Rammalbasi, a jósmester

iráni perzsa mese Teheránból, illetve Máshádból

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer, nem is olyan régen Teheránban egy szegény, nincstelen hordár. Reggelenként fogta munkaeszközeit, hátpárnáját és szállítóköteleit, és kiállt a nagybazár előtti térre. Ott várakozott mindaddig, amíg valaki igénybe vette szolgáltatását. Ez a szolgáltatás abból állt, hogy a vásárcsarnokból a megvásárolt árut hazacipelte. Az áru lehetett szőnyeg, bútor, ruhanemű, subakabát, mázsányi rizs, burgonya, vagy bármi egyéb. Hiszen emberünk e tevékenységgel kereste kenyerét.
Neve is a foglalkozására utalt; Hammalnak hívták, amely név perzsa nyelven hordárt jelent.
Estefelé, kevéske megkeresett pénzén vett némi ivóvizet és kenyeret, ezt fogyasztották vacsorára a feleségével.

Egy kellemes tavaszi napon a hordár szép és okos felesége elment a közös gőzfürdőbe, a hammamba. Elővette előtte vászonszatyrát és beletette olcsó szappankáját, hajmosóolaját, váltóruháját, amely toldozott-foldozott, bár tiszta volt. Amint odaért, az öltöző fogasára illetve polcára tette holmiját, magához vette dörzskesztyűjét, habkövét, szappanát és belépett a terembe. Szerényen leült a medence legalsó lépcsőfokára és dörzsölgette a sok munkától megkérgesedett tenyerét.
Ekkor lépett e medencés terembe egy középkorú, csúnyaarcú, terebélyes, túltáplált asszonyság, teleaggatva arany nyakláncokkal, karperecekkel, igazgyöngy fülbevalókkal. Az ujjain gyémánt-, smaragd- és rubingyűrűk csillogtak-villogtak. A fürdő alkalmazottai, hogy kedvébe járjanak, sürögtek-forogtak körülötte.

— Ki ez a hölgy? — kérdezte a szép hordárné.
— Ó — válaszolták a fürdősnénik — ő Rammalbasinak, a híres udvari jósmesternek a felesége. Férje nem ám akármilyen kis bazári jósocska ő, magának a Perzsa sahnak, az uralkodónak a kinevezett jövendőmondója.

Így, amint a látnok asszonya belépett a terembe, a fürdősnénik óriási rézkádakat hoztak, ezeket megtöltötték vízzel, majd különböző illatos olajokat töltögettek a kádakba. Minden kádba más illatot. Ott dörzsölgették, kenceficézték. Az egyik hennás festékkel festette a haját a másik szőrtelenítette a végtagjait, a harmadik gyógybalzsammal ütögette a tokáját, remélvén, hogy így megkisebbedik, a negyedik szivaccsal mosta a hátát. Végül az asszonyság kényeskedve lihegni kezdett
— Jaj, nem kapok levegőt!
Odaszaladt az ötödik fürdősszolga és gyékényből készült legyezővel legyezgetni kezdte őt. Ez még mind nem volt elég. A hatodik szolga illatos gyümölcsteával itatgatta, hogy a vérnyomása rendben legyen.

Ez idő alatt az asszonyság csak válogatott, kényeskedett és mindennel elégedetlen volt, Túl hideg volt a víz, majd túl meleg, a hajfesték nem volt számára elég élénk, az illóolajok nem illatoztak eléggé. Végül kiszállt az utolsó kádból is és nehézkesen megmártózott a medence vizében, kissé undorodva, mivel mások is voltak a közös medencében. Ezt követően az öltözőbe menet a szolgák törölközőkkel szárítgatták, törölgették, nehogy megfázzon.

A szegény hordár felesége mindezt látta és hallotta. Keserű irigység költözött a szívébe. Zakatolt benne a mellőzöttség, megalázottság érzése. Így fogalmazott magában: hozzám képest a jósmester felesége csak holmi ronda kövér banya, hordó nagyságú pocakkal,combvastagságú karokkal, bikanyakkal, ráncos pulykabőrrel, kemenceajtónyi szájjal, az óriások párnájának is beillő fenékkel, kitaposott papucs nagyságú füllel, orcája mint a faggyúval bekent vízestömlő. És mindehhez még a természete is rémes. Elviselhetetlen, semmi sem elég jó neki, tán még a sah konyháját is kifogásolja? Miben tudná ez a rémséges banya örömét lelni?

