A Delphoi Püthia…

Cikk címe: A Delphoi Püthia – Államilag támogatott médium az ókori Görögországban
Szerző: Dr. Kazanlár Emil és Kazanlár Szilvia
Dátum: 2000. június
Forrás: Meridián 1/2. sz. 52. o.

Delphoiban emelkedett, a Parnasszosz hegy oldalán, Apollón szentélye, az ókori Európa leghíresebb temploma. E titokkal és misztériummal övezett hegyi imaházban jövendölt és profetizált a Püthia.
A Krisztus előtti VII. századtól Krisztus után 381-ig, a pogányság hivatalos kitiltásáig Görögországból, amelyet Theodoziusz császár rendelt el, a Delphoi Jósda-szentély óriási vallási és politikai hatást gyakorolt az antik világra.
A Püthia szavait két szempontból övezte tiszteletteljes imádat világszerte: a remény által, amelyet sugallhattak a sors javíthatósága távlatában, másrészt pedig az orákulum esetleges rémisztően borúlátó válasza által, mivel a jövőt elkendőző fátyol akár a legrémesebb katasztrófák előrejelzőjeként is fel tudott lebbenni.
Delphoi egyébként olyan morális tekintélyt is gyakorolt a maga korában, amely képes volt elriasztani a rossz lelkiismeretüket: a szentély küszöbének átlépése tilos volt a nagy bűnözők, a szentségtörők és az apa- vagy anyagyilkosok számára.
Működése történetének ezer esztendője alatt, a számos rablótámadás és fosztogatás ellenére, aminek áldozatául esett, Apollón temploma csodálatos szabadtéri múzeummá vált, amelyben a városállamok és a gazdag magánszemélyek kegyeletteljes hite, öntudata számtalan mennyiségű műalkotást halmozott fel a hódolatuk jeléül.
A görög mitológia szerint Zeusz csodálatos sasmadarai közül kettőt felröpített a véges világ két legszélsőbb pontjáról és úgy döntött, hogy ahol találkoznak, az lesz a föld köldöke, az Omphalosz, és ott majd jósda állhat. A két sasmadár a leendő jósda helyén, Delphoinál szállt le a Parnasszoszon Pytho városában. Pytho volt a régi Delphoi. Pytho nem jelent szépet eredetileg; jelentése rothadó. Oka: a rossz szag, amely áradt azokból a lápokból, amelyek körülövezték a várost, és amelyekben rejtezett és lakott a legendáshírű kígyó, Gáia Földanya gyermeke Püthon, más néven Tüphon. A Püthia elnevezés is a Püthon kígyó nevéből ered. Miután Apollón isten legyőzte s megsemmisítette Püthont, a vérbűnt a közeli Peneiosz folyóban mosta le magáról.
A szicíliai Diodórosz, az időszámítás első éveitől a Krisztus után 30-ig élő görög történelem íróművében, a Bibliothéka című világtörténelemben, ami egészen Cézár koráig számol be sok mindenről, és csak töredékekben maradt fenn, azt tanúsítja, hogy még mielőtt Delphoi városát megalapították volna, leendő alapterületének epicentrumában, központjában, óriási mély gödör volt, amelyben forrongott és fortyogott a Kasztália elnevezésű forrás. Ebből különleges kénes gőzök és párák szálltak felfelé. Az ott legelő kecskecsordák amint belélegezték a kénes gőzöket, azon nyomban elkezdtek bukfencet vetni, ugrálni, és szokatlan mekegéseket hallattak, mintha csak meg lennének mámorosodva. A kecskenyájra vigyázó pásztor, Korétász, kíváncsian hajolt az árok fölé, és amint ő is belélegezte a kénes gőzt, szaggatott, néha nem is villágos mondatokat kezdett mondani az arra járóknak. Ezeket jóslatként értelmezték, és rövidesen kiderült, hogy a jóslatok nagy része később megvalósult.
