Ibn Batutah utazásai

Cikk címe: Ibn Batutah utazásai I.-II.-III.
Szerző: Dr. Kazanlár Emil
Dátum: 1984.december
Forrás: Utazási magazin

Utazási magazin – 1984.december VIII. évf. 12. szám
Ibn Batutah utazásai I.

A modern világ nagy világjáróinak és útinaplóíróinak előfutára Abu Abdallah Mohamed Ibn Ibrahim Ibn Batutah Et Tindzsi, azaz aki Tandzserben született – az európai időszámítás szerint 1303. február havában – a marokkói Luata törzs egyik tehetősebb kereskedő családjában. Ha nem is volt kifejezetten tudós ember, jóllehet apja tanítatta, kultúrált fiatalember volt, érdeklődő természetű s kíváncis minden jelenség okára. Jogot végzett, mégis annyira megszerette az utazást, hogy ,,hivatásos” utazó lett belőle, aki nem elégedett meg főbírói-, azaz Kádi-rangjával. Hozzá hasonló nagy utazó kortársaitól annyiban különbözött, hogy útközben vezetett naplója alapján megírta emlékiratait, útinaplóját. Különben középkor embere, lett légyen Európában, Ázsiában vagy Afrikában – ha nem volt éppen jobbágy vagy rabszolga – azon igyekezett, hogy kissé ,,csavargó” lehessen, nem kevésbé vendégszerető, és mindezt a lehető legudvariasabban érintkezési formák közepette. A lehetőséget minderre a legellentétesebb körülmények nyitották meg számára: ha nem éppen a harctérre vonulás, akkor hát a béke nyújtotta különböző cserelehetőségek: kereskedelem, tudomány, művészet, nyelvek, és szokások tanulmányozása, s mindennemű áru egyvelegének szabad csereberéje.

Zarándoklat és turizmus
A mohamedánok többsége nomád származású, ennélfogva könnyen oldozza fel magát az anyagi kötelékek kényszere alól. A Mekkába való zarándoklat is arra készteti, hogy életben legalább egy alkalommal olyan hosszú útra keljen, amely nem egyszer több évig is eltarthat. Megkönnyíti a dolgát, hogy az Iszlám szokásait és nyelvét, az arabot illetően, ez azonos, s ennélfogva egységes közlekedési s önkifejezési lehetőséget nyújt a mohamedán országok területén, (még ott is, ahol nem az arab a bennszülöttek nyelve). Továbbá hittársainak adakozókészsége s végül saját szerény, de határozott rátartisága, elszántsága, az út fáradalmainak és veszélyeinek elviselését megkönnyíti számára. Így, mi sem természetesebb annál. hogy a ,,nagy turisták” egyik legelső képviselője, nagy előfutára, éppen ez az arab ember.

Eljutni Kínába
Ez volt a nagy utazók vágya, mind Európában, mind Afrikában, s Ibn Batutah még ennél is tovább jutott! Már jóval előtte misszionáriusok mint Ruysbroek, Monte-Corvino és Plan-Carpin ferences barátok, akik a pápa küldöttei voltak, vagy Marco Polo, a világhírű velencei kalmár, el is jutottak Kína legbelsejéig, egyesek prédikálás, mások pedig kereskedés végett. Ibn Batutah ugyan, saját állítása szerint, egyik ilyen célkitűzést sem szolgálta, de mint kiderül írásából, szívesen vállalt azért amolyan alkalmi diplomáciai megbízásokat. Mindamellett kétségtelen, hogy elsősorban magáért az utazás öröméért vándorolt minduntalan. Hogy mellesleg meg is gazdagodott útközben, s tekintélye is egyre nőtt, az ráadás volt csupán! Igazi ,,turista” volt – arabul: SZÁJJAH – aki, hála rokonszenvet ébresztő, mindenütt szívesen látott kellemes egyéniségnek, kiváltságos bánásmódot élvezett a livág minden táján, s aki minden útja során tapasztalt furcsaságot feljegyzett, vagy képes volt emlékezetébe vésni úgy, hogy élete alkonyán mindent tollba is tudott mondani titkárának. Ibn Dzsozajt-nak.

