ÁMINOCSKA TÜKÖRORSZÁGBAN (2)

A kiváló magyar származású tudós, Rehatsek Ede életéről és munkásságáról szóló rész után most Száádiról, majd pedig mestereim életéről mesélek.

Száádi édesapja katonatiszt volt, kinek neve Moszleheddin. Száádi, teljes nevén Mosarrif Száádi Sirazi Iránban, Siráz városában született 1184-ben és ugyanott halt meg 1291-ben. A francia Larousse enciklopédia szerint a legnagyobb perzsa költő volt. Ezt némelyek vitatják, de az nem képezheti vita tárgyát, hogy ő volt a legbölcsebb a költők között. Ezt bizonyítandó olvassuk el örök érvényű sorai közül az egyiket:

„Az egész emberiség egy tőről fakad.

Sokszínűvé formálta teremtőnk a sarat,

Tagja mind a világ testének,

Bármelyiknek bánata

Szintúgy fáj a többinek.

Te, ki mások fájdalmát közönnyel szemléled,

Hogy embernek nevezzenek, nem érdemled!”

(Kazanlár Áminollah Emil fordítása perzsa nyelvből)

A kurzuson e vers elhangzása után az egyik hölgy tanítvány megkérdezte a tanár urat, hogy ugye ő jól emlékszik, miszerint egy perzsa havilapban a tanár úrtól megjelent egy tanulmány Száádiról, melyben ezt a versrészletet elemezte. A hölgy további kérdése így hangzott:

– Tisztelt Mester mi az oka annak, hogy ennek a versnek a lényegi mondandója köré fogalmazta Száádi méltatását?

A kérdésre Abolgaszem Eétemszamzade ezt válaszolta:

– Irán jelenlegi császára ugyanakkor tanult egy híres svájci egyetemen, amikor én egy másikon, szintén Svájcban. Ő már ekkor hallott rólam, mint honfitársáról. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a tanáraim bölcs embernek tartottak. Amikor a tanulmányaim befejezése után visszatértem Iránba, elleneztem, hogy az akkori iráni kormány Hitlerrel akar szövetséget kötni. Ezért engem börtönbe vetettek. 1941-ig sínylődtem ott. Minden vagyonomat elkobozták. Feleségem, Yvette éhen halhatott volna. Ekkor fogott bele a jóslásba. Bérelt egy igen szerény albérleti szobát és ott kezdte el e tevékenységet. Amint az várható volt, az iráni kormány megbukott. A jelenleg regnáló császár édesapjának száműzetésbe kellett vonulnia. Így lett ő a leszármazás alapján uralkodó, Mohammed Reza Páhlávi néven. Az új császár első intézkedései között szerepelt, hogy engem a többi politikai fogollyal együtt amnesztiában részesített. Mivel ingatlanvagyonom már ez idő alatt kétszer is gazdát cserélt, túl bonyolult lett volna azt visszaszolgáltatni. Ezért, mint tudják, a császár úgy intézkedett, hogy a hivatalos kormánylapnak nyilvánított Journal de Téhéran újságnál a korrektori és irodalmi szerkesztői állást betölthessem, mintegy kárpótlásként a méltatlanul elszenvedett börtönévekért.

 – Ekkor feleségem abbahagyhatta volna jóstevékenységét, de nem tette, mivel a hajdan vállalt munkája az évek alatt hivatásává vált, megszerette, hogy általa segíthet a nehéz sorsú embereken, problémáik megoldásában. Ezzel lehetővé tette, hogy ismét saját kertes házunkban élhessünk, mint régen, amint ezt látják is. Nagy elégtétel nekem, hogy a fiatal császár odafigyel arra, amit mondok, és arra, ahogyan mondom. Ezért van az, hogy Száádinak a fent említett verse kapóra jött nekem mondandóm kifejezésére, annak alátámasztására. Amint azt Önök is tudják, a török és a szír kormány jelenleg rendkívül mostohán bánik a kurd kisebbséggel. Nálunk viszont, az iráni Kurdisztánban béke honol. Mind a törökországi kurdok lakta területekről, mind pedig a szír kisebbség által lakott területekről rengeteg egyén és család menekül az üldöztetés elől az iráni Kurdisztánba, annak ellenére, hogy az iráni kormány parlamentjének felső házában több szenátor is ellenzi a menekült kurdok csatlakozását iráni unokatestvéreikhez. Én tudom, hogy a fiatal sah felfigyel írásom mondandójára és helyesli, mi több, elfogadja azt. Így a kormány parlamentjének mindkét házában felkérhet ezzel egyetértő felelős embereket, hogy továbbra is támogassák és tegyék lehetővé a menekülő kurdok Iránba áramlását. Ebben lehet segítségemre Száádi bölcs mondása, miszerint:

„Te ki mások fájdalmát közönnyel szemléled,

hogy embernek nevezzenek, nem érdemled!”

És valóban, három hónappal Eéteszemzadeh tanár úr Száádi-idézetének megjelenése után a törökországi és a szíriai kurdok szabadon kereshettek menedéket az Iráni Császárságban.