Ezt követően a környékbeli lakosság tömegesen odatódult az árokhoz, megmámorosodtak a kénszagtól, és mind elkezdtek jövendölni.
„Egy ideig – mondja szicíliai Diodorosz, azaz Diodorosz Szikleitosz -, mindazok, akik a jövőre voltak kíváncsiak, a gödör fölé hajoltak, és egymásnak kölcsönösen jövendöltek a felvetett kérdésekre. De többen megszédültek és beleestek a lyukba, ahol szörnyet is haltak. A helybéli lakosság az efféle balesetek elkerülése végett, egyetlen prófétanőt nevezett ki hivatásos jósnőként, aki minden arra járó kérdésére hivatalból volt köteles jövendöléssel válaszolni. Olyan szerkezetet építettek a lyuk fölé, amelyre az immáron hivatásos jósnőnek fel kellett mennie, amelyre ráülhetett biztonságban, mivel három lába volt, amelyekkel a sziklához volt rögzítve. A három láb miatt a szerkezetet elnevezték tripusznak, azaz „háromlábúnak”.
Ezt a legendát nem csupán a szicíliai Diodorosz hagyta ránk írásban, hanem Pauszaniasz is, valamint Plutarkhosz.
Hogy a pásztorlegény mondatait jóslatként interpretálták, ez annak a görög hagyománynak köszönhető, miszerint a források tulajdonsága az, hogy a profétikus tehetséget kifejlesztik az emberben, hiszen a nimfák a forrásoknál tartózkodtak, és ők adták az embernek a jóstehetséget! Hogy istennők voltak vagy halandók, e kérdésben megoszlottak a vélemények. Ha a nimfák eksztatikus transzba hoztak valakit, azt mondták, hogy „”Nimpholepsziás” azaz megszállott a nimphák által. Mindenesetre az a transz állapot, amelybe a nimfák Korétász pásztort ejtették, majd a Püthiákat, a későbbiek során, igen komoly következményekkel járt az egész antik világra nézve.
Maurisziosz Paleologosz görög tudós szerint a jóslatokra inspiráló nimfák kultuszát rövidesen felváltotta egy Istenség kultusza, mégpedig Dionüszoszé, a bor istenéé, azaz római nevén Bacchusé. Paleologosz szerint először a Dionüszoszi ünnepségeken részt vevő bacchánsnők, a Máinászok jövendöltek mámorosan, az árok fölé hajolva.
De később egy jóval tekintélyesebb Istenség hódítja meg a Parnasszoszt, veszi hatalmába a profétikus forrásokat, és patronálja a jósnőket Delphoiban, elfelejtvén nimfákat, Máinászokat, és magét Dionüszoszt.

Apollón kultusz
Krisztus előtt a VIII. és a VII. században történt, hogy Apollón behatolt Delphoiba, ahol is rövidesen megszólalt mesterként, teljes tekintéllyel.
Apollón papjai nem szüntették meg a dionüszoszi rítusokat, csupán átalakították azokat a saját szájuk íze szerint. Célkitűzéseiknek megfelelően kodifikálták a jóslatok értelmezését, továbbá államvallásilag intézményesítették azt, amit azelőtt a Máinászok amatőrként és koncepció nélkül, anarchisztikus és hisztérikus módon tettek. Apollón volt az a szertartásosabb Istenség, aki a szertelen Dionüszosz helyére lépett, meghódította a Parnasszoszt, vette a profetizáló forrásvizek jóslatát, üzenetét, megzabolázta és törvénybe iktatta a Máinászok hevességét, teljesen kisajátította az orákulum osztogatás műhelytitkait, és feledésbe küldte a nimfák archaikus kultuszát, valamint a csintalan Dionüszosznak még a legcsekélyebb emlékét is. Így történt, hogy a járványként terjedő rusztikus profetizálásból született meg, fejlődött ki Apollón célirányos jósdája és maga az az Apollón-kultusz, amelynek hatása és visszhangja óriási méretűvé nőtt világszerte a Krisztus utáni IV. századi bezárólag. Olyan templomot emeltek a régi Pytho maradványai fölé, amely a világ egyik legszebb szentélye lett, s körülötte igen nagy fontosságot kapott a város, ahová csak úgy özönlöttek a küldöttek a világ minden államából, hogy megtudakolják, mi is az óhaja annak az Istennek „aki messzire képes lőni nyilait”.