25 évig tartó zarándoklat
Indulásról így szól: ,,A Hidzsra 725. évének Redzseb havának 2-án, csütörtökön (európai időszámítás szerint 1326. június 14-én) vettem utam azzal a szándékkal, hogy elzarándokolok Mekkába, egyes-egyedül, társak és karaván nélkül. De céljaimban vezérlő szellem a leghatározottabb volt, hiszem mindvégig a nagyhírű mekkai szentélyek megtekintése fűtötte szívemet. Így elhatároztam: megválok barátaimtól, elhagyván otthonomat, mindkét madár a fészket. Atyám és anyám még éltek ekkor. Elhagyásukra fájdalommal szántam rá magam. Bele is betegedtünk mindannyian. Huszonkét éves voltam…” A zarándok út 24 évig tartott! csupán i. sz. 1349-ben tért vissza szülőhazájába, miután ellátogatott Afrika északi-, és keleti területeire is, egészen Zanzibárig, valamint Arábiába, Közép-Keletre, Dél-Olaszországba, Törökországba, a tatárok országába, Indiába, Ceylonba, a Maldív-szigetekre, Kínába és miután négyszer is megtette a mekkai zarándoklatot, nem is akármilyen megbecsülések közepette, hiszem a mekkaiak kinevezték főbírónak, Mekka Kádijának és felruházták a Semsz-Ed Din, azaz a Vallás Napkorongja titulussal. Amikor Ibn Batutah, a kis zarándok, elhagyja Tandzsert, nincs egyéb vagyona, mint fiatalsága, jó modora, a ,,jó törzsből” származó ifjak műveltsége, írástudása, jogi ismeretei, bátorsága és óriási önbizalma. Minden egyébről ,,Allah gondoskodik – írja – valamint a muzulmánok kölcsönös, testvéri segélynyújtás.” Vajon csupán Allah országaiban ment ilyen könnyen az utazás? Ma azt hisszük, naivan, hogy a modern ember találta fel a nagy utazások lehetőségét, mert van autója, vonatja meg repülőgépe. Ne feledjük, hogy a XIV. század legszerényebb koldulóbarátja is elindulhatott Rómába, Jeruzsálembe, vagy éppen kínai császárhoz, botjával és batyujával vállán, minden csomag helyett. S egyaránt betérhetett, éjszakai hajlékot kérni, a herceghez nem szenvedett hiányt semmiben, és mindaddig, amíg jólesett neki, ezerszer több izgalmas dolgot tapasztalhatott, mint amit a repülőgép utasa még csak meg sem képes pillantani. Ibn Batutah is úgy vélte ekkor, mint a nomád arab törzsek bármely tagja, hogy ,,Ahhoz, hogy az ember valóban megismerhesse a földkerekét, annak kérgén kell járnia, lassan, egyszerűen, mezítláb, nyitott szemmel, és, főként, szellemében minden előítélet nélkül.” Persze élete vége felé – az ázsiai kényelmes utazási formák tapasztalása után – aszkéta szellemével lejjebb hagyott, s kényelem dolgában igényesebbé vált! A Tandzsert maga mögött hagyó Ibn Batutah rövidesen két másik zarándokhoz csatlakozik, mert rájött: a zarándok útja nem valami kéjutazás az elviselhetetlen hőség, a ragályos nyavalyák, az útonálló haramiák állandó veszélye miatt. Társai nemsokára meghalnak az úton. Jómagának pedig – a láz s hidegrázás közepette, amely gyötri – turbánjával kell magát odaerősítenie lova nyergéhez, hogy végre, nagy nehezen eljuthasson az algériai Konstantinbe. A kormányzó, azaz Kaid, saját házában látja vendégül, ahol ápolják, etetik. A szolgák kimossák és megfoltozzák ruháit, és amikor visszakapja azokat, látja, hogy ráadásként a házigazda új turbánt adat neki, bálbeki textíliából, amelynek sarkába két aranydénárt köttetett. ,,Ez volt  jegyzi meg Ibn Batutah – az első alamizsna, amit kaptam, s  egyben Allah első áldása.”