Hiába igyekeztek a fürdő alkalmazottai a kedvére tenni, az asszonyság haragosan, dölyfösen, elégedetlenül távozott.

A hordár felesége, most már elárulhatjuk a nevét: Hamdamnak hívták, ezen gondolatokat forgatta a fejében: ó Istenem, csak egy morzsányit nyújtanál nekem abból a szerencséből ,amit a jósmester felesége kapott tőled. Mivel érdemelte ő ezt meg, ez a satrafa miben jobb énnálam? Hiszen rútnak elég rút. Talán jóindulatú, ó dehogy, kibírhatatlan a természete is.

Ezen keserű gondolatokkal lépett ki a medencéből, az öltöző felé véve az irányt, hogy hazamenjen. Amint beért az öltözőbe, döbbenettel látta, hogy az összes holmija a földön hever megtaposva. Kérdésére, hogy ki tette, azt mondták a szolgák, hogy a jósmester felesége, de nem nem mertek szólni neki, hiszen az állásukból kidobatta volna őket.

Mit volt mit tenni, a hordár felesége összeszedegette szegényes holmiját, fizetett, majd elindult szerény hajléka felé. Közben megfájdult a feje, de már e fájós fejben érlelődött egy gondolat. Mi is lehetne a megoldás, hogy az ő és férje anyagi helyzete jobb legyen?

Hámdám este kedvetlenül fogadta férjét, a hordárt. Menten elsírt neki mindent, amit a fürdőben tapasztalt. Végezetül csak ennyit mondott:
— Vagy te is csapj fel hivatásos jósnak, vagy fel is út, le is út, elválok tőled. Pénz nélkül tedd a szépet másnak!
Ráripakodott a férjére:
— Ebben a világban tisztességes munkával akarsz te jól megélni? Azt mondom néked, a hordárkodással, trógerkedéssel hagyj fel azonnal. Nem mondom még egyszer, csapj fel jósnak, különben én elmegyek tőled, de örökre.

Rémülten kiáltott fel a hordár:
— Hogyan lehetnék én jósmester, mondd már? Írástudatlan vagyok, műveletlen, ilyesmire nem vállalkozhatom!
Az asszony azonban megmakacsolta magát.
— Egy a szavam! — kiáltotta. — Amennyiben nem vagy hajlandó jósnak menni, hablatyolni akármit és sok pénzt keresni, tiszteletet kiérdemelni, elválok tőled, és egy jós felesége leszek. Kenyéren és vízen kívül mást is szeretnék fogyasztani! Láttam a jós feleségét! Fényűző életmódra, tiszteletre, finomságokra vágyom én is. Én szép vagyok, okos és szerény, mégis a gőgős ronda satrafát szolgálja, kényezteti mindenki. Én tovább nem leszek egy tróger felesége, sokkal inkább egy kókler üdvöskéje.

Hammal, a hordár, ekkora elkeseredettség láttán felfogta, nincs mit tennie, tudomásul kell vennie felesége ambícióját, és meg kell felelnie az ő elvárásainak, különben elveszíti imádott asszonyát.

Másnap reggel eladta hordárpárnáját, köteleit, beszerzett egy jóslásra alkalmas rézintarziás falapot, hímzett terítővel, tevecsontból készült számmisztikus füzért, amelyet úgy hívnak, hogy ráml. Ezután a város szegénynegyedében kibérelt egy kis boltot. Egy táblaíróval festetett egy feliratot, ő ugyan nem volt képes elolvasni. A táblán ez állt: Jósda, ezoterikus központ, tanácsadás. Ezt a táblát a bejárati ajtó fölé szegezte.

Még jóformán el sem foglalta a helyét a pult mögött, a táblának már meg volt az eredménye. Három jólöltözött öszvérhajcsár lépett be hozzá. Tisztelettel köszöntötték a „botcsinálta” jósmestert, majd a legidősebb így szólt hozzá:
— Uram, mi a sah öszvérhajcsárai vagyunk. Ma költöztettük öszvérháton a sah konyhájának felszereléseit a téli palotából a nyári palotába. Útközben az egyik öszvérünk, és éppen az, amelyik a legértékesebb rakományt, az ezüstedényeket szállította, eltűnt. Kérünk, segíts nekünk, hol találhatjuk meg az elkódorgott állatot? Addig nem kerülhetünk az udvarmester szeme elé, és nem kapunk többé munkát, amíg meg nem találjuk.