Isteni parancsok
Az isteni parancsok értelmezésére kiválasztottak egy nőt, valószínű a hagyomány alapján. Ő volt a Püthia, azaz egy megkomolyodott és eskü alatt álló Májnász, akinek a Delphoi papok által nagy gondossággal ápolgatott és jó mederbe terelt neurózisa, kezeik között félelmetes fegyverré vált, és most, íme mindaz, amit tudunk róla, valamint azokról, akiknek szorgalmas eszköze volt: először is fiatal kellett, hogy legyen és szűz lány. Ha véletlenül bűnbe esett, funkcióját azonnal megszüntették.
De nem ítélték elevenen tűzhalálra, mint a vétkező római Veszta szüzeket. Egy ideig idősebb asszonyokat használtak, akik szintén önmegtartóztatásra kényszerültek. Még özvegyekkel is próbálkoztak. A kísérlet kétségbeejtően sikertelen volt. Vissza kellett térni a Püthiákhoz. Ugyanis a főpapok azt derítették ki, hogy csakis szűz jósnők képesek hibátlan politikai jóslatokba bocsátkozni.
A fiatal szűz Püthiákat minduntalan Delphoi családokból toborozták; a város nagyon is féltékenyen, büszkén őrizte privilégiumát. Az első jósnőjelöltek, akik felvonulhattak a háromlábú emelvényre művelt, írástudó lányok voltak. Az egyik leghíresebb Püthia Phemonoé volt, aki költői tehetséggel volt megáldva, orákulumait időmértékes versbe, hexameterbe foglaltan volt képes közölni. Sajnos a baj az ideges természetével volt. Primadonnáskodó dührohamaival kikészítette Apollón papjait, ezt követően aztán Delphoi papjai a Püthiákat a szerény családi körülményekből származó lányok közül válogatták ki, jóformán az analfabéták sorából, mi több, nem egyszer értelmi fogyatékosok közül, és ebből kifolyólag, olyanok közül, akiknek mentális befolyásolhatósága jól szolgálta szándékaikat.

Delphoi virágkora
A Delphoi orákulum virágkorának legfényesebb időszakában, két Püthia is szolgálatban volt egy időben, váltogatván egymást, de még ezen kívül volt egy harmadik „pót” Püthia is, készen arra, hogy a két előző akadályoztatása esetén vállalja a „beugrást”, minden eshetőségre számítva: ilyen gondos és komoly volt a Delphoi kultusz felügyelőinek, szervezőinek előrelátása.
A szentély papi és jósapácai rendjének alapszabályzatáról kevés információ maradt fenn, mivel Pauszániász úgy vélte, hogy erről hallgatnia kell, mert amint írta, látott egy olyan álmot, amely ezt megtiltotta neki.
A szentélyt minden bizonnyal két főpap uralta. Volt egy intendánsuk, akit furcsa módon a szentély Prostatájának hívtak, valamint egy konzervátor, akit Neokornak neveztek. Volt öt pap, írja Plutarkhosz, akiket Hosioinak hívtak, akik a jósnő „asszisztensei” voltak. A Püthiák által mondott ködös szövegeket a konzultálók számára egy másik papcsoport tolmácsolta érthető nyelvre, méghozzá hexameterben. Ezek voltak a pappróféták, az ő szerepük döntő volt, feladatuk pedig felelősségteljes és nagy hroderejű pszichológiailag, mind szociálisan, mind politikailag. Az ő funkciójuk különösen fényes feladat volt, amely hála ügyes gyakorlatuknak, több századon át biztosította a szentély számára a semmihez sem hasonlítható tekintélyes hírnevet, és nem utolsó sorban a figyelemre méltó anyagi hasznot.