Házasságok útközben
Tripoliszban feleségül veszi a Céhek Egyesülete Főnökének a lányát, és mindhárman Mekka felé veszik az irányt, a maghrebi zarándokok népes karavánjához csatlakozva. Út közben Ibn Batutah összevész apósával, kinek vissza is ,,adja” lányát! Ismét megnősül: az ara Fez városából származó tanárember csemetéje, ez alkalommal. Bizonyára Ibn Batutah útközben megismert barátai bőkezűek és igen jók voltak hozzá, hiszem máris képes volt két házasság költségeit állni, nem is szólva a válás nem csekély költségeiről, vagy arról, hogy esküvőin vendégül látta estebédre a karaván minden tagját.
A sietség az ördög dolga
Egy esztendő múltán Ibn Batutah meg is érkezik Mekkába. Az idő nem sokat számított a XIV. században. Afrikában és Ázsiában talán még ma sem igen tulajdonítanak annak nagyobb fontosságot, mint akkor: a keleti bölcs számára éppen az teszi az időt vonzóvá, hogy nyugodtan szemléli annak múlását: ,,a sietség az ördög dolga” tartja a muzulmán közmondás. A sietséget és a halált arabul majdnem azonos, rokon szavakkal jelölik: ÁDZSELÁT és ÁDZSEL. Ibn Batutah hosszabb ideig tartózkodik a Szent Városban. Ezt követően beutazza egész – Arábiát s másodszorra is visszatér Mekkába. Mivel, végzettségére való nekintettel, kinevezik a Szent Város Kádijává, három évig ott is marad, ,,igazságot gyakorol”, s elvégzi rangjával együtt járó kiváltságait.

Utazási Magazin 1985. január 9. évf. 1. sz. 28. o.

Ibn Batutah utazásai II.
Ibn Batutah háromévi mekkai tartózkodása után ismét útrakel, újabb égtájak felfedezésére. Most már valamivel módosabb körülmények között, mint 22 éves korában. Az is megadatik neki, hogy egy szép napot, a Kaspi-tenger északi partján az Arany Hordának kánja, Mohamed üzbég szultán látja vendégül. Ibn Batutah így szól újabb élményről: ,, Mohamed üzbég kán vándortelepülése olyan mint valami utazó város!” A nomád arabnak fia, Ibn Batutah, aki úgy kelt útra, hogy csupán maréknyi datolyát meg egy zsákocska pörkölt lisztet vitt magával elemózsiának, el is csodálkozik azon ,,miként főzik meg étkeiket ezek a törökök, még utazás közben…” Döbbenettel vesz tudomást szét- és összeszerelhető mecsetjeikről, vásári szekérüzleteikről, könnyed sátraikról, amelyeket palota nagyságúra is ki lehet nyitni, nagy lovas szekereikről, arannyal, ezüsttel kihímzett selyem hordszékeikről, amelyekben a szultán feleségeit utaztatják, mindegyik saját udvarhölgyeinek, komornáinak, eunuchjainak és kincseinek kíséretében. A legpompásabb hordágyas szekér természetesen a legkedveltebb hölgyé, a főfeleségé, aki a legszebb, s ennél fogva leggazdagabb is és aki – azt híresztelik – ,,minden éjszaka ismét képes visszaváltozni szűzzé”!