A mi szegény jósmesterünk így gondolkodott: pár fillért kicsikarok belőlük, mondok valami hülyeséget, azután úgy eltűnök innen, hogy bottal üthetik a nyomomat. Hozzájuk pedig így szólt:
— Isten hozott benneteket! Vegyetek két maroknyi mazsolát és két maroknyi csicseriborsót. A vezetőtök menjen elől, és tegyen a szájába egy szem mazsolát, majd pedig egy szem csicseriborsót. Ez ihletet ad majd számára a kereséshez. Kövesse az ihletet és ösztönösen menjen amerre a lába viszi. Még mielőtt elfogyna az összes mazsola és csicseriborsó, rá fognak találni az értékes rakományt szállító öszvérre.

Így is tettek. A város határában az egyik romos ház udvarában rá is találtak az öszvérrre, amint békésen eszegette a vadon nőtt bogáncsot. Jó erősen befogták az állatot, és nem feledkeztek meg a jósról. Visszatérvén hozzá két darab csillogó aranypénzzel hálálták meg az értékes tanácsot.

Mostantól Hammal már megváltoztatta a nevét, hiszen ezek után rászolgált a Rammal névre.
Hazatérvén, feleségének elmesélte a történteket, és örömmel adta kezébe a csillogó aranypénzeket.
A nagyravágyó asszony csak ennyit mondott:
— Köszönöm, hogy megfogadtad a tanácsomat. Látod, hogy több a tehetség benned, mint amit hiszel magadról. Hát nem megmondtam, csak így tovább, egyet se félj! Holnap nyisd ki ismét a boltot, és meglátod, még többet fogsz keresni. Kérlek, hozzál nekem datolyát, úgy szeretnék vacsorázni, mint az uraságok!

Az újdonsült jósmester — bár rettegve, hogy nem tud megfelelni új hivatásának — ismét kinyitotta a boltját és imádkozott, hogy fel ne süljön tudatlansága miatt.

Lássatok csodát, hirtelen három férfi lépett az üzletbe. Illendően köszöntek és bemutatkoztak. Ők a rendőrkapitányi, polgármesteri és főpolgármesteri tisztet töltötték be. Az új jósmester nagyon megijedt tőlük. Mit akarhatnak ezek?
Ekkor a főnyomozó megszólalt:
— Tisztelt tudós jósmester! Te bizonyára már ki is találtad, miért is jöttünk. Hiszen te mindenre fényt tudsz deríteni. Azért kérlek engedd meg, hogy megfogalmazzam kérdésünket. Egy hete rablók törtek be a sah palotájába, annak is a kincstárrészébe. Rengetegen lehettek, mert töménytelen kincset és pénzt tüntettek el az ország javaiból. Mi hallottuk, hogy az öszvérhajcsárok problémáját milyen nagy bölcsességgel oldottad meg. Könyörgünk neked, esedezünk hozzád, segíts nekünk megtalálni az elveszett kincstári javakat holnap estig. A sah ugyanis kijelentette, hogy amennyiben nem találjuk meg és nem visszük vissza a kincseket holnap estig, mindhármunkat karóba húzat, vagyonunkat elkobozza, és a családunkat földönfutóvá teszi. Sokfelé jártunk, érdeklődtünk, mindhiába. Még a sah jósmestere sem tudta kitalálni, hogy hol van a kincs. Ő említett téged nekünk, hogy ha ember létezik, aki rá tud találni a kincsre, az csak te lehetsz, hiszen olyan jó a híred, nagy a te tehetséged. Lám itt vagyunk a te ezoterikus központodban és könyörgünk, hogy segíts rajtunk. Segítségeddel kíméld meg a fejünket a sikertelenség szégyenétől, ülepünket pedig a karóbahúzás kínszenvedésétől. Segítségedet nem üres kézzel kívánjuk. Benned van minden reményünk. Tessék, itt van előlegben ötven aranytallér.

