Szemelvények az életemből – Megszólal a tükör

Agatha Christie írja az egyik Poirot-történetében, nevezetesen a Temetni veszélyes címűben: „Senki sem látja magát olyannak a tükörben, mint ahogyan mások látják, de olyannak sem, mint amilyennek önmaga képzeli magát.”

Amikor egy kedvesen naiv riporternek elmondtam, hogy – mint minden félvérnek, nekem is – két egyéniségem van, egy keleti és egy európai, Aminollah és Emil, az illető költői szabadsággal felhatalmazva megírta, hogy a bennem lévő két egyéniség egymással vitatkozott budafoki házam vadregényes kertjében. Mindez nagyon kedvesen poétikus, de a valóságban a belső dialógusaim sosem holmi kertben zajlanak, hanem kizárólag a tükör előtt.

Gyermekkoromban édesanyám kozmetikájában, Teheránban, lógott a falon egy barnás-sárgás színű keretben egy óriási tükör. Ebben a tükörben nézegették magukat a szépségszalon vendégei kezelés előtt és kezelés után, smink nélkül és sminkkel. Amikor a kozmetika kiürült, és együtt rendezgettünk, felkészülve a másnapi munkára, édesanyám közben mesélt nekem arról, hogy mi a különbség a magyarországi és az iráni életmód között. Mindig hozzátette, hogy majd egyszer a saját szememmel is meggyőződhetek róla, hiszen legalább annyira vagyok európai, mint amennyire ázsiai. Annyira magyar, mint amennyire perzsa. Miután befejeztük a rendezgetést, a takarítást, édesanyám elvonult, hogy kimossa és kivasalja a kozmetikai kellékeket, a főkötőket, a ruhavédőket. Így egyedül maradva néztem bele az óriási tükörbe és az ekkori, Aminollah névre hallgató énem találkozott végre a teljesen külön létező, leendő magyar énemmel, az Emil nevűvel. Miután búcsút vettünk egymástól, hozzáfogtam az iskolai feladataim teljesítéséhez.

Találkozásom egy újabb tükörrel Christian Pahlavi iskolatársam és barátom családja palotájának a nappalijában történt. Ahol is az egyik bútor egy tükörfelületű kerek asztal volt, mely fölé hajolva ismét sikerült másik kontinensbeli énemmel, Emillel találkoznom. Az Emil nevet nagyapám iránti tiszteletből adta nekem az édesanyám.

Amikor 23 éves koromban Magyarországra jöttem, itt a régi liftekben lévő tükrök segítettek ilyen pillanatnyi élményekhez.

Jóval később megnősültem és megörököltük a feleségem nagyszüleinek a budafoki házát. Az örökséghez tartozott a fürdőszobában álló toalett tükör, amelyben Emil, akivé váltam az eltelt fél évszázad alatt, rendszeresen tud találkozni és eszmecserét folytatni Aminollahhal. Ilyenkor Ő eszébe juttatja mindazt, amit Teheránban tanult és megtapasztalt.

Visszatérve Christian Pahlavi barátomra: ő jelenleg száműzetésben él Nizzában a családjával együtt, éppen Jókai Mór egykori házában lakik és dolgozik. Újságíróként kereste a kenyerét, majd regényírásra adta a fejét. 2016. december elején Őt és fiát, Pierre Cyril Pahlavit a Francia Akadémia a modern kori történelem nagydíjával tüntette ki, közösen megírt, a Le Marécage des Ayatollahs (Az ajatollák posványa) címet viselő könyvükért. Ezt az 576 oldalas művet a Perrin kiadó adta ki Párizsban, 2015-ben. Christian barátom fia Kanadában egyetemi tanár.

Immár ezzel a könyvvel a kezemben vonultam a fürdőszobai tükör elé. Hirtelen az egykori teheráni tarotkártya mesteremet, Yvette Eteszamzáde asszonyt láttam meg benne, amint valami fontosat tanított nekem a tarot kártya titkairól. Egy képet láttam magamról, a Budapesten élő Emilről, amint egyetemista korában hasznát tudta venni annak, amit a teheráni kártyamester asszonytól tanult még Teheránban, Aminollahként…

Erről majd szeptember elején mesélek.

Dr. Kazanlár Aminollah Emil