A Sötét Fagyos Sivatag
Ibn Batutah tatár vendéglátói először csak mesélnek nekik arról az érdekes helyről, ahová minden évben el szoktak menni: a föld északi részének teljességét borító Sötét Fagyos Sivatagról, amelyet ,,ismeretlen emberek” laknak, valamint ,,félelmetes nagy fehér szőrös dzsinnek”, s ahol ,,a nap néha úgy tekereg az égbolton, mint a malom kereke, máskor pedig több hónapon át a föld alá rejtőzik”. Elmondják neki, hogy ,,fáradalmas 40 napos út vezet oda, amelyet apró kutyák által húzott kis szánakban lehet csak megtenni a hóban”. Mivel Ibn Batutah vállalja az út fáradalmait, sőt kéri, hogy vigyék magukkal az említett helyre, velük mehet, Ibn Batutah most saját szemével is láthatja a Sötét Fagyos Sivatagot, amelyről már hallott és olvasott, nem is egyszer: mát három száz évvel ezelőtt Ibn Faldan bagdadi földrajztudós részletes leírást adta a Fagyos Sivatagnak, minden sajátosságával. A Fagyos Sivatag nem egyéb mint Szibéria, ahol már az ókortól bevett szokás volt a tatárok és a szibériaiak között lezajló ,,személytelen” árucsere szertartása: évszázadokon át úgy találkoztak, hogy nem is látták egymást! Az árucserét némán bonyolították le, de ezt ugyanígy végezték Afrikában is a szenegáliak és a nigériaiak határterületeik kikötőiben. Maga Ibn Batutah is szemtanúja a hasonló ,,néma”árucserének Szudánban, ahol a bennszülöttek aranyukat cserélték el ásványi sóra és gabonára. Ibn Batutah a Fagyos Sivatagról szólva leírja, hogy a szibériaiak ,,a hóra terítik, rendre, gazdag prémrakományukat és mellé helyezik ámbra- és aranykészletüket” – mindegyik egy-egy halomba – majd tüstént, rénszarvas korcsolyájukon visszasietnek rejtekhelyükre, a hóborította sziklák és fenyvesek mögé. ,,Most a tatárokon a sor: minden egyes rakomány helyébe, amit felvesznek, hogy elvigyék, oxuszi, mivesen cizellált ezüstedényeket, kisázsiai ruhaanyagokat, kínai selymeket, velencei, meg szíriai gyöngyöket raknak a hóra”, és gyorsan elrejtőznek ők is a havas domborulatok mögé. A szibériaiak visszajönnek, megvizsgálják a felajánlott árut, és ,,csak az esetben viszik el, ha a cserét megfelelőnek tartják. Különben visszabújnak rejtekhelyükre és várják, hogy a külföldiek bőkezűbbnek mutatkozzanak”. Így megy végbe az alkudozás, türelmes és csendes oda-, visszavonulások szertartása közepette, egészen addig, amíg mindkét fél csendes és egyezségre nem jut, s el nem viszik a szerzett portékát, anélkül, hogy hallanák egymás hangját, vagy valaha is látnák egymás arcát.
A tatárok által szerzett áru további sorsa a kereskedelem hétköznapibb törvényeinek megfelelően alakult: Ibn Batutah így ír erről: ,,Indiában egy hermelin palást 1000 aranydénárt ér, az ezüstróka bunda ára pedig 400 dénár.” De Ibn Batutah, az egykori aszkéta utazó nem elégszik már meg a nomád kereskedők életvitelével. Útját folytatja ugyan, de úgy dönt, hogy a kifinomultabb ázsiai népek kényelmesebb és bőségesebb életformájának megfelelően vándorol csak ezentúl.

Mindenből 100 darab
A nagy kán egyik felesége, aki Konstantinápoly szultánjának volt lánya annyira dicsérte Ibn Batutahnak szülővárosa szépségét, nagyszerű éghajlatát, hogy elhatározta: Törökország felé vesz útját. Üzbég kán támogatja tervét, 1500 aranydukátot adományoz neki útravalóul, lovakat, rabszolgákat és a királyi megtiszteltetést jelentő borkátkaftánt. Mindegyik királynétól pedig kap egy ezüstrudat, hermelin-vagy ezüstrókabundát. Ily pompás felszereléssel indult tehát, mekkai kádi rangjához méltóan fogadják is a hercegi udvarokban. Még Delhiben is, ahol ismét egy szultán látja vendégül. Itt várja élete legérdekesebb eseménye: Delhi szultánjához, Mohamed Ibn Toghlukhoz küldöttséget menesztett – gazdag ajándékokkal – Pasai Kaghán, a kínai császár, a következő kéréssel: engedélyezze birodalma határvidékén, ahol nem csupán muzulmánok laknak, egy kínai bálványtemplom építését. Ez idő tájt az iszlám dominál Ázsia déli részén. Delhi szultánja beleegyezik abba, amit kínai kollégája kér tőle, azzal a feltétellel, hogy a templom látogatói mind komoly fejadót fizetnek majd a hindu muzulmánoknak. A nem túl kellemes válasz eljuttatását a kínai császár fővárosába, Kambalukba (mai nevén Peking) a hindu szultán nem is bízza senki másra, mint Ibn Batutahra. A követszerencséjére az üzenetet a kor szokásának megfelelően, a szultán olyan ajándékok küldésével ,,enyhítette”, amely leginkább kincsekből, s luxustárgyakból állt, mindegyikből pontosan 100 darabból. Volt közte brokát kaftán, darabonként 100 dénárt érő batikolt pamutruha, selyemszövet, vászon, gyolcs, gyöngy meg drágakő, arany és ezüstváza, rabszolga, ló, sátor, kerti faragott fapavilon.

