Műhelytitkok

Cikk címe: Műhelytitkok
Szerző: S. Nagy Katalin
Dátum: 1973
Forrás: Valóság 16. évf. 12. sz. 101. o.

A Corvina Kiadó ismeretterjesztő sorozatának céljáról az azonos formátumban, színes és illusztrált fedőlappal megjelenő könyvek színes hátlapján olvashatunk: „Van, aki verset ír, van, aki zenél – Bachot vagy beatet -, és van, aki a képző- és iparművészet egy-egy ágában kísérletezik.” Nemcsak a kötetenként 6-10000 példány bizonyít a kiadó mellett (s ez a példányszám talán emelhető lenne, hiszen néhány kötet már egyáltalán nem kapható), hanem azok a művészetszociológiai vizsgálatok is, melyek során kiderült, hogy igen sok ember folytat képzőművészeti tevékenységet: kerámiából, bronzból, alumíniumból, fából, műanyagból és sokféle textíliából készít dísztárgyakat, és műtárgy-igénnyel hoz létre sokféle műfajú alkotásokat. Joggal írhatja a kiadó: ez a sorozat – a MŰHELYTITKOK hozzájuk szól.
A sorozat egyes kötetei a legegyszerűbb örömre és így a képzőművészeti élmény egyik lényeges élményére tanítanak: örülni annak, amit látok, amit felismerek, amire ráismerek. S ehhez a legszerencsésebb utat kínálják: a gyakorlaton, a mesterségbeli alapok hol játékos, hol világosan magyarázó elsajátításán keresztül az olvasó vagy az olvasó és egyben kísérletező-alkotó olyan érzékenységre tehet szert, hogy tudálékos vagy mindenáron meggyőzni akaró érvek nélkül is alkalmassá válik az esztétikai örömre, élményre.
[…]
A sorozat eddigi utolsó kötetében olvashatjuk a következő kötetek témáját: agyagművesség, textiltervezés, rézmetszés, rézkarc, kollázs, montázs, fényképezés, bőrművesség, színház,. Reméljük, hamarosan olvashatunk a családiház-építésről, a lakásberendezésről, a kisbútorok készítéséről, a szőnyegről, gobelinről, textilfaliképről, üvegképről, a hímzésről, a dísztárgyakról (így, önállóan!) a kisplasztikáról, a designról is könyvet a sorozatban. Nagyon fontosnak tartjuk a rokon művészeti ágakkal való megismerkedést is, méghozzá a képzőművészet nézőpontjából: mi a kép, a szín, fény-árnyék stb. szerepe a fotóban, a filmben, a díszletben, a televízióban, a reklámban, a plakátban. A sorozat szerkesztője, Körber Ágnes erre is gondolt. Kezdeményezőként a legősibb rokon műfajról, a bábozásról íratott könyvet Kazanlár Emillel (A bábjáték, 1973). „A bábu színpadon szereplő képzőművészeti alkotás, tehát éppúgy van stílusa, mint például egy szobornak vagy egy festménynek” – írja a legelső oldalon a szerző. S miközben beavatja az olvasót a különféle bábuk készítésének és mozgatásának titkaiba, szakavatottan végig is vezet bennünket a bábozás történetén. Ázsiából Indián, Indonézián, Egyiptomon keresztül Európába, a görög színházba, Athénba, majd Assisi Szent Ferenc barlangjába és a középkori német, olasz, francia piacterekre és XX. Századi Közép-Európába, Csehszlovákiába, Magyarországra. Történeti szemlélete térben és időben jól átfogja a bábozás területeit, és meggyőzően bizonyítja: a bábu nemcsak kisgyerekkorunkból, hanem az emberiség gyermekkorától kísér bennünket, hogy megjelenítse, hordozza, megvalósítsa álmainkat, vágyainkat, meséljen rólunk és helyettünk. Kazanlár könyvének különös értéke, hogy míg a bábozásról szóló írások döntő többsége megmarad a technikai leírásoknál és az esztétikai szempontokat nem érvényesíti, addig ez a kismonográfia – iskolai oktatás keretében is tanítható volna a benne összegyűjtött tényanyag – nem feledkezik meg arról a fontos jelenségről, hogy a bábuk esztétikai, és ami a mi szempontunkból különösen fontos: vizuális értékek hordozói is. A könyv színes illusztrációi, Ország Lili érzékeny, izzó színű, a szöveget szerencsésen gazdagító festményei még hangsúlyozzák is azt, ami közös minden vizuálisan is hatni akaró műfajban.
A sorozat illusztrációs anyaga általában jobban sikerült, mint akár a Corvina más kiadványaié, akár általában más kiadók színes nyomatai. A színek valóban színek,, nem halovány szín-utánérzések, Kazanlár könyvében még a sorozaton belül is élnek, égnek a színek (például a közép-indiai mitologikus bábjáték egyik szereplője vagy Paul Klee bábúi). A gondos nyomdatechnikáért, a képszerkesztésért külön is dicséret illeti a szerkesztő gárdát. Talán csak annyi kifogás merül fel az olvasóban, hogy az utolsó előtti oldalak miért maradtak üresen (Kazanlár vagy Kováts könyvében); 2-3 illusztráció még bőven elfért volna.
[…]
A sorozat írói nem műtörténészek, nem esztéták. Olyan művészek, akik szakmájuk gyakorlása mellett szívesen vállalkoznának a szakma megtanítására is. A sorozat lehetőség erre, jó lehetőség. S a gyakorló szakemberek írásai többnyire olvasmányosabbak, közérthetőbbek, mint az elméleti szakembereké. Ha a kiadó tágítja is majd az írók körét, a műtörténészektől is ezt a színvonalú és magyarságú írott szöveget kell elvárniuk.
Nekem hiányoznak a könyvekből a szakemberek saját munkái. Az olvasó számára még meggyőzőbb volna, ha a történeti adatok, a más művészek munkáinak értő magyarázata, az eszközök leírása mellett ott volna egy-egy illusztráció is arról, hogy hogyan használja fel mindezeket az ismereteket a könyvet író alkotó. Néhány szerzővel beszéltem erről, tiltakoztak: szerintük oly nagy a képzőművészet egészéből bemutatható képanyag, hogy szerénytelenség volna hivalkodni saját illusztrációval. Karátson Gábor festményeinek, Kováts Albert és Szabados Árpád grafikáinak, Granasztói Szilvia, Finta József és Balogh András munkáinak, Kazanlár Emil bábuinak, Péter Vladimir ékszereinek ismeretében ezt álszeméremnek tartom. Műveik is hitelesítik mindazt, amit elmondtak.