A Püthia csakis előre meghatározott dátumokon jövendölt, először évente, majd havonta, később egyre gyakrabban került sor jóslatadásra. A papok fenntartották maguknak azt a jogot, hogy visszautasíthassanak konzultációkat. Erre számos jó ürügyet tudtak kitalálni; amikor nem találták elégségesnek a felmutatandó oltári áldozatokat, mindig arra hivatkoztak, hogy az állatok bele és zsigerei nem a kívánt körülményeknek megfelelően égnek el, a füst nem száll elég magasra. Ezeken a napokon az orákulum szünetelt.

Delphoi Pythia
Halljuk mit ír Plutarkhosz még a Delphoi Pythiáról, de előtte emlékezzünk meg arról, ki is volt Plutarkhosz.
Plutarkhosz arkhon volt, azaz az athéni demokráciát kormányzó kilenc bölcs egyike. Krisztus után 46-tól élt 119-ig. ezen kívül Delphoi főpap volt. A történelemírás atyja Párhuzamos életrajzok című művével. Egyéb művei közül említsük meg az Izisz és Oziriszt. Plutarkhosz arról tudósít, hogy a Püthia, aki alapvetően hisztérikus volt, néha gonosz módon élvezte, ha direktorainak terveibe bele tudott gázolni vagy ellenszegülni. Az egyik ilyen lázadó jósnő egyszer visszautasította az Istenséggel való kapcsolatfölvételt. Dühödten gesztikulált, felborította a szent Tripuszt és „szörnyű sikolyokat hallatva, kisietett a templom kijárata felé, menekvésre kényszerítvén nem csupán a konzultálókat, de még magát a papprófétát, Nikandroszt is, valamint az összes jelenlévő Hoszioit”. E szép teljesítmény után, szabályszerűen elalélt. De a papok nem bocsátották meg neki fegyelmi vétkét, és – írja Plutarkhosz – néhány napon belül meghalt.” Ez bizonyára szükséges volt a Delphoi orákulum hitelességének megőrzése végett. Az ilyen jellegű incidensek nem igen fordultak elő, mivel a papok nagyon is értettek a Püthiák „idomításához”, szűz kígyóik bűvöletéhez.
Fogalmazzunk úgy, hogy Apollón temploma csodálatos központja volt a hisztériakultúrának. Valójában Apollón, a múzsák atyja, egymagában jós volt és médium, miniszterei, mint az ókor összes többi papja, Delphoin kívül mindenütt, egyszerre gyakorolták a jóslás művészetét és a gyógyítás tudományát. A divinációt és a medicinát, hiszen Apollón fia, Aszklépiosz, az irracionális orvoslás atyja, mindamellett a Delphoi Jósda papjai, a Delphoi orákulum bölcsei nem foglalkoztak thérapeutikával, sem medicinával. Az orákulumnak magasztosabb problémák megoldása volt a feladata. Hiszen ő volt az ókor világának tanácsadója, azoknak a jóslatoknak a rendelkezője, amelyektől függött a népek sorsa. Hiszen Delphoi volt az a hely, ahol felhalmozódott mindazon emberek reménye, akiket a nyugtalanság gyötrelme késztetett a sorsukat felfedő Jósda keresésére.
Apollón Delphoi miniszterei semmit sem mulasztottak el azon megfelelő fiziológiai és patológiai körülményke megteremtésére, amelyekre azért volt szükség, hogy a Püthia olyan állapotba kerüljön, hogy képes legyen betölteni feladatát, funkcióját, szerepkörét a tudaton kívüli állapotban. Egzaltáltságát módszeres felkészítéssel segítették elő. Három nappal a végzetes nap előtt megkezdődtek az imák és az invokációk, fohászok, könyörgések. A szentély csak úgy morajlott a sok kéréstől. Feldíszítették csupa olyan tárggyal, amelyek képesek volta ka konzultálók fantáziáját, képzelőerejét megmozgatni.