Fényűző dzsunkák
Miután a szultán csillagászai megállapították, melyik alkalmas nap az induláshoz, Ibn Batutah útnak ered Kalkutta kikötőjéből, emírek, azaz nemes funkcionáriusok, egy orvos, az ,,ajándékot” őrző eunuch, ezer lovaskatona, a hazájukba visszatérő kínai követek, s végül az asszonyok és rabszolgák társaságában, egyen magával viszi személyi javait, amelyektől sohasem válik meg ezentúl útjai során. Kalkutta szultánjának engedelemmel tartozik, egész fflottát fegyverez fel az expedíció kíséretére: 13 dzsunkát és egy kokomot. Ezek négyszárnyas, 3000 tonnás óriáshajók, melyeknek teljes vázát s építményét kizárólag temérdek kókuszfaháncs tartja össze, amellyel ,,átvarrták”, kibélelték, betekerték, körbefonták, mindennemű szöget vagy faéket mellőzve a bárkák összeácsolásakor. Minden egyes hajón 600 fős arab tengerészsereg kezel 12 bambuszgyékény vitorlát, amelyeket sohasem eresztenek lemeg föl, hanem mindig csak a szél irányától függően ,,fordítanak, combnyi vastag kötelekkel”. Ezenkívül két sor, árbocnyi vastag evezőt is kell kezelniük, amelyeknek mindegyikéhez 15 ember szükséges. ezenfelül 400 abesszín íjász utazik vele, akik képesek bármikor kihajítani szurokba, olajba mártott tüzes nyilaikat a támadó kalózra. A nehéz hajókat nem Indiában, hanem Kínában, Zajtun Városában készítettek (Tszüjen Csu-Fu), abban a városban, amely a kor legnagyobb kikötője volt, s hajóinál csak selyemszövete volt híresebb, az a selyem amelyet az andalúziaiak Ez-Zejtunnak neveztek, a spanyolok Szetuninak, a franciák Szaténnek, a szattyánról.
A dzsunkákon a közös hálószobákon kívül több mint 100 hálószoba volt az előkelőbb vendégek számára, külön fürdőszobával és mellékhelyiséggel, kulcsra zárható ajtóval. Ezeket az első kabinokat a rangosabb utasok bérelték, oda-vissza útra! Tehát ezen hajókon utazott Ibn Batutah kíséretével együtt, iránytű nélkül, hónapokon át, az Indiai-óceánon, zanzibár, Malájföld és Kína keleti partjai között. Mint említettük, a hajók a csillagászok által kijelölt napon vették útjukat az óceánon.

A csillagászok tévedtek
Csakhogy a csillagászok tévedtek – bizonyára – valamicskét számításaikban: hirtelen borzasztó vihar támadt, s mindjárt a kikötő elhagyásakor két dzsunka akkora lendülettel ütközött neki a parti szikláknak, hogy azonnal pozdorjává is zúzódik, mégpedig éppen a féltve őrzött ajándékokat szállító két hajó. Ajándék s személyzet mind a tenger martalékává vált. Szerencsére Ibn Batutah késett a felszállással: csónak szállította volna , néhány órás késéssel a dzsunkák egyikére. Az is szerencse, hogy a kokom, amely az ő háza népét és személyi javait szállítja, cseppet sem károsodik a vihartól. Míg a szultán újabb ,,ajándékrakományt” nem küld neki, Ibn Batutah elvitorlázik a félúton fekvő Maldiv-szigetekre.

Utazási magazin – 1985. február 9. évf. 2. sz. 28. o.