A hordárból lett botcsinálta jós, hogy időt nyerjen, így szólt:
— Jöjjetek vissza holnap délelőtt, addig koncentrálok az ügyetekre és akkor megadom a választ. A három méltóságos tisztségviselő hálálkodva távozott. A hordár hazavitte a pénzt, és útközben vett negyven szem finom datolyát, ahogyan a felesége kérte. Vett még illatos teafüvet is. Hazaérvén mindezt örömmel nyujtotta át a feleségének. Közben azonnal rákezdett a sírás-rívásra ilyenképpen:
— Reggelre kereket oldok a városból, mert most aztán lebőgők, felsülök és engem fognak karóba húzni.
Nem igaz, mondta az asszony:
— Eddig is megsegített az Isten most sem fog cserben hagyni. Gyere, ne búslakodj, inkább együk meg a datolyát, egyet te egyet én, és közben számolgassuk a szemeket hangosan.

A negyven rabló, akik a kincset ellopták és elásták egy kültelki romos ház pincéjének lépcsője alá, már hírét vették a zseniális jósnak és megtudták, hogy a nyomozó, a polgármester és a főpolgármester nála járt. Még ők is megijedtek, pedig nem voltak ijedős fickók, de hallották a jós hírét, és amikor este bezárta boltját, lopakodva követték egészen a házáig. Mit házáig, kunyhójáig.

Mind a negyvenen ott hallgatództak a kunyhó nyitott ablaka alatt, egyenként követve egymást. És rémületükre mit hallanak? A hordár-jós mondja: egy már megvan, mire a felesége: most jön a második, majd megint a jós: most meg a harmadik.

Természetesen ők a datolyaszemekre értették, de a rablók magukra vették a számolást, ahogyan egy egyenként lopakodtak az ablak alá. Amire mind a negyven rabló ott volt, a jós kijelentette:
— Most már megvan mind a negyven, holnapra mindet a szemétgödörbe küldhetjük, mármint a datolyamagokat.
A rablók vezére pedig azt hitte,hogy a jós akkora látnok, hogy már azt is látja, hogy ők mind a negyvenen már az ablak alatt állnak.
— Nem is jós ez — magyarázta bűntársainak —, hanem az okkult tudományok magas rangú professzora. Mit tehetünk, próbáljuk lekenyerezni őt, adjunk neki a kincsekből, hogy ne mondja el, hogy mi loptuk el azokat. Mondjunk le a rablott kincsről, de legalább óvjuk meg a rongy életünket.

Vezérük szavát megfogadva, így is tettek, a negyven marcona rabló szép illedelmesen kopogtatott a kunyhó ajtaján. Amikor a jós ajtót nyitott, mit sem sejtvén a kint történtekről, valamennyien letérdeltek előtte. A rablóvezér pedig így szólt:
— Könyörgöm nagyságos jósmester, tudjuk hogy tudod, hogy mi raboltuk ki a kincstárat. Én elmondom neked, hogy hová rejtettük a kincset és hozok neked száz aranytallért. Esedezve kérünk, fogadd el tőlünk, csak ne árulj el minket az uralkodó embereinek. Mondd azt, hogy idegen ország béli rablók voltak, akik elásták a kincset, és már el is hagyták az országot, úgy gondolván, hogy majd visszatérnek a zsákmányért, amikor már elül a riadalom és a keresgélés a kincs miatt, ami eltűnt.

Így is történt. A rablók egyenként kezet csókoltak a jósmesternek és hálát rebegve elmentek. Hammalt most már a felesége, Hámdám is csak Rammalnak hívta. Kezdte ő is elhinni, hogy férje már valóban nagy jósmester.

Viszont a szegény hordárból lett jós egy cseppet sem bízott magában. Elhatározta, hogy a holnapi kincsfeltáró jóslata lesz az utolsó és azonnal visszavonul, mert kibírhatatlan az új munkájával járó feszültség. Kora reggel elindult, szinte még oda sem ért az ezoterikus központnak kinevezett boltocskájához. Látja ám, hogy már ott áll a három udvari tisztségviselő az ajtó előtt.

— Még fel sem virradt a nap és ti már itt ácsorogtok? — szólította meg őket. — Nyugodjatok meg.A fejetek is, meg az ülepetek is megússza a helyzetet. A számmisztika segítségével megtudtam, hogy hol találjátok meg a kincset.
Megmondta nekik a helyet, majd előadta a mesét a külhoni rablókról. Így az uralkodó megelégedésére hiánytalanul vissza tudták szállítani a kincseket a kincstárba. A látnoknak pedig fáradságos munkája jutalmául még 150 aranytallért adtak.

Így együtt, amit a rablóktól a hallgatásért és a megtalált kincsért kapott, már hatalmas summa volt. A sah, aki már annyi jót hallott a fiatal új jósról, érte küldte az udvari hintót, hogy megismerhesse a szépreményű ifjút.