A Püthia, aki a templom oltár mögötti hátsó részében volt még csak, és onnan asszisztált a nagyméretű, szentesített és szakrális tohuvabohuva létrejöttében, erősen a befolyása alatt állt annak a készülődő látványnak, amelyről tudta, hogy ő lesz majd a főszereplője. Három napon át végig, éjt nappallá téve könyörgött Apollónnak, hogy szállja meg őt isteni leheletével, és a papok által előírt szigorú böjtöt be kellett tartania. Mivel a böjt azáltal, hogy legyengíti a testet, elősegíti a szellem egzaltálódását. Ilyenkor a Püthiának naponta meg kellett fürödnie a kijelölt és felszentelt forrásokban, a Kasztáliában és a Kaszotiszben; inni kellett neki a források vizéből, amelyek növelték profétikus erejét. Végül pedig szünet nélkül babérlevelet rágattak vele, ami enyhén egzaltáló hatású és Daphné legendájának hála, Apollón szentelt növényének tekintettek.

Orákulumok
Ami az orákulumokat megnyilvánító ceremóniát magát illeti, Lukiánosz leírását fogjuk követni. Lukiánosz szír származású görög író volt, a szofista filozófiai iskolához tartozott, történelemmel, kultúrtörténettel, filozófiával, etikával, vallással, nyelvtannal és irodalomtudománnyal foglalkozott. Krisztus után 120-tól élt 180 valahányig. A Delphoi szertartásról a következőket írja: „elérkezett a nagy nap, az a nap, amikor az isteni Apollón, Püthonisszája száján keresztül tudatni fogja rendíthetetlen akaratát. A csupa márvány templomban, amely csakúgy fénylik a világ minden tájáról odahozott áldozati ajándékoktól, ott sűrűsödik a konzultálni szándékozók tömege, a zarándokoké, valamint a kíváncsiaké. Hosszú várakozás ez, melyben a megható csend uralkodik, mialatt titkon elkészülnek a szertartásokhoz végezendő utolsó bemosakodások. Hirtelen a pirkadat félhomályában megjelenik a Püthia a múzsákat támogató Apollón jelmezében, kezében egy szentelt babérággal. Nézzék csak a Püthiát… mintha habozna… félne… mintha csak akarata ellenére haladna… valójában nincs-e a holdkórosok állapotában? A Delphoi papok olyan ügyes magnetizálók! A Püthia akárcsak valami automata, a háromlábú tripusz felé tart, ráül szétvetett lábakkal és… vár… rángatózni kezd: közeledik az Istenség. Lehelete megérintette: körbefedi papnőjét, beléje hatol legtitkosabb részein keresztül. Végül egészen birtokolja, mivel a Püthia Apollónnak egyik szukkubája, szellemi ágyasa.” Ekkor bontakozott ki a krízis, ami a régi görögök szerint biztos jele volt az isteni ihletettségnek, amit úgy hívtak, hogy MÁNIA, amely minden bizonnyal egy komoly hisztérikus rohamnak volt az eredménye.
