívánom, bizony tőled is elválok.

Gondolkozott Leyla, hogy most mitévő legyen. Ha be is festi magát feketére, nem ér vele semmit, mert akkor Ali azt mondja majd, hogy ő zöld asszonyt kíván. De ezt a nehézséget is megoldotta.

Amikor Ali este hazajött, Leylán csak egy csadornak nevezett nagykendő volt, amelyik tetőtől talpig betakarja a perzsa asszonyokat. Csak az arca látszott. Ali rámordult:
— Mit akarsz itt azzal a fehér képeddel? Nekem ma este zöld asszony kell!

Leyla szemérmesen megmutatta egyik mellét. Zöld volt az bizony. Azután megvacsoráztak, eloltották a lámpát és lefeküdtek. Hajnalban Leyla kiszökött a szobából és lemosta testéről a festéket.

Másnap este Ali azt kiabálta:
— Piros asszonyt akarok!
Leyla kacéran felhúzta a nagykendőt a bal lábáról. Piros volt az egészen. És így ment ez egy darabig. Ahány színt csak el tudott gondolni Ali, mind követelte. Egyszer ügyeskedni akart és két este egymás után fekete asszonyt akart, de Leyla csak megemelte kicsit itt-ott a csadorját és előtünt a kívánt szín.

Egy este azután ezt üvöltötte Ali:
— Tarka asszonyt akarok, minden szín legyen rajta! Tarkát, tarkát!
Erre Leyla Ali fejéhez csapta a nagykendőjét, és ott állt előtte meztelenül, tarkán, mert minden este minden testrészét más-más színűre festette. Megfordult, hogy a hátulsó színeit is megmutassa Alinak és azt mondta:
— Igazad van, tarka pár kell egy ilyen veszett marhának, mint amilyen te vagy!

Egy év telt el. Minden nap talált Ali valamilyen ürügyet, és Leyla mindig kifogott rajta, de már nagyon belefáradt a dologba. Arra gondolt, hogy a napokban megszületik a gyermekük, és akkor más gondja lesz, mint hogy nap-nap után igyekezzen a férje eszén túljárni. Kitalált hát valamit, hogy megszégyenítse a falu népe előtt.

Leyla anyja bábaasszony volt. Aznap este, amikor a lányának szülési fájdalmai lettek, erős altatót kevert a veje teájába, amit vacsora után szokott inni. Miután éjfél felé megszült a lánya, Alit az asszony fekvőhelyére tették, és lábai közé fektették az újszülöttet. Ezután kiszaladt az öregasszony az utcára, majd bezörgetett a szomszédok ablakán.
— Gyertek gyorsan asszonyok, de ti is emberek! A lányom várandós volt, de most nem ő vajúdik, hanem Ali, az ura! Siessetek!
Mire a szomszédok magukra kapkodták a ruháikat és odarohantak, ezzel fogadta őket:
— Megszülte a gyereket! Az én lányom előtt harminckilenc asszonyt tett szerencsétlenné, és most Allah megbüntette. Még el is ájult a kínoktól.

Amikor Ali felébredt, az egész falu apraja-nagyja ott nyüzsgött a házban, és erőszakkal megitatták vele azt a nagy bögre cukros olvasztott vajat, amit a szülő asszonyoknak szoktak adni Perzsiában, hogy visszanyerjék az erejüket.

Ezek után jól kiröhögték Alit. Csúfolta mindenki, de különösen az előző harminckilenc felesége. Ali látta, hogy itt már nem mehetne ki az utcára nyugodtan, és még másnap elvándorolt abból a faluból. Máshol éldegélt, jó messzire onnan, de sohasem nősült meg többet.

Húsz év múlva már nagyon vágyakozott a szülőfalujába vissza. Gondolta, megpróbál hazamenni, hiszen biztosan elfelejtették már az emberek azt a régi históriát. El is indult, hogy a rizsültetés idejére hazakerüljön. Mire a határba ért, látta, hogy már dolgoznak a rizsföldeken. Ahogy körülnézett, hogy nem lát-e ismerős arcot, egyszerre csak hallja, hogy azt kérdezi egy asszony a mellette lévőtől:
— Hány éves is a te lányod Zahra?
— Bizony már húsz éves — felelte a másik —, abban az évben jött a világra, amikor az „ürügykereső” Ali fiút szült.

Meghallotta ezt Ali, megfordult, elsietett onnan, és sohase ment vissza többet a falujába az asszonyokat bosszantani.

Elmondta Záhra, ötvennégy éves kermani asszony.
Gyűjtötte Kazanlár Emil Ámin.
Fordította Kazanlárné Baranyi Angela.

A mese másik, elég trágár változata szerint Leyla utcai nő volt, aki bosszút állt Alin, amiért a falu összes leányával ilyen csúnyán elbánt. Ezt inkább a siráziak mesélik.