Az uralkodó megdicsérte, és a nagy költőknek, íróknak járó gyémánt érdemrenddel tüntette ki őt. Továbbá megkapta az addig csak minisztereknek járó aranyszállal szőtt díszkaftánt is.

A hordár felesége egyre jobban méltányolta férje szorgalmát és tehetségét új munkájában. Viszont hiába kényeztette, hízelgett neki, a férfi csak tovább rettegett attól, mi lesz ha kiderül, egyáltalán nem ért a jósláshoz. Mi lesz, ha reklamálnak valamilyen melléfogása miatt?

Néhány nappal később a király lányának eltűnt a rubintgyűrűje. Ez nem akármilyen gyűrű volt. Olyan értékes darab, hogy egész tanyát lehetett volna rajta venni a jószágokkal együtt. Hiába minden keresés, az egész palotát felforgatták a szolgák, de sehol sem találták a gyűrűt. Ebben a helyzetben csak az új jós segíthet. Őhozzá képest a régi udvari jós már semmit sem ér, mondta a sah. Így szólt a megrémült jóshoz:
— Eltűnt a kislányom rubintgyűrűje. Te biztosan ki tudod találni hol van. Láss szépen munkához, lelki szemeiddel barangolj be mindent. Hadd lássa az egész udvar, milyen látnoki képességekkel rendelkezel.

Szegény hordárunk elsápadt. Kétségbeesésében csak ennyit tudott mondani az uralkodó jelenlétében és abbéli félelmében, hogy lelepleződik:
— Bármennyire is nézelődöm, csak azon tűnődöm magamban, hogy nem látok egyebet, csak egy lyukat a falban. Még be sem fejezte a mondatot, amikor a királykisasszony felkiáltott:
— Így igaz! Te jó ég! El is felejtettem, tegnap, amikor fürödni készültem a kerti medencében, az ujjamról lehúztam a gyűrűt, és valóban ebbe a falban lévő lyukba tettem.
Azonnal odaszaladt és kivette a gyűrűt.

A jelenlévőknek elállt a szavuk a csodálkozástól. A sah jutalmul egy újabb díszköntöst ajándékozott a jósnak, amelyet maga segített fel az ifjúra. A köntös mellé turbánt és övet is kapott, persze mindezek igazgyöngyökkel és drágakövekkel voltak díszítve. A szép szál hordárfiú úgy nézett ki így felékesítve, mint egy valódi herceg. Rögvest meg is kapta a kinevezését. Ezután a csodatétele után hivatalosan kinevezték őt udvari jósnak. Most már mindenki által elfogadott új neve Rammalbasi lett, megállapították a jövedelmét és hivatalos szerződést is kapott. Ezt a szerződést perzsa nyelven firmántnak nevezték.

Ennyi jó dolog hallatán a felesége repesett az örömtől. És hogy bebizonyítsa, milyen forgandó is a szerencse kereke, másnap reggel felkerekedett, és elment a gőzfürdőbe. Most ugyanaz megtörtént, de már nem a kegyvesztett jós neje előtt hajbókoltak a fürdőszolgák, hanem az imént kinevezett új jósmester feleségének járt az összes figyelem, törődés. Noha ékszert nem hordott, mégis kiemelkedő volt szépsége, bája. A másiknak ékszerei alatt nem volt csak hája. Csak úgy morajlott a fürdő a hölgyvendégek szövegétől: kész csoda, ez a pár nagyszerű, szépek, mégis kedvesek, szerények. Sikereik ellenére is a szegénynegyedben élnek, kevéssel is beérik.

Hámdám, amint megpillantotta a régi jós feleségét, utánozni kezdte annak buta, gőgös viselkedését, a fürdő vendégeit megnevettetve ezzel az utánzói képességével. A kigúnyolt nő is észrevette magát, hogy milyen nevetségessé vált, és soha többé nem mutatkozott a fürdőben.

Most érdemes ismét az új Rammalbasi sorsával foglalkoznunk. Hiszen az idő neki dolgozott. Egyre magasabbra emelkedett a szerencsecsillaga. Már a vadászatokra is elkísérhette az uralkodót. Természetesen gyönyörű lovat, és a lovagláshoz való kellékeket is is kapott: kantárt, nyerget stb.