Lukianosz így folytatja szövegét: szellemi nyomás alatt, lihegve, a Püthia hosszas üvöltéseket hallat, még időnként. Arca néha kivörösödik, néha pedig egészen elsápad: tűzvörösből átmegy a félelem ihlette falfehérbe… dühödten forgatja szemét, amely az ég felé mered; habzik a szája…” és ezt követi az a fázis, amely a legrémisztőbb: „haja kócossá válik, ruháját szerteszaggatja, üvöltözik és rúgkapál vergődve”. A Püthia ismét máinásszá vált. Feje, végtagjai egész teste, rendszertelen rángatózás áldozatai. Plutarkhosz szerint „olyanná válik ilyenkor, mint a vihar által háborított tenger hulláma”. Ezt követően a rángatógörcsök lecsitulnak, és ekkor történik az, hogy a Püthia elkezd artikulált hangokat hallatni. Plutarkhosz ezt így írja le: „megtört, rekedt hangon kiereszti önmagából, mintha csak akarata ellenére tenné, a szavakat minden következetességet nélkülözve, mondat töredékeket, amelyeket félbeszakít hirtelen szünetekkel vagy hossza habozásokkal”. Ilyen módon ecsetelte a Püthia – gondolták – azokat a látomásokat, víziókat, amelyeket az Istenség küldött neki, vizuális és auditív hallucinációk, gondolnánk, amelyeknek nyoma a jósnő arcán is visszatükröződött, arcán, amely Plutarkhosz szerint: „hol riadt volt, hol pedig riasztó”. De ki tudja, hogy vajon a szentély belsejében a papok nagy titkon nem szuggerálták mindazon sorsdöntő nyilatkozatot, amelyeket szolgálatkész médiumok, azt követően, publikusan skandált a tömeg előtt?… Végezetül egy hosszú sóhaj jelezte, hogy a Püthia befejezte szereplését: az orákulum elhangzott.
Még hátra volt a megfogalmazás, a szerkesztés; ez volt a pappróféták szerepe. És evégett Apollón nyelvezetét kellett használniok, azaz a költészetet. Minden jóslatot tehát versbe, rímbe foglaltak.
Plutarkhosz elmagyarázza nekünk, hogy attól a naptól, hogy a prófétanőket a műveletlen lányok közül kezdték válogatni, a papok feladata lett a lányok szavainak versbefoglalása… magától értetődő, hogy ez a művelet kétségtelenül garantálta a sajátosan kétértelmű megfogalmazást, szövegszerkesztést. A Delphoi orákulumok kétértelműsége szállóigévé vált. Példa erre a már említett Lukiánosz nem is annyira tisztelettudó aposztrofálása: „igazad van, ó Apollón, ha méltatod azokat, kik világosan fejezik ki mondandójukat; csupán annyi, hogy te magad nem így cselekszel orákulumaidban, amelyek örökké csak nyakatekertek, mint valami logogripha, azaz találós kérdés, és amelyekbe úgy veted bele a nagyon is bizonytalan dolgokat, mint valami csatamezőbe, amelyben te magad semmi sem kockáztatsz, hogy azoknak, akik hallják e szövegeket, egy másik Pythoi Apollóra van szükségük ahhoz, hogy az elmagyaráztassák maguknak!” Volt is, valóban, nem messze a Delphoi templomtól több felesküdt kommentátornak irodája, ahol is abban segítettek a kérdezőknek, hogy felfedjék nekik a jóslatok értelmét, mivel a Püthia sosem nyilatkozott elég világosan. De a Delphoi papok, akik igen körültekintőek voltak, minduntalan tartózkodtak a világos beszéd rizikójának vállalásától, és hála kétértelmű szövegeiknek, sikerült is nekik mindig a jövő hibátlan előrelátása. Nem fér hozzá kétség, hogy hagyták magukat befolyásolni az anyagi vagy a politikai helyzet figyelembevétele által.
A Püthia nem volt mindig korrumpálhatatlan: a fent említett Pauszaniasz arról tudósít, hogy Kleomenész, Spárta királya, akit bizonyos Démaratosz megfosztott a trónjától, megvásárolta, azaz lefizette a Delphoi Püthiát tömény és nagy mennyiségű arannyal azért, hogy a spártaiakat meggyőzze arról, hogy őt kell visszahívniuk a trónra. Ez így is történt. De Kleomenész nem uralkodhatott sokáig, mert hirtelen, őrültségi rohamában önmagát kezdte csapkodni, sebezni kardjával, s hihetetlen dolog, felvagdosta saját testét apró darabokra!  Apollón haragját vélték felismerni az incidensben, Apollónét, akinek Kleomenész korrumpálta a papnőjét. Pauszaniász úgy kommentálja az eseményt, hogy Kleomenész volt az egyetlen, aki arra vetemedett, hogy az orákulumot korrumpálja.