Ibn Batutah utazásai III.
Jogi ismeretei alapján és ,,hála a sors előreláthatatlan fordulatának” – s ez nem egyéb mint Ibn Batutah léttörvénye – hősünket kinevezik a Maldív szigetek Kádijává. E tisztségnek eleget tesz mindaddig, amíg el nem készül, ill. meg nem érkezik az ,,ajándékok utánpótlása”. Ibn Batutah jócskán a hajótörés fáradalmainak kipihenése után, indulástó számítva két év után jut el csupán Kambalukba, azaz Pekingbe, éppen akkor, amikor temetik a háborúban hősi halált halt császár., Pasai Kaghánt. Hősünk jelen van a temetésen és elszörnyűlködve látja miként égetik meg eleven özvegyeit, hogyan temetik el, szintén elevenen néhány rokonát, négy fiatal lányt, akik ,,hozzátartoztak”, valamint hat szolgáját, meg azt is, hogy karóba húzzákm vagy éppen keresztre feszítik… paripáit! Ibn Batutah, kétségkívül méltányolja a kínai hajók, fekhelyes kocsik-, és osztályon felüli szállodák kényelmét, a posta-, és futárszolgálat kitűnő működését, éppen úgy mint a pénzrendszerét, vagy titkos informátorok hálózatáét. Csodálja a temérdek felbecsülhetetlen műtárggyal díszített császári Palotát. Végül, de nem utolsó sorban örömmel találkozik Kína minden részén már arra utazó arabokkal, muzulmánokkal, mint például a szíriai hajóparancsnokkal, vagy honfitársával a jogász Esz-Szebtivel. Mégis a városok főterén látott gyakori kínhalál, a hegyetlen szenvedések látványa hagyja benne a legmélyebb nyomot. Elborzad, akárhányszor csak eszébe jut, s megkönnyebbülten távozik Kínából. Negyedszerre is visszatér Mekkába, és végül i.u. 1349-ben visszautazik szülőhazájába.
De nem sok időre. Hírneve megelőzte Marokkó fővárosában, Fezben. A marokkói Szultán, a Merinida dinasztia leszármazottja, Abu Inan igazi renaissance-ember művelt mecénás és nagyon körültekintő politikus. Valósággal körülveszi magát az arab világ legműveltebb embereivel, legnagyobb utazóival, legtehetségesebb tudósaival, művészeivel. Hogy ne is figyelne föl éppen saját honfitársára, s alattvalójára. Miután magéhoz hívatja hősünket, meghallgatja elképesztő kalandjainak történetét, rájön, hogy értékes emberrel van dolga, s azzal jutalmazza, hogy diplomáciai megbízással küldi a granadai udvarba, Andalúziába. Ibn Batutah sikerrel tesz eleget küldetésének. Kissé megviseli az út. A marokkói Szultán ezt észre sem veszi, s alig, s alig néhány héttel visszatérése után, újabb diplomáciai megbízást kap hősünk, aki ismét csak útra kel, ez alkalommal utolsó nagy kalandjára, Máli királya udvarába, a Teghazzai ,,sópiacon” keresztül. Mellesleg az igazi feladat a futólag érintett, látszólag ,,tranzit” jellegű Teghazzában várja.
