Szeptember van. Mint az európai, magyar Emil, belenézek budafoki hajlékomban feleségem nagyszüleinek régi tükrébe. Nemsokára itt az október. Közeleg a magyar forradalom évfordulója. Európai énem helyett hirtelen Aminollahnak, az ázsiai, iráni énemnek látom kirajzolódni az arcát. – Az októberi magyarországi események alatt te nem voltál Magyarországon – mondja Emil Aminollahnak. Hogy lehet, hogy bármi is eszedbe jut ezzel kapcsolatban? – Igaz, válaszolja Aminollah, de erről az eseményről az egész világ tudomást szerzett. Természetesen az irániak is tudtak róla. Bizony őket sem hagyta közömbösen. Erről szeretnék elmesélni egy epizódot.

1956-ban iratkoztam be a perzsa-francia kétnyelvű gimnáziumba, a Raziba. Az intézmény 10. osztályában tanultam, amíg volt rá pénzünk, mindösszesen néhány hónapig. A kiváló oktatás mellett különlegességnek számított, hogy a gimnázium koedukált volt. Magyar származásúak ketten voltunk, rajtam kívül Freundlich Emma, egy szép, magas, barna lány. Ha jól emlékszem, az édesapja örmény, az édesanyja magyar volt. Emma magyarul csak néhány mondatot tudott, viszont remekül játszott billentyűs harmonikán, azaz akkordeonon. Hogy mit? Yves Montand, Edith Piaf, Charles Aznavour sanzonjait. Néhány régi francia népdalt, valamint valcereket.

Egyik osztálytársnőnk, Ariane Ráhnema meghívott bennünket házibulira, melynek szigorúan meghatározott időpontja este 7 és 11 óra között volt. Ariane nővére, Mina is hívott barátokat, többek között az ifjúsági teniszbajnoknőt, Farah Dibah-t, aki érettségije után műszaki egyetemre készült.

Farah magas termetű, igazi perzsa szépség volt, hatalmas seprűszempillákkal, vörösesbarna hajjal, melyet kontyban vagy lófarokban hordott. Az iskolában igen gyakran kantáros farmernadrágot viselt kockás inggel és teniszcipővel. Nagyszerűen tudott rajzolni, festeni. A francia nyelv- és irodalomtanár azt a feladatot adta, hogy egy irodalmi korszakról készítsünk jegyzetet, majd illusztráljuk azt saját rajzainkkal. Azok az osztálytársaim, akiknek régebben a lazarista papok iskolájában én illusztráltam a katekizmusfüzetét, megkértek, hogy most is segítsek nekik a rajzok elkészítésében, hogy szép legyen az irodalomfüzetük. A téma ekkor a francia romantikus irodalom volt. Pompás téma volt ez mindkettőnknek Farah-nak és nekem. Ő is segített a barátainak az illusztrálásban. Híresek lettek az általunk rajzolt füzetek. Tudtunk egymásról.

Majd Ariane születésnapi buliján be is mutatkoztunk egymásnak. Felkértem táncolni. Viccesen mutathattunk együtt, hisz’ körülbelül a könyökéig értem. Rock’n roll zenére táncoltunk, és amikor a partner oda-vissza forgatására került a sor, Farah, mint jó sportoló, egyből feltalálta magát, és ő forgatott meg engem. A közös tánc után, mely mosolyt csalt a többiek arcára, leültünk beszélgetni. Sokat kérdezett Magyarországról. Ő pedig elmesélte, hogy az édesanyja zongoratanárnő és özvegyként egyedül tartja el őt. Ő is tud zongorázni, mert az édesanyja megtanította rá. Kedvenc zeneszerzői Liszt és Chopin. Hihetetlenül intelligens és művelt volt. A háziasszonyra nézve ezt mondta:

– Itt van a társaságunkban két magyar származású vendég, Emma és Emil, szeretném a kedvükért eljátszani a kedvenc rapszódiámat.

Farah a kor divatjának megfelelő bőszoknyás fehér ruhájában helyet foglalt a zongoránál. A tucatnyi fiatal vendég elcsöndesedett. Farah nagy virtuozitással előadta a Liszt-rapszódiát. Mindenki megértette a zenéből, hogy mit is akart ezzel nekünk mondani. Hiszen ekkor értesült a világ a magyar forradalom leveréséről. Diszkrét, lelkes tapssal köszönte meg a hallgatóság e szereplést. Ezek után a szendvicsek feltálalása és kínálása következett. Befejezésül felszólítottuk Emmát: „Most rajtad a sor halljunk tőled is valamit!” Ő pedig rázendített A folyik a Szajna Párizsban című dalra. Az egész társaság búcsútáncra perdült.

Érettségi után Farah, az özvegy zongoratanárnő szépséges és tehetséges leánya felkereste Sáhnáz hercegnőt, aki a külföldi egyetemi ösztöndíjak felett diszponált, azzal a céllal, hogy franciaországi tanulmányi lehetőséget kérjen a mérnöki karra. Ezt minden további nélkül meg is kapta. Sáhnáz Páhlávi hercegnőt elbűvölte Farah intelligenciája és szépsége. Úgy gondolta, kiváló felesége lehetne édesapjának. Sáhnáz hercegnő a sah első feleségétől született. Ebben az időben a sah második feleségével, Szorája Bákhtiárival élt. Mivel nem született gyermekük, és ez a tény a trón öröklése miatt elfogadhatatlan volt, a sah elvált második feleségétől is, és kereste a leendő harmadik arát. Így a sah megfogadva leánya tanácsát, és a külföldön tanuló iráni diákok összejövetelén Farah-t megismerve elhatározta, hogy megkéri a kezét.

Ekkor az udvari ceremóniamesterek elmagyarázták a menyasszony-jelöltnek, hogy az illendőség úgy kívánja, hogy amikor az uralkodó megkéri a kezét, kétszer vissza kell utasítani és csak a harmadik kérést szabad elfogadni. Így is történt. A házasság – igazi mesébe illően – olyan jól sikerült, hogy a császár úgy döntött, a hitvese nem csak királyné – perzsa nyelven Máláke –, hanem császárné, azaz Sáhbánu lesz. Farah négy szép és okos gyermeket szült a férjnek, két fiút és két lányt. Sajnos közülük ma már csak ketten élnek.

Sáhbánu Farah Dibah (1938-) és férje, Mohammed Reza Pahlavi (1919–1980) 1960-ban