Egy napon megint vadászni indultak. Elől lovagolt a sah, követték őt a fiai, öccsei, unokatestvérei, majd a miniszterek, az orvos, a jósmester, szolgák, szakácsok, kukták, rabszolgák.

Történt pedig, hogy egy kis tücsök repült a sah nyergére, szinte incselkedett a kis rovar a hatalmas uralkodóval, akinek nem sikerült elfognia. Végül a harmadik kísérletre a markába szorította a tücsköt. Majd kíséretének szórakoztatására maga mellé hívatta az újonnan kinevezett udvari jóst, aki hátul lovagolván nem látta, hogy mit tart őfelsége a markában.

— Gyere csak Rammalbasi — szólt az uralkodó —, most bemutathatod teljes tudásod tárházát, mondd meg azonnal, mit tartok a markomban.

Ifjú jósmesterünk ezt gondolta: eddig az Isten segedelmével csodával határos módon két-három alkalommal sikeresen jósoltam, pedig cseppet sem értek a jövendöléshez. Most azután mi lesz velem, ha kiderül, nem értek én ehhez a mesterséghez. Kiderül, hogy nem vagyok én látnok.
Eszébe jutott az a kis versike, amit gyerekkorában édesanyja szokott mondogatni neki és testvéreinek. Szép hangosan elkezdte mondogatni a versikét. Íme:

Kis tücsök, kis tücsök
Eddig szerencsés voltál te,
Megúsztad a dolgot elsőre,
Nem kerültél kelepcébe!
A veszélyt elkerülted még másodjára,
Ismét szert tettél a szabadságra!
De most aztán benne vagy a pácban,
Kis tücsök itt vagy a markomban!

Az ujdonsült jósmester nem is sejtette, mennyire beletrafált az igazságba.
Mindenki elcsodálkozott az újabb csodatételen, de leginkább maga az újdonsült jós. Ekkor megszólalt a nagyvezír:
— Ennek a tudásnak már nincs is párja!

Ezt követően futott meg igazán a jósmester üzlete. Leginkább az udvaroncok fordultak hozzá kérdéseikkel. Csodával határos módon mindenre meg tudott felelni. A sok siker ellenére sem múlt el a rettegése, hogy nem fog tudni megfelelni az önként vállalt mestersége kihívásainak. Egy önvédelmi terven törte a fejét. És megszületett a terv.

Őrültnek fogom tettetni magam. A sah jósa nem lehet őrült, így elbocsátanak az udvartól, és végre nyugtom lehet. Cselekednem kell, minél előbb, annál jobb — így morfondírozott magában.

Másnap a sah audienciát tartott a toronyteremben. Vendégeit úgy fogadta, hogy a perzsa királyok ősi koronáját is a fejére tette. A fiatal jósmester hirtelen berontott a trónterembe, uralkodója fejéről durván lerántotta a történelmi koronát, és teljes erőből a földhöz vágta. Nem ezen az örültnek vélt cselekedeten ámultak el a jelenlévők, hanem azon, hogy a régi koronából hirtelen előmászott egy mérgeskígyó. Ha a jósmester nem így cselekszik, megcsípte volna az uralkodót. Ismét hatalmas jutalom ütötte a markát, dicső hírneve pedig túlhaladta szülőhazája határait.

Azért nem adom fel, mondta magában a fiatalember. Most aztán tényleg olyat kell tennem, amivel végleg bebizonyítom, hogy őrült vagyok. Csak így szabadulhatok veszélyes hivatásomtól.

 

A mese befejezésének két változata is létezik, mindkét változatot ismertetem a kedves olvasóval. Annak idején, amikor meseműsoraim voltak a televízióban, a műsor kis iráni nézőitől két verzióban is megkaptam a történet végét.  Az iráni fővárosban, Teheránban másként fejezték be a mesét, és megint másként Máshádban. Ez utóbbi város ékszerdoboz-szerű műemlékhely. Íme a teheráni változat.

A kígyó felbukkanása utáni napon a király leánya bement a palota fürdőjébe, hogy tisztálkodjon. A mi jósmesterünk, szolgálólánynak álcázva magát, szintén bement a fürdőbe. Itt fátylát ledobva közelített a királylány felé. Mint tudjuk, abban az időben Iránban ezért halálbüntetés járt. Derekánál fogva megragadta a lányt, mint valami medvebőrt a vállára vetette, és kirohant az édes teherrel a palota kertjébe. Ott pedig, mint holmi krumpliszsákot, ledobta a fűre.