Nehéz út ez már az ötven esztendős Ibn Batutah számára, aki ázsiai utazásai kényelmének s fényűző stílusának közepette már rég megfeledkezett arról, hogy a szaharai tevehajcsárok vezette zord utak valaha is örömteli élményt nyújtottak számára. Arról panaszkodik, hogy hamar elfárad.
Fezdől Szidizsilmasszáig még simán megy minden. Ibn Batutah eljut pálmaligetig, amely a Tafileltnek, Marokkó szellemi és kereskedelmi központjának amolyan megyeszékhelye az ország déli határán. ,,Ez a világ egyik legszebb városa”, írja Szidzsilmasszáról, és kereskedelmi karaván utasaként indul egyik úticéljára, Teghazza felé. Fáradalma, huszonöt napig tartó út ez.
Ibn Batutanak inkább szomorú látványt nyújt Teghazza, a ..minden kúltúrát nélkülöző település, ahonnan nem csupán a fák hiányoznak, de mindennemű élelemforrás is” a szikes talajú homoksivatag kellős közepén. Mi az mégis, ami számtalan karavánt vonz Teghazzába? És magát Ibn Batutáht tulajdonképpen miért is küldték oda? Az afrikai kontinensen az arannyal egyenértékű sóért. Igen: hajózási- és áruügynökök, árualkuszok, kereskedők, karaván- és hajótulajdonosok mind azon igyekeznek, hogy értékesebbnél értékesebb árurakományukat – legyen az datolya, gabona, vagy éppen szőnyeg, textília vagy sárgarézáru, bőrdíszműves- vagy üvegkristány portéka, amely Perzsiából, Szíriából, Marokkóból vagy éppen Velencéből származik – eljuttassák Teghazza bányái bejárata elé, ahol mindez elcserélhető a trópusok kontinensén kincsnél is többre becsült… sóra! A sóra, amelyet aztán Szudánban temérdek aranyra lehet cserélni. Nos, a marokkói Szultánt minden érdekli, ami a sókereskedelemmel kapcsolatos: bányák, szállítmányozási- és fuvarozási lehetőségek stb. Szeretné, mai kifejezéssel élve monopolizálni a sókereskedelem összes lehetőségét.. Ibn Batutah aki Marokkó uralkodója hivatalos követeként ment délre, tulajdonképpen nyilvánosan vallott küldetése célján túl titkos megbízást is kapott: tudakoljon meg mindent a sóexportálás lehetőségeiről. Négy hónapon keresztül, Ibn Batutah be is gyűjt minden információt e szaharai árucsere fogalommal kapcsolatban, továbbá mindazokról az országokról, amelyeken keresztül vezet az út Teghazzáig. Ibn Batutah ezalatt nem csupán a város kényelem- ls kultúrhiány miatt szenved, hanem azért is, mert a ,, sóbányákon kívül Allah a természet vagy előnyös földrajzi fekvés egyetlen javával sem áldotta meg Teghazzát”. Ezt írja: ,,Teghazzában a víz zavaros, és soha sehol nem láttam ennyi legyet.” Megjegyzi azt is, hogy az értékes étek-ásványt a ,,feketebőrű király ugyancsak feketebőrű rabszolgaalattvalóival bányásztatja ki a föld mélyéből, hogy azt általuk vágatja darabokra”. E műveletek teszik lehetővé azt, hogy Teghazzában bonyolódjék le az ottani kibányászott ,,fehér arany” és a szudáni valódi értékes arany óriási méreteket öltő csereberéje.