Politikai intézmény
Amint látjuk, a Delphoi kultusz adminisztrációja hamarosan nagyon komoly politikai intézménnyé fejlődött, amely képes volt a háborúk kirobbantására, vagy a békekötés létesítésére.
„Zeuszra mondom, írja Xenophon, nem akárki és nem is az első járókelő volt az, aki bemehetett a Püthiához, az orákulumhoz konzultálni az ügyben, hogy kell-e neki új rabszolgát venni, vagy vágjon-e bele egy új vállalkozásba; igen hatalmas városállamok, királyok meg zsarnokok menesztettek küldötteket az Istenség véleményének megtudakolására.”
A Krisztus előtti VI. század volt a Delphoi Püthiának, Apollón szentélyének és jósdájának, az orákulumnak az aranykora. Apollón az az Istenség, akinek elnöklete alatt megy végbe a Földközi-tenger partjainak kolonizálása a görögök által, de még azon túl is, egészen a Fekete-tengerig. A gazdag adomák mindenfelől áradnak Delphoiba, akár a görög világból, akár a barbár országokból, mint például Kroiszosztól, azaz Krőzustól, Lüdiából, a mai Törökország területéről.
Amikor a Gnidiaiak csatornát akartak nyitni Korinthosz mellett, a Püthia volt az, aki ellenezte és megakadályozta a gátépítést. Még az is előfordult, hogy a Delphoi orákulum emberáldozatokat rendelt. Amikor a spártaiak harcban álltak a messzéniaiakkal, ez uróbbiak, mivel veszteség fenyegette őket, megkérdezték Apollónt, mitévők legyenek. Az Istenség ezt válaszolta nekik: „- Válasszatok ki egy tiszta, érintetlen szűz leányt Aegiptosz törzséből, áldozzátok fel az éjszaka folyamán. Ha ennek előtte megszökne, áldozzatok fel egy másikat, akit a szülei önként ajánlanak fel, és tiétek a győzelem.” A nép bizonyos Lükiosz lányát jelölte ki. De az apa nem akarta a lányát feláldozni. Ezért éjszaka más városba szökött lányával együtt. Ekkor egy másik ember, Aegiptosz törzséből, önként felajánlotta lányát áldozatnak. A lány vőlegénye megpróbálta megmenteni menyasszonyát az által, hogy azt hazudta, nemsokára gyermeket fog szülni tőle. Ennek hallatán az apa habozás nélkül megölte lányát, hogy felvágja hasát annak bizonyságául, hogy nem volt terhes, és hogy a vád hamis. Már-már a szegény vőlegényt is ki akarták végezni, amikor egy öreg bölcs úgy mentette meg a fiatalember életét, hogy meggyőzte a népet arról, hogy Arisztodémosz lányának feláldozása elegendő volt az Istenség lecsillapításához.
Néró császár, a beképzelt, hiú perverz – aki ugyanolyan mértékben volt üldöző, mint üldözött -, aki nem tudta elviselni, ha mindenben nem ő az első, megharagudott a Delphoi orákulumra, mivel úgy vélte, hogy Apollón szidalmazta őt, mivel anyagyilkosságát először itt merték felróni neki, amiért is nem nyerhetett bebocsátást a szentélybe! Tönkre szerette volna tenni, leromboltatni a templomot, és megöletni a Püthiát. De ez nem sikerült neki.
Aztán később, mégis lassan-lassan, a barbár inváziók sokkoló hatása, majd a kereszténység óhatatlan előrenyomulása következtében, az orákulum veszített fontosságából, majd egészen eltűnt. A pappróféták néhány szerkesztési tévedése, óvatlansága hozzájárult az orákulum hitelvesztéséhez, diszkreditálásához. Ma már a megsemmisült templom romjai között nem találkozni sem nimfákkal vagy máinászokkal, sem a Püthiával. Mindössze néhány turista idézi fel a hajdani zarándokok és konzultálók tömegeit.