És ekkor megint megtörtént a gondviselés csodája. Enyhe földrengés rázta meg a palotát, ennek következtében leomlott a kupolája. Ez a leomlott kupola pedig egyenesen a fürdő medencéjébe hullott. Ha a királylány ott lett volna a medencében, agyoncsapta volna a leomlott kupola. Nem élte volna túl ezt a katasztrófát.

Óriási sikert aratott ismét Rammalbasi. Életet mentett, nem is akárki életetét, a király lányának az életét mentette meg. Ha nincsen a földrengés, merész tettéért halálbüntetést kapott volna. Férfi a király lányának közelében, amint fürdéshez készülődik, elképzelhetetlen volt. Ezek után ünnepelték őt, és a királytól nemesi rangot kapott. Jutalmul a király felajánlotta neki leánya kezét. Mivel meglátta a lány fátyoltalan arcát, és csak a jövendőbelijének adatik meg, ekkora kegy. Szép szál legény volt a jós, a királyleány is örült leendő férjének. A házasság megköttetett.


Hogyan volt ez lehetséges? Hiszen emlékszünk a mese elejére, a jósmesternek volt már felesége, aki elindította őt az új foglalkozás felé. Mivel Perzsiában a többnejűség törvényes, akkor is törvényes volt, nem kellett elválnia előző feleségétől.

A jós kapott egy lakosztályt a palotában, új felesége engedélyével régi asszonyát is beköltöztette oda, akit kineveztek a hercegnő udvarhölgyének. Selyembe, bársonyba öltözött és ő is a sah asztalánál evett ezentúl. A király a vejét kinevezte politikai és hadügyi tanácsadónak, és megparancsolta neki, hogy ezentúl csak neki, magának a királynak jósolhat.

A jós mit tehetett? Immár beletörődött a sorsába, nem ágált többé ellene. Megértette végül, hogy a sors azt kívánja tőle. Vegye tudomásul, hogy ő igenis jós, ha nem is művelt, mégis van hozzá tehetsége. Mindkét feleségével kényelemben és boldogságban élt. Sok-sok szép és okos gyermekük született, akik felnőve nagy műveltségre tettek szert.

A mese befejezésének másik, Máshád városából származó változata.
Kedves olvasóim! Ha ez a változat nyeri el tetszésüket, ezt őrizzék meg emlékezetükben!

A fiatal jósmester a kígyóval kapcsolatos sikerélménye után erősen a fejébe vette, hogy most aztán sikeresen fogja magát őrültnek tettetni. Másnap, amikor a sah ment a palotafürdőjébe tisztálkodni, emberünk berontott a terembe, mi több, berontott a medencébe, vállára vette az uralkodót és kirohant vele a kertbe, majd terhét ledobta a pázsitra. Ekkor egy enyhe földrengés következtében leomlott a palota mennyezete, és egyenesen a medencébe esett. Ha az uralkodó a medencében lett volna, ott azonnal szörnyethalt volna.

Ezen esemény után a jósmestert senki sem tartotta őrültnek, hanem a világ legtehetségesebb látnokának, legodaadóbb testőrének. Elképesztően nagy pénzjutalmat kapott életmentő tettéért. A sah kinevezte pénzügyi és hadügyi tanácsadójának. A jós hazavitte a rengeteg pénzt, odaadta a feleségének, és amikor az asszony elaludt, meghagyta a cselédlánynak, hogy reggel, amikor a felesége felébred, mondja meg neki, hogy ő most elment egy jó félévre zarándokútra, egy nagyon messzi országba. A vagyonát megfelezte. Egyik részét otthagyta a feleségének, a másik részét pedig magával vitte. Azonban nem abba az országba ment, amit mondott, hanem egy egészen másikba. Ebben az országban álnéven új életet kezdett.

Néhány hónap múlva felbérelt egy futárt, és azt a megbízást adta neki, hogy vigye meg saját halálhírét a feleségének. Az üzenet csak annyi volt, hogy zarándoklat közben meghalt. Vásárolt egy üzletet magának, és nyitott egy szőnyegkereskedést. Dúsgazdag lett, és soha többé nem jósolt se magának, se másnak. Néhány év múlva újra megnősült. Sok gyerekük lett és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Kívánom a mese olvasójának, hogy élete során ő is legyen a lehető legboldogabb!
Dr. Kazanlár Emil Ámin