Tébolyító dzsinnek
Teghazzában Ibn Batutah tovább tart küldetése hivatásos színhelyére, Máli királyhoz, egyre délebbre. Karavánja tevéinek púpján hatalmas sórakománnyal. A sivatagi homok itt teli van mérgeskígyókkal és mindenkit ellep a tetvek hada, amely ellen higanyba mártott nyakba akasztható, füzérekkel igyekeznek védekezni Ibn Batutah útitársai, akik meg vannak róla győződve: az út teli van Dzsun Dzsinekkel, azaz a megtébolyító szellemekkel, akiknek a legfőbb céljuk, hogy őrületbe kergesség a vándort, úgy, hogy láthatatlanná teszik számára a kutakat; hogy útját veszélyeztetik, hadd pusztuljon nyomorúságosan a sivatag kellős közepén. Ibn Batutah nem igen hisz a Dzsun Dzsinnek létezésében, de biztos benne: az agyagporos szélfergeteg életveszélyt jelent az ember számára, akárcsak a tikkasztó hőség, a kimerültség vagy a szomjúság. Idegenvezető halad a karaván élén, aki száz aranydukát fejében hajlandó csak megmutatni az utat, s aki egyetlen szemére is alig lát már, mégis felismeri az utat, puszta ösztöneire hagyatkozva. Két hónappal Szidzsilmassza elhagyása után meg is érkezik Ibn Batutah, kíséretével együtt Ualatába, az első szudáni vásosba, ahol azt reméli ismét élheti a nagyurak kényelmes életét. De a valóóság, amely várja, egészen más. Sokat kell csalódania.
Csekély alamizsnáért, csupén, Ibn batutah már nem ad hálát Allahnak, úgy mint azelőtt, sem szerény vendéglátásért. Vendéglátóit most már inkább vagyonuk és élelmeik minősége után hajlamos megítélni. Persze minden inkább némi hirtelen jött, s jellemére kissé káros újgazdagságra vall, mintsem valami emelkedettebb gondolkodásmódra. Meglehetősen megveti Ualata kormányzóját, a Ferbát akárcsak a Ferba főnökét, máli királyát, akiket nincsteleneknek tart, amiért köleskása és aludttej minden táplálékuk, és akiknek ajándékait értéktelennek ítéli, méltatlannak jelenlegi rangjához. És mi több: Ibn Batutah kifejezetten megbotránkozik az ualatai messzufiták szokásain., akik tulajdonképpen az Iszlám vallásra áttért tuareg néphez tartoznak, s akik, noha mohamedánok, mégis megőrizték a berberek matriárkális szokásait: ,,asszonyaik – írja – ellentétben a többi mohamedán nővel, nem fátyolozzák el arcukat, szabadon közlekednek, többi mohamedán asszonnyal ellentétben családjuk és saját férfibarátait is fogadják, még férjük távollétében is, akik – szerinte – ellég ostobák ahhoz, hogy e kapcsolatokat természetesnek és értatlannak tekintsék! A férfiak viszont elfátyolozzák arcukat!” – írja felháborodottan. És ami még ennél is jobban felháborítja Ibn Batutahot, az, hogy Máli királyának főfelesége, e Kászá, kiveszi részét az ország kormányzásában! Pedig negyedszázados útja során Ibn Batutah ennél is különb szokásokkal találkozozz: egészen különleges nőket is látott már, mint például Tonkin királynak a lányát, Ordudzsa hercegnőt, aki asszonyokból álló serege élén harcol és lóháton átvágtatott az ellenség sorai között, megölte ellenfelei királyát, fejét levágta és lándzsára tűzve hozta el apjának. Csakhogy Ordudzsa és lányseregének tagjai akárcsak sok más különös asszony, akit Ibn Batutah megismert Ázsiában, mind pogányok voltak. A szudáni fátyolozatlan nők viszont ,,mohamedánoknak merték vallani magukat”. Ibn Batutah ezt talált afelháborítónak!
Ualatából Ibn Batutah Tombuktunak veszi útját, onnan Máliba megy, majd Gáó-ba a ,,szudáni Níluson hajózva”, egyetlen fatörzsbe vájt evezőscsónakban. A marokkói Szultán követe ezalatt, nem egyszer, éjszakáit a parlamenti falvak szalmatetős kunyhóiban tölti, ahol a bennszülöttekkel sót és üvegárut cserél egy kevés húsért, tejért, miközben sóvárogva gondol vissza az ázsiai dzsunkák kényelmére. Két évig tart kényelmetlen, fáradalmas szudáni útja. El lehet képzelni mennyire megörült Ibn Batutah, amikor visszatért, i.u. 1354. január havában a marokkói fővárosba, Abu Innan Szultán azonnal sürgeti: haladéktalanul írja meg emlékiratait. E célból irnokot is bocsájt rendelkezésére a granadai származású Ibn Dzsozáj személyében. Ibn Batutah emlékiratait útközben készült feljegyzései felhasználásával fogalmazza. I.u. 1355-ben, 3 hónap alatt hatalmas művet diktál le, melynek címe? ,,AJÁNDÉK AZ OLVASÓNAK, AMELY A NAGYVÁROSOK KÜLÖNLEGESSÉGEIRŐL SZÓL, VALAMINT AZ UTAZÁSAIM SORÁN TAPASZTALT CSODÁKRÓL”. E csodaszép andalúziai arab írással kalligrafált kéziratra az 1840-es években találtak rá az algériai Konstantin egyik neves könyvtárában.
Ibn Batutah az európai időszámítás szerint 1378-ban halt meg. 73 éves korában, saját hazájában, abban az országban, amelyet a legszebbnek talált mind között, hiszen erről írt: ,, A szemünk és fülünk között fennálló irigykedés és vetélkedés oka csupán abból adódik, hogy Marokkó bizonyos nagyszerű tulajdonságait, sajátosságait látni lehet csupán más tulajdonságait, sajátosságait pedig halló érzékszervünk juttathatja el csupán tudatunkhoz, hiszen sehol a világon nincsen annyi csodálatos látnivaló és hallani való, mint Marokkóban.”