Száádi Rózsáskertjéből – 27. elbeszélés

Sejkh Száádi, Muszhárifuddin Ibn Muszlihuddín /Siráz, Irán 1198 – Siráz 1299) a perzsa költészet és a szúfi filozófia világszerte egyik leghíresebb géniusza az egyik legnagyobb keleti moralista, didaktikus író és költő.

A Rózsáskert című műve, perzsa nyelven Golesztán, melyet 1258-ban fejezett be, mind a mai napig a perzsa irodalom legnépszerűbb és egyben a Közel-Kelet legolvasottabb műve. E művében Száádi mesterien vegyíti a prózát, az alliterálást, a rímes prózát és a verset, melyek magukba foglalják a tanmesék és az anekdoták gyöngysorát.

A műnek egyetlen magyar fordítása a mai napig dr. Erődi Béla (1846-1936) nagyszerű átültetése, amely újra kiadásban megjelent 2008-ban Budapesten Juhász Ágnes és a Generál-Press kiadó gondozásában.

Kissé korszerűsített nyelvi változatban, itt közlök ebből egy nagyon híres tanmesét:

27. elbeszélés:

A birkózó mesternek a tanítványának és a királynak a története:

Egy birkózómester a küzdés mesterségében a legmagasabb fokra vergődött. Ebből a tudományból háromszáz hatvan fogást ismert, és az év minden napján más-más fogással birkózott. A legtehetségesebb tanítványát nagyon megkedvelte, és ezért őt megtanította háromszáz ötvenkilenc fogásra, de egyet megtartott magának, és ezt nem tanította meg a tanítványnak.

Az ifjú végül elérte az erősség és az ügyesség legmagasabb fokát, és senki sem volt képes vele megmérkőzni, úgyhogy legyőzze őt. Ennek következtében az ifjú igen elbizakodottá vált, olyannyira, hogy egy napon a király jelenlétében így szólt:
– A mesternek velem szemben csak az az előnye, hogy idősebb és így ő oktatott engem, de erőben és ügyességben nem vagyok rosszabb nála. Egyenlőek vagyunk!-

A királynak nem tetszett ez az öntelt, kérkedő beszéd és megparancsolta, hogy az ő jelenlétében küzdjenek meg egymással. Kijelöltek egy tágas teret a viadalra, ahol is jelen voltak az ország méltóságai, az udvar nagyjai. Az ifjú önmagától eltelve, mint egy mámoros elefánt, oly dühösen lépett a küzdőtérre, hogyha egy vashegy állott volna előtte, azt is ledöntötte volna helyből és azonnal. A mester természetesen tudta, hogy az ifjú őt erőben felülmúlja, tehát  csak az  előtte eltitkolt utolsó fogás alkalmazásával győzedelmeskedhet felette. Ezzel a fogással támadta meg a fiút. Mivel az ifjú ezt nem ismerte tehetetlen volt ezzel szemben. A mester felkapta őt a földről két kézzel a feje fölött tartotta, majd a földhöz csapta. Ennek láttán a közönség hangos hahotára fakadt. A király valódi aranyszálból szőtt díszruhát és pénzt ajándékozott a mesternek. Az ifjút kemény szavakkal dorgálta meg:
-Kérkedve dicsekedtél,hogy ki mersz állni a mestereddel,de nem álltad meg a helyedet.
Az ifjú így válaszolt a királynak:
-Uram királyom a mesterem nem az erejével győzött le engem, hanem azzal, hogy alkalmazta azt a fogást, amelyet nekem nem tanított meg.
Mire a mester így szólt:
– A meg nem tanított fogást éppen ilyen alkalomra tartogattam, mert a bölcsek azt mondják: Ne adj a barátodnak annyi erőt, hogyha ellenségeddé válik árthasson neked!

Nem hallottad mit mondott az, kit saját növendéke bántalmazott?
Oktattam őt a nyílfegyver kezelésére és rám is célza, amint a karja erőt nyert.
Vagy már éppen nincs hűség a világon, vagy talán ma már senki sem gyakorolja?
Nyíllövésben még senkit sem oktattam, hogy végül, mint célt